Budapesti Hírlap, 1890. április (10. évfolyam, 90-118. szám)
1890-04-22 / 110. szám
X. évfolyam 110. sz. Budapest, 1890. Kedd, április 22 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr, egy hóra 1 frt 20 fr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukasi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 krs. Felméri könyve: Budapest, ápr. 21. (bp.) Egy szerény tudós nevével díszítjük ma lapunk ez első oldalát. Zajtalanul jelent meg pár nap előtt a könyvpiacon tőle az első magyar neveléstudomány. Húsz évi tanulmány és tapasztalás eredménye, melyet a magyar fölfogásnak megfelelő tudományos szervezetbe foglalt s a következő ajánlattal szentelt meg : „három drága lélek : anyám, feleségem és kisfiam felejthetetlen emlékének.“ Szebb monumentumot nem állíthatott szeretteinek, mert ez a munka nemcsak nagyszerű elégia egy családi tűzhely hamvaira, hanem közkincssé teszi minden magyar család számára azt az eszmei és érzelmi szférát, melyekbe a szerzőt saját gyermekemlékein, könyvek tanácsán s az élet megfigyelésén kívül az atyai érzés gerjedelmei is fölemelték egykor. Megérezni könyve minden sorából, hogy megírásában szive vérének része van. Úttörő munka. Létezik ugyan némi pedagógiai irodalmunk, de ez idegen nyomokon jár, idegen felfogás és szellem kompilációja, hasonló a külföld amaz előkelő nevű s rangú családjaihoz, kik megszerzik maguknak a magyar indigenátust, de ide csak a saját érdekeiket képviselni jönnek, otthonuk, életforrásaik pedig kívül maradnak. Így vagyunk a német, angol, francia neveléstani elméletek bölcselkedőivel, kiket egy-egy magyar tanítványuk átfordít nyelvünkre, vagy összetoldoz, négy idegen munkából írván magyarul egy ötödik idegent. Felméri könyvét rendszerében, felfogásában, a kidolgozás módjában, hangjában, példáiban, ötleteiben s még műszavaiban is tőzsgyökeres magyar szellem, nyelvérzék, nemzeti gondolkodás és genialitás munkássága sugározza be. Ismeri ő az egész műveit világ pedagógiai irodalmát, az ókori klasszikusoktól kezdve, kiket eredetiből idéz, a legújabb konkretistákig. Forrásul használ közel háromszáz híres külföldi szerzőt, felhasználva írásaikból a nemes ércet, — hivatkozik is rájuk, hogy mellette tanúságot tegyenek. De a reprodukció önálló felfogás műhelyein át megy nála végbe s az elméleti anyagba életet, temperamentumot önt, így készül a harang érckorongja is lenn az öntéskor, idegen nemes fémeket vegyit belé a mester, hogy az anyagot nemesítse, szilárdítsa, zengését erősítse. Felméri könyve a harang hivatását akarja betölteni, mely érctorokkal, komoly áhítattal hirdeti minden magyar hajlék alatt lakóknak: „hogyan neveljük az életbe gyermekeinket.“ A könyv első része általános filozófiai térről indul bele a konkrét neveléstani kérdésekbe. Világos és egyszerű észjárással, megdönthetetlen okok és életrevaló példák sokaságával izgatja, tereli, táplálja és pihenteti e közben a figyelmet. Amit az állati s emberi társulás közti különbségről mond s az emberi társulás előmozdítása szempontjából a nevelés hivatásáról következtet, — a hogy föltárja a primitiv emberi természet világát a prehisztorikus időkből s a vad, nomád népek jelenéből, — kimutatva, hogy nevelte ki fokról-fokra a népekben százévek hatása az önuralmat, erkölcsi érzést, felelősség érzetét s az eszmény iránti érzetet úgy a vallás, mint az esztétika körében, aztán bebizonyítja, hogy a primitív állapotban születő gyermek kifejlesztésében miképp végzik serényen ugyanezt a munkát a környező nevelő tényezők s mi rész jut belőle a lelki átöröklésre, mi a családra az iskolára, a társadalomra s az életre ; mindez oly vonzó, hogy nők is élvezettel, oly világos, hogy a laikus tömegben is tanulsággal olvashatják. Felméri a modern bölcselkedést magyarul gondolja s a magyar elmék számára hozzáférhetővé tudja tenni. Nála nem téved el az olvasó a terminologikus műbeszéd útvesztőibe, nem kénytelen felágaskodni a transzcendentális gondolkodás fellegeibe, vagy lesülyedni az anyagias világnézet posványába. Mindig rendes, járható utakon megy, ott vezet, figyel és oktat. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Az utolsó török Athénében. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Alig van Európában ókori emlék, mely a szemlélőre szomorúbb, leverőbb hatással lenne, mint a görög főváros fellegvára, az Akropolisz. Periklész, Kimon és más görög hatalmasságok, kik az Akropoliszon Mneszikles és Fidiász művészekkel dolgoztattak a klasszikus kor e legkiválóbb pontján, bizonyára arra gondoltak, hogy az örök szépségű és abszolút becsű remekművek sok ezernyi évre lesznek megalkotva. A Propüleumok, a világ e legszebb előcsarnoka, a Parthenon, Isiké temploma, az Erekteion még romjaikban is ezt a benyomást teszik ránk. Megdöbbenve, némán csodáljuk a megmaradt töredékeket s elképzeljük magunkban, milyen nagyszerű, milyen isteni lehetett az teljességében, mikor még barbár kezek nem romboltak el semmit s müveit európaiak nem hordtak, nem loptak el belőle semmit. Ott képzeljük a fehér márványlépcsők legtetején az Athéné-Promakusz óriási szobrát, melynek fennen fénylő arany lándjája azt a szolgálatot tette a Pireusz vagy Fateron felé tartó hajóknak a sík tengeren, amit ma a világító tornyok : az útirányt jelezte nekik, keressék szűz Athéné ama híres szobrát, melyet Fidiász elefántcsontból és aranyból formált — nincs sehol semmi, csak a hatalmas oszlopok, e márvány óriások állanak még fenn s ezekben is bámulják a régi görögök nagy alkotó erejét. Nem az idő pusztította el e műremekalkotásokat, melyek az egész világnak szólottak, hanem az emberek ádáz gyűlölködése. A peloponnezusi háború, a római Sulla, a germán Alarik, a velencei Morozini, az angolok derék képviselője, Elgin, mind hozzájárultak, hogy lehetőleg csonkán és töredékesen maradjanak ránk az ókor ez igazi remekművei. De ezen kis tárcámnak tulajdonképpen nem az a célja, hogy részletesen leírjam a görög főváros régiségeit, vagy hogy ismertessem az Akropolisz nagyszerűségét, ezt a műveit magyar közönség úgy is ismeri. Csupán kénytelenségből soroltam föl ezeket a dolgokat bevezetésül, mert az a kis történet, melyet elmondandó vagyok, szoros összeköttetésben áll a helyivel. Tudjuk, hogy hetven év előtt a görög nép felocsúdott nagy lethargiájából és kitűzte a szabadság zászlaját. Oroszlánokként harcoltak hazájuk függetlenségéért. Nem idegen hadseregekkel, hanem saját erejükből vívták dicsőséges csatáikat a törökök ellen. Önkéntes csapataikat diadalról diadalra vezették. Szárazon és vizen fényes győzedelmeket arattak a török hadseregen. Vezéreik hősök voltak és diplomaták, és ami mindennél többet ért: szerencsések. De el kell ismerni, hogy hatalmas gárda volt az, mely a görög nép ügyét akkor vezette. Gikas Botazis, Mavrokordato Sándor, Ipszilanti Demeter, Mavromikalis Petro, Germanos, Kolokotroni, Fotios, Lambros, Neofitos, Gikasz, Papajotidesz mind megannyi nagy alak, fényes jellem és áldozatkész hazafi volt, kik azt eredményezték, hogy már 1822. február 3-án a törökök az Akropoliszból kivonulni kényszerültek. Igaz, hogy Iliesid basa 1827. június 5-én újból hatalmába vette a görög fővárost, és hosszú bombázás után, mialatt az Erekteron dőlt romba, megszáll hatta a fellegvárt. Azonban most már a török uralom nem tarthatta fenn magát Görögországban. Az a mag, melyet a nép vezérei az országban elhintettek, a görög nép szívében erős gyökeret vert. Szabadságért, függetlenségért lángolt minden görög. A nők unszolták férjeiket, gyermekeiket, testvéreiket tettekre, elkísérték őket a harcmezőre és megosztották velök dicsőségüket, halálukat. Végre kivívták a teljes diadalt , és 1830. április 24-én egész Görögország a görögöké lett. Az athéni fellegvárból végképp kivonult a török katonaság. . Mind elvonult a török katonaság és nem is tért többé vissza. A török lakosság is elmenekült úgy, ahogy tudott, ott hagyva házaikat, földjeiket. Féltek a görög nép bostájától és örültek, ha csak puszta életüket menthették meg, a mi vagyonuk, szép értékes tárgyaik voltak, ott maradt ellenségeiknek. Minden török elmenekült Athénéből . . . csupán egyetlen egy szál maradt ott. Nem volt ez gazdag ember, aki kincseit nem akarta hagyni, más drágaságait sem gondozta, nem törődött ő mások ott maradt vagyonával, nem is kényszerűségből maradt ott. Földhöz ragadt szegény katona volt, kit Hafis Iiassannak hittak. Lett volna módja elmenni boldogabb hazába a többivel, de nem tette. A maga jószántából határozta el magát arra, hogy ő ott marad a görög fővárosban — egyedül. Elküldte feleségét, gyermekeit Anatoliába, ő maga egy szál köpönyeggel és szőnyeggel felvonult a Propüleák legtetejére, ott húzta meg Mai számunk 14 oldal.