Budapesti Hírlap, 1892. április (12. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-22 / 112. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 112. sz. Péntek, április 22. Budapesti Hírlap Előfizetési dirak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Fő­szerkesztők: R­á­k­osi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. o. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. második mdemml Budapest, ápr. 21. (bp.) A kik érdeklődnek a kormány parlamenti munkaterve iránt és némi aggodalommal nézték az idő gy­ors telését, mely a budgettárgyalásra a múlt őszszel megszavazott hosszú in­demnity lejártáig, május végéig, fen­­maradt, s most fanyar elégtétellel ve­hetik tudomásul, hogy aggodalmaikban a Szapáry-kabinet is osztozott. Méltán. Ápril vége felé tartunk , májusban a delegációk veszik igénybe a törvényhozás idejét. Ha sikerülne is olyan ülésrendet kitalálni, hogy ház és delegáció váltakozna, paralell-szesszfo­­kon dolgozhassák : a május végéig hátralevő hat héten belül nem készül­het el az országgyűlés a költségvetés részleteivel (csak a képviselőházban hat tárca van még hátra), a tulajdon­képpen való budgettörvénynyel s a ko­ronázás emlékünnepét illető (még elő sem terjesztett) sürgős javaslatokkal. Ily körülmények közt senkit sem lep meg, hogy a kormány a saját aggo­dalmát siet tárgytalanná tenni s be­nyújt a képviselőházhoz egy új indem­­nity-billt, mely az állami pénzügyek alkotmányos kezelésére eddig igénybe vett általános felhatalmazást további két hónapra , július végéig terjeszti ki. De ha a kormány ily modus viven­­di­be hamarosan belenyugszik is, a tör­­vényhozásnak kötelessége lesz, hogy ez eljárás s a benne kidomborodó politika felett a bírálat egész szigorúságát g­ya­­koglja--­Indemnitykkel alkotmányosan kor­mányozni nem lehet: a meghatalmazás a múlt évben szentesített költségvetés kereteire terjed ki s a kormány, midőn az államügyek technikája oly kiadásokat tesz esedékesekké, melyekre az előbbi költségvetés nem provid­eálhatott, vagy a szükséges fizetéseket kénytelen — az ügymenet kárával — felfüggeszteni, vagy pedig a meghatalmazás határát túllépve, kénytelen a törvényt s a ház budgetjogát megsérteni. Ezért az ily meghatalmazásokkal nagyon csinján bánjanak az alkotmá­­nyos kotmányok s ne nyúljanak hozzá máskor, csak­ rendkívüli viszonyok közt, mint utolsó kisegítő eszközhöz, mely nélkül az ügymenet szabad folyásának akadályait elhárítani teljességgel lehe­tetlen. S már most kérdjük, mely rendkí­­vüli körülményekre hivatkozhat a­ kor­mány, melyek e végső kisegítő eszközre kényszentettek ? Hol van "és volt a le­­hetetlens­ége"annak, hogy az állam ez évre kellő időben költségvetést kap­hasson ? Tavaly október elején terjesztette a szakminiszter az előirányzatokat a múlt országgyűlés elé, — november derekáig végzett vele a ház pénzügyi bizottsága. Tárgyalására az egész december hó rendelkezésére állt, — s a kormány még csak kísérletet se tett, hogy az or­szágos tárgyalást megkezdesse, — e helyett dologtalanul húzta ki az egész drága időt év végéig s január 2-án fel­oszlatta budget nélkül az országgyűlést. El nem fogadható az a mentség, hogy a kormány a budget agyonbeszé­­lésétől tartott s az ellenzék taktikáját akarta ilyetén ügyeskedéssel meghiúsí­tani. Budget-obstrukcióról ugyan be­széltek egyesek, de párthatározattá, mely a kormány rendszabályát tette volna szükségessé, sehol és soha nem emeltetett. Az országgyűlés idő előtt való feloszlatása tehát, mint politikai rendszabály,­­csupán azt bizonyítja, hogy a kormány az akkori helyzetet felüle­tesen ítélte meg,és mint taktikai rend­szabály a levegőbe döfés jelentőségével bárt, mely a kabinet lélektani állapo­tára, az üldözési mániához határos fé­lénkségére vetett világosságot. A következés az volt, hogy az ál­lam rendes budget nélkül kezdte az évet s a múlt országgyűlés törvény el­lenére elüttetett attól a jogától, hogy az államnak budgetet adhasson. Ez utóbbiért most már nem szerlünk, mi­után az uj ház a költségvetést általá­nosságban elfogadta s ez alkotmány­­jogi kérdést elintézte. Az elsőbbin maga a kormány igyekezett segitni az indem­­nity-billel s a budget újból előterjeszté­sével. Az 1891 : XXXVII. t. c. öt havi felhatalmazást adott a kormánynak. w r k BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Keglevich István gróf. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Voltaképpen nem e név érdekes tulajdo­nosáról akarok írni, hanem a nemzeti színház­nak tervezett bécsi szerepléséről. A gróf úr húsvétkor cikket irt erről a Festi Hírlap­ban és cikke végén megemlékezett arról is, a­mit már jól a múltkor mi ez ügyben lapunk ve­­zérrovatában mondottunk. Keglevich István gróf természetesen pártolja a kirándulást, de nem úgy, a­hogy tervezve van, hanem kiter­jesztve legalább is 7—8 előadásra, a melyből a nézőközönség megismerte a magyar géniuszt úgy eredeti termelésében, valamint abban, a mit a külföldi irodalomból recipiált, mint vele rokont. Szabadságot kér a gróf úr é s ezek föltételei : 1. Az előadások számának, 2. a ven­dégszereplés időpontjának és 3) költségveté­sének megállapításában, mert azt mondja, „in­kább ne is menjen, mint úgy, hogy hézagos képét mirtassa be színpadunknak és szegénye­sen azaz ízléstelenül jelenjék meg.” A mi ellenünk folytatott polémiába Vá­­rady képviselő urat is belekeveri a gróf és azt mondja, hogy interpellációjával „minket magyarokat ismét nevetségesekké tett a mű­veit külföld előtt.“ Azután kiemeli, hogy a sovinizmust megveti és utálja, faji türelmet­lenségnek nézi, az egyénnél szellemi és er­kölcsi gyengeségnek, nemzeteknél pedig min­den haladás akadályának. Világos a föltevés, hogy a mi véleményünket sovinizmusból ere­detinek véli, de mert jóhiszeműnek és alakban korrektnek, előadásában tárgyilagosnak ta­lálta, tiszteli és meg is tiszteli válaszával. És azután azt kérdezi tőlünk, kik hát a bécsiek, a­kik, mint mi állítottuk, hajlandók a mi iro­dalmunkat és színpadunkat lenézni. Ezt a dolgot így adja elő a tisztelt gróf úr: „Én nem tudom, hogy kire érti ezt a t. cikk­író úr , a Bécsben lakó magyarokra ? azok eddig minden Bécsben vendégszereplő magyar társulatot és művészt is tárt karokkal fogadtak, lelkes tap­sokkal és koszorúkkal árasztottak el, akár a buda­pestiek Ibsent vagy Bernhardt Saraht, vagy azon bécsieket érti, a­kik a magyar nyelvet nem bírják? hja, hát azoktól mit követel ? Hogy sűrűn látogas­sanak egy magyar előadást, melyből egy szót sem értenek ? No erre persze kevés kilátás van. Vagy azt kívánja, hogy gyakrabban fordítsanak és adjanak elő az ő nyelvükön magyar darabokat ? Erre is ke­vés kilátás van, mert arra, hogy ez egyhamar meg­történjék, nagyon is gyarlók a magyar színművek legnagyobb részt és nagyon is jó a német és francia irodalom nagy része , különben is a mi irodalmunk idegenszerűbb a német közönség előtt, mint a nyu­­gati és északi nemzeteké, de ha mindez nem is fo­rogna fenn, akkor sem találkoznék egyhamar német színház, mely egy magyar színmű fordítására koc­káztatná a pénzét, ez a mi feladatunk ; ha azt akarjuk, hogy jelesebb színműíróinkat megismerje a műveit külföld, akkor fordítsuk le mi azok legjobb műveit, és akkor aztán majd találunk külföldi szín­padot, mely azokat előadja, és szívesen meg is fizeti a fordítás költségét. Előttem nem szenved kétséget, hogy például, a Proletárok­, Cifra nyomorúság, Nőura­­lom megfordulnának a legfőbb német és francia színpadon, éppen úgy, mint évek előtt mondtam, hogy Az ember tragédiája 20 év alatt minden civilizált or­szágban elő fog adatni. De a fordítás kezdeménye­zését és kockázatát magunkra kell vállalnunk.“ Már most a mi szerény nézetünk az, hogy mindenki, a­ki logikával olvas, és azzal olvassa még azt is, a­mi nincsen logikával írva, a gróf urnak itt idézett soraiból alaposan meggyőződik arról, hogy milyen bolondság nekünk Bécsbe mennünk. Mert most mi kér­dezzük vissza a gróf úrtól: kinek akar ott játszatni, hogy megismertesse velük a magyar géniuszt és 1000 éves haladásunkat a millennium küszöbén ? A bécsi magyaroknak ? Ez nyilván felesleges. Vagy „azoknak a bécsieknek, a­kik a magyar nyelvet nem bírják ? Hja, hát azoktól mit követel,­ hogy értsenek géniuszt abból, a­miből egy szót sem értenek ? „No erre persze kevés kilátás van.“ Arra, mint ő mondja, hogy gyakrabban fordítsanak és adja­nak magyar színművet, kevés kilátás van, mert „nagyon is gyarlók a magyar színművek.“ De hát akkor micsoda ezeréves haladást muto­gassunk ?“ Egy géniuszt-e, a mely nem tud darabokat írni ? Azért hurcolkodjunk fel a költekezés korlátlan szabadságával, hogy tehe­tetlenségünket mutogassuk ? Szó sincs róla. A gróf úr egész okosko­dásán egy érzület vonul végig, ez : „Eh, gye­rünk fel, mutassuk meg, hogy urak vagyunk és gavallérok.“ És ez az ötlet nem is új. Im­már háromszáz éve járnak fel a magyar urak Bécsbe s mutogatják, hogy urak és gavallé­rok. És körül is vannak (és voltak) mindig véve silány hízelgőktől, a­kik kizsebelték őket Mai számunk 14 oldal.

Next