Budapesti Hírlap, 1892. április (12. évfolyam, 92-120. szám)
1892-04-22 / 112. szám
Budapest, 1892. XII. évfolyam 112. sz. Péntek, április 22. Budapesti Hírlap Előfizetési dirak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztők: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. o. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. második mdemml Budapest, ápr. 21. (bp.) A kik érdeklődnek a kormány parlamenti munkaterve iránt és némi aggodalommal nézték az idő gyors telését, mely a budgettárgyalásra a múlt őszszel megszavazott hosszú indemnity lejártáig, május végéig, fenmaradt, s most fanyar elégtétellel vehetik tudomásul, hogy aggodalmaikban a Szapáry-kabinet is osztozott. Méltán. Ápril vége felé tartunk , májusban a delegációk veszik igénybe a törvényhozás idejét. Ha sikerülne is olyan ülésrendet kitalálni, hogy ház és delegáció váltakozna, paralell-szesszfokon dolgozhassák : a május végéig hátralevő hat héten belül nem készülhet el az országgyűlés a költségvetés részleteivel (csak a képviselőházban hat tárca van még hátra), a tulajdonképpen való budgettörvénynyel s a koronázás emlékünnepét illető (még elő sem terjesztett) sürgős javaslatokkal. Ily körülmények közt senkit sem lep meg, hogy a kormány a saját aggodalmát siet tárgytalanná tenni s benyújt a képviselőházhoz egy új indemnity-billt, mely az állami pénzügyek alkotmányos kezelésére eddig igénybe vett általános felhatalmazást további két hónapra , július végéig terjeszti ki. De ha a kormány ily modus vivendibe hamarosan belenyugszik is, a törvényhozásnak kötelessége lesz, hogy ez eljárás s a benne kidomborodó politika felett a bírálat egész szigorúságát gyakoglja--Indemnitykkel alkotmányosan kormányozni nem lehet: a meghatalmazás a múlt évben szentesített költségvetés kereteire terjed ki s a kormány, midőn az államügyek technikája oly kiadásokat tesz esedékesekké, melyekre az előbbi költségvetés nem provideálhatott, vagy a szükséges fizetéseket kénytelen — az ügymenet kárával — felfüggeszteni, vagy pedig a meghatalmazás határát túllépve, kénytelen a törvényt s a ház budgetjogát megsérteni. Ezért az ily meghatalmazásokkal nagyon csinján bánjanak az alkotmányos kotmányok s ne nyúljanak hozzá máskor, csak rendkívüli viszonyok közt, mint utolsó kisegítő eszközhöz, mely nélkül az ügymenet szabad folyásának akadályait elhárítani teljességgel lehetetlen. S már most kérdjük, mely rendkívüli körülményekre hivatkozhat a kormány, melyek e végső kisegítő eszközre kényszentettek ? Hol van "és volt a lehetetlensége"annak, hogy az állam ez évre kellő időben költségvetést kaphasson ? Tavaly október elején terjesztette a szakminiszter az előirányzatokat a múlt országgyűlés elé, — november derekáig végzett vele a ház pénzügyi bizottsága. Tárgyalására az egész december hó rendelkezésére állt, — s a kormány még csak kísérletet se tett, hogy az országos tárgyalást megkezdesse, — e helyett dologtalanul húzta ki az egész drága időt év végéig s január 2-án feloszlatta budget nélkül az országgyűlést. El nem fogadható az a mentség, hogy a kormány a budget agyonbeszélésétől tartott s az ellenzék taktikáját akarta ilyetén ügyeskedéssel meghiúsítani. Budget-obstrukcióról ugyan beszéltek egyesek, de párthatározattá, mely a kormány rendszabályát tette volna szükségessé, sehol és soha nem emeltetett. Az országgyűlés idő előtt való feloszlatása tehát, mint politikai rendszabály,csupán azt bizonyítja, hogy a kormány az akkori helyzetet felületesen ítélte meg,és mint taktikai rendszabály a levegőbe döfés jelentőségével bárt, mely a kabinet lélektani állapotára, az üldözési mániához határos félénkségére vetett világosságot. A következés az volt, hogy az állam rendes budget nélkül kezdte az évet s a múlt országgyűlés törvény ellenére elüttetett attól a jogától, hogy az államnak budgetet adhasson. Ez utóbbiért most már nem szerlünk, miután az uj ház a költségvetést általánosságban elfogadta s ez alkotmányjogi kérdést elintézte. Az elsőbbin maga a kormány igyekezett segitni az indemnity-billel s a budget újból előterjesztésével. Az 1891 : XXXVII. t. c. öt havi felhatalmazást adott a kormánynak. w r k BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Keglevich István gróf. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Voltaképpen nem e név érdekes tulajdonosáról akarok írni, hanem a nemzeti színháznak tervezett bécsi szerepléséről. A gróf úr húsvétkor cikket irt erről a Festi Hírlapban és cikke végén megemlékezett arról is, amit már jól a múltkor mi ez ügyben lapunk vezérrovatában mondottunk. Keglevich István gróf természetesen pártolja a kirándulást, de nem úgy, ahogy tervezve van, hanem kiterjesztve legalább is 7—8 előadásra, a melyből a nézőközönség megismerte a magyar géniuszt úgy eredeti termelésében, valamint abban, a mit a külföldi irodalomból recipiált, mint vele rokont. Szabadságot kér a gróf úr é s ezek föltételei : 1. Az előadások számának, 2. a vendégszereplés időpontjának és 3) költségvetésének megállapításában, mert azt mondja, „inkább ne is menjen, mint úgy, hogy hézagos képét mirtassa be színpadunknak és szegényesen azaz ízléstelenül jelenjék meg.” A mi ellenünk folytatott polémiába Várady képviselő urat is belekeveri a gróf és azt mondja, hogy interpellációjával „minket magyarokat ismét nevetségesekké tett a műveit külföld előtt.“ Azután kiemeli, hogy a sovinizmust megveti és utálja, faji türelmetlenségnek nézi, az egyénnél szellemi és erkölcsi gyengeségnek, nemzeteknél pedig minden haladás akadályának. Világos a föltevés, hogy a mi véleményünket sovinizmusból eredetinek véli, de mert jóhiszeműnek és alakban korrektnek, előadásában tárgyilagosnak találta, tiszteli és meg is tiszteli válaszával. És azután azt kérdezi tőlünk, kik hát a bécsiek, akik, mint mi állítottuk, hajlandók a mi irodalmunkat és színpadunkat lenézni. Ezt a dolgot így adja elő a tisztelt gróf úr: „Én nem tudom, hogy kire érti ezt a t. cikkíró úr , a Bécsben lakó magyarokra ? azok eddig minden Bécsben vendégszereplő magyar társulatot és művészt is tárt karokkal fogadtak, lelkes tapsokkal és koszorúkkal árasztottak el, akár a budapestiek Ibsent vagy Bernhardt Saraht, vagy azon bécsieket érti, akik a magyar nyelvet nem bírják? hja, hát azoktól mit követel ? Hogy sűrűn látogassanak egy magyar előadást, melyből egy szót sem értenek ? No erre persze kevés kilátás van. Vagy azt kívánja, hogy gyakrabban fordítsanak és adjanak elő az ő nyelvükön magyar darabokat ? Erre is kevés kilátás van, mert arra, hogy ez egyhamar megtörténjék, nagyon is gyarlók a magyar színművek legnagyobb részt és nagyon is jó a német és francia irodalom nagy része , különben is a mi irodalmunk idegenszerűbb a német közönség előtt, mint a nyugati és északi nemzeteké, de ha mindez nem is forogna fenn, akkor sem találkoznék egyhamar német színház, mely egy magyar színmű fordítására kockáztatná a pénzét, ez a mi feladatunk ; ha azt akarjuk, hogy jelesebb színműíróinkat megismerje a műveit külföld, akkor fordítsuk le mi azok legjobb műveit, és akkor aztán majd találunk külföldi színpadot, mely azokat előadja, és szívesen meg is fizeti a fordítás költségét. Előttem nem szenved kétséget, hogy például, a Proletárok, Cifra nyomorúság, Nőuralom megfordulnának a legfőbb német és francia színpadon, éppen úgy, mint évek előtt mondtam, hogy Az ember tragédiája 20 év alatt minden civilizált országban elő fog adatni. De a fordítás kezdeményezését és kockázatát magunkra kell vállalnunk.“ Már most a mi szerény nézetünk az, hogy mindenki, aki logikával olvas, és azzal olvassa még azt is, ami nincsen logikával írva, a gróf urnak itt idézett soraiból alaposan meggyőződik arról, hogy milyen bolondság nekünk Bécsbe mennünk. Mert most mi kérdezzük vissza a gróf úrtól: kinek akar ott játszatni, hogy megismertesse velük a magyar géniuszt és 1000 éves haladásunkat a millennium küszöbén ? A bécsi magyaroknak ? Ez nyilván felesleges. Vagy „azoknak a bécsieknek, akik a magyar nyelvet nem bírják ? Hja, hát azoktól mit követel, hogy értsenek géniuszt abból, amiből egy szót sem értenek ? „No erre persze kevés kilátás van.“ Arra, mint ő mondja, hogy gyakrabban fordítsanak és adjanak magyar színművet, kevés kilátás van, mert „nagyon is gyarlók a magyar színművek.“ De hát akkor micsoda ezeréves haladást mutogassunk ?“ Egy géniuszt-e, a mely nem tud darabokat írni ? Azért hurcolkodjunk fel a költekezés korlátlan szabadságával, hogy tehetetlenségünket mutogassuk ? Szó sincs róla. A gróf úr egész okoskodásán egy érzület vonul végig, ez : „Eh, gyerünk fel, mutassuk meg, hogy urak vagyunk és gavallérok.“ És ez az ötlet nem is új. Immár háromszáz éve járnak fel a magyar urak Bécsbe s mutogatják, hogy urak és gavallérok. És körül is vannak (és voltak) mindig véve silány hízelgőktől, akik kizsebelték őket Mai számunk 14 oldal.