Budapesti Hírlap, 1892. május (12. évfolyam, 121-151. szám)

1892-05-04 / 124. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 124. sz. Szerda, május 4. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 firt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Fő­szerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. ___ Földmivelési politika. Budapest, máj. 3. A földet a gazda műveli. A min­dennapi kenyér mindennapi munkát követel. Gonddal és fáradsággal terem a föld az embernek eledelt, nem ön­ként, hanem rákényszerítve. Minél több valamely gazdaságban, a­mivel az em­ber járul a természethez, annál jobb aránylag ama gazdaság. Két szomszéd egyforma birtokon az egyik gazdaság gyarapszik, a másik tönkre megy, az boldogul, a­ki okos, szorgalmas, gondos, igyekező és takarékos. A jó gazdának nem csak sokat kell dolgozni és dol­goztatni, de sokfelé ügyelni, hogy min­den idejében megtörténjék, bár elhárít­­tassék, háza rendben legyen, földje ja­­víttassék, termelése értékesebb legyen. Mindenki tudja, hogy jó faj- és erős állatok sokkal többet érnek, mint si­lány jószág, melynek épp oly nagy gyomra van, vagy hogy jó fajszőllő több bort ad, mint a rossz tőke, me­lyet szintúgy meg kell kapálni. Követ­kezik ebből, hogy a mezőgazdaság ja­vítása a gazdák feladata, mert a föld­­mivelést nem végezhetik minisztérium és országgyűlés, hanem a földbirtoko­soknak kell figyelmes és minden rész­letre kiterjedő munkássággal azon igye­kezni, hogy emeljék a földmivelést, mert ezzel saját jövedelmeiket és va­gyonuk értékét is emelik. Ezenkívül az időjárás, az elemi csapások és a piaci árak határoznak az egyes gazdák sorsa felett, de ezek sem tartoznak a felelős kormány ha­táskörébe. Ezért nehéz földművelési politikát csinálni, mert a haladást inkább egye­sek, mint köztörvények csinálják. Sok mindenfélét el lehet rendelni, csak a jó gazdaságot, a jó időt és a jó ter­mést nem. Azután meg a földművelés nem egyféle, hanem a legkülönbözőbb termelések összefoglalása. A földmive­lési minisztérium tárcája erre tanú­ság, mert abban foglaltatnak a se­lyembogár, a méh, a baromfi, disznók, juhok, marha, ló és halak, gabnane­­műek, takarmányfélék, rétmivelés, lege­lők, gyümölcsfák kertészete, szőllők, erdők ; ragályos betegségek állatok és növényekre, tüdővész, körömfájás, fil­­loxera, peronospora; árvízügyosztály és borkormánybiztos; államjószágok és te­lepítés kivándorlással súlyosbítva; gaz­dasági iskolák és intézetek, vándorta­­nítók és gazdasági tudósítók; minden­féle gazdasági gép, ipar és trágyagyárak ; kiállítások; vízszabályozó, gazdasági és sporttársaságok stb. Itt vezetni tudni, ahhoz miniszteri ész kell. E sokféleségben eltévedni és el­veszni könnyebb, mint igazgatni és el-­­találni, hogy a földmivelési politika mi­ legyen Magyarországon ? Csakugyan ná­lunk az feltalálva még nincs, vagyi senki sem tudja, az állam feladata vol­taképpen mi legyen? Csak beszélik, hogy agrárius ország vagyunk s hazánk kincse a föld, mely dús termőképességével a a magyar nemzetet erőssé, életképessé és függetlenné teszi és számára gazdag jövőt biztosíthat, hogy népünk is leg­jobban szeret földmiveléssel foglalkozni, mert a férfiak 46 százalék­a a földmi­­velést tartja élete hivatásának; hogy ipar, kereskedés, vasutak, adók és állam mind a jó termésre és kivitelre van utalva, hogy nagy baj, ha a földbirtokos osz­tály elpusztul, a mezőgazdasági mun­kások a városokba és külföldre mennek, a bér csekély, a hitel drága, az eladó­sodás terjed, hanem az állam feladatát a társadalmi bajokkal, a földbirtok és mezőgazdasági hitelviszonyokkal, s a földmivelési teendőkkel szemben még soha sem a kormány, sem az ellenzék ki nem fejtették. Programm nélkül a földmivelési minisztérium jóakarólag intézkedik a napról-napra fölmerülő adminisztratív teendők iránt. Talán még nem szüle­tett meg az az államférfiú, ki Magyaror­szágon földmivelési politikát alkosson, ki vezesse, ne pedig sántikálva kövesse a mezei gazdaságot? Csodálatos dolog, hogy e téren vezérünk nincs, s­ok a jó és van elég híres gazda, de csak ki-ki magának. Váljon a gazdasági társula­tok országos szervezkedése és szövet­sége fog-e ezen változtatni? A képviselőházban a földmivelési költségvetésnél a szónokok egymásután jámbor óhajtásaikat nyilvánítják. A kép: A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Harc a fűszálért. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A Vér­ces-hegységnek a legnevezetesebb he­gye az erdőkoszorúzott „Öregkovács“, a mely­nek nagyterjedelmü testén megosztoznak : Alsó-Galla, Szőllős, Baj, Agostyán és Tolna hegytövi falucskák határai, s a melynek erdő­­gazdasági gondjait megosztják maguk között az ugyanezen községekben elhelyezett erdő­­gondnokságok. A minden világtáj felé egészen szabadon fekvő, hatalmas hegy déli tövében fekszik az egyik kis falu az ő szorgalmas sváb népével, elrejtve a sűrű erdőben és küzdve­birkózva a használatába került pár holdacska földterületen az anyagi megélhetés súlyos gond­jaival. Egy kis kenyér csak megkerül azokból a földszeletekből valamiképp s a mi belőle egyszer-másszor mégis hiányzik, azt az erdő­­adta téli munka keresményéből még pótolni is lehet valahogy ; de már annak a szegény jó­szágnak a mindennapi szükségletét, a drága takarmányt, mely csak mesterségesen gyűjt­hető össze a hosszú tél idejére s csak nagy ritkán futja ki a mindig későn érkező tavaszig, nem lehet megszerezni, ha elfogyott, abból a téli keresményből se, mert ilyenkor egyformán szükséget szenved ott mindenki, vagy legalább is nincs fölöslegre belőle senkinek. De nem is ügyel az az „achtelbauer“ —és telkes gazda — annyira még arra se, hogy a Jörgi mekkorát szel magának a kenyérből, mint a­mennyire vigyáz, hogy az a kis széna­­szalma csak egy héttel is odább kifussa ,­csak addig legalább, a­míg a tavasz lehe az Öreg­­kovács agostyáni oldalán is elnyelte­ a havat. Mert ilyenkor a tolnai és alsógallai oldalakon, de még inkább a „Peskő“ délnek fekvő mészkősziklái között, a­hová szabadon besül­het az erőre kapott napsugár, a sziklahasadé­kokban és a bokrok tövében összegyülemlett ős­zelevény ereje gyorsan kihajtja a korai füvek egyes kövér csomóit, még mielőtt maga az erdő akár csak rügyeznék is. Gondoskodik a jó Isten róla, hogy a­mikor beáll a legna­gyobb szükség, ott legyen a segítség azon az erdőn, a­melyet ö „nemcsak az uraság szá­mára teremtett.“ A szegény embernek csak azon kell lennie ekkor már, hogy azt a buja füvet összegyűjtse és hazaszállítsa. De ez a legnagyobb föladat. Csúszva, mászva, bujkálva, félve, remegve, lopva, keserves fáradsággal szerzi meg az any­­nyira tiltott idegen erdőn azt a kis füvet, a­melyet kis sarlójával összecsipeget folytonos veszedelem között, napkelte előtt, vagy nap­nyugta után — s ez a dolog csaknem kizáró­lagosan a nőkre nehezedik — éjjel pedig, a sötétség leple alatt, hazacsempészi — több­nyire a férfi — hogy vele a zöldség után vá­gyódó kis kulitehénnek, vagy a sok remény­ségre jogosító tinópárnak a száraz takarmá­nyát megkeverje és megszaporitsa. De jaj ám azoknak, a kiket e keserves munkájuk közben rajtakapnak az erdő őrei! Elkobozzák tőlük a fáradságosan gyűjtött füvet s őket magukat hozzá még pénzbirsággal is sújtják. Igaz, hogy néha-néha meg is kegyelmeznek egyik-másik asszonykának, de ez épp oly kevéssé változ­tatja meg az általános szabályt, mint az a na­gyon is ismert körülmény, hogy a falu Finum Rózsija egészen szabadon szedheti az uraság erdején a füvet is, éppen csak úgy, mint akár a gombát vagy az epret . . . A völgyekről is eltakarodott már minden hó s a böjti szelek felszikkasztották az utána maradt sarat is. Bekövetkezett a szántás-vetés ideje, a mikor az erős munkát végző jószág erősebb és több táplálékot igényel, hogy az igából, a hámból ki ne dűljön. A tavasz csókja nyomán új élet keletke­zett erdőn, mezőn egyaránt. A tömegekben visszaérkezett vándormadarak már párokban laknak együtt a kitatarozott régi vagy a most­ épített új fészkekben ; a galambok, a rigók, a babukák már ülik is az első költést, hogy a másodikkal meg ne késsenek ; a kimeik által kényurilag magukra hagyott szarvas- és özte­­h­enek már megválasztották azt a csendes rej­tekhelyét, mely az ő boldog családi örömeik­nek leszen a tanyája ; a tapsifüles nyulak, ezek az élvvágyó, gyáva, rossz szülők, már elhagyták az ő védtelen, gyámoltalan első fiaikat, hogy szerelmes telhetetlenségüket an­nál mértéktelenebbül kielégíthessék ; a róka­­kölykök gondos szülei már ki-kicsalogatják bolyhos, bohókás fiaikat az ő biztos váruk kapuja elé, hogy ott egy-egy elevenen hozott egérben begyakorolják őket a mesterségükhöz szükséges fortélyokba. De a fáknak és a bokroknak a rügyei is Mai számunk 18 oldal

Next