Budapesti Hirlap, 1896. április (16. évfolyam, 91-119. szám)

1896-04-01 / 91. szám

1896. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (91. sz) gátjainak egyikét a nagymértékű halálozásban látja, s bár nem nyiltan, de úgy tünteti föl, mintha mun­kámban én ez okkal nem foglalkoznám. Igen is foglalkozom, sőt azt is kimutatom, a­miről eddig csak keveseknek volt tudomásuk, hogy egyenlő klimatikus viszonyok közt a magyar faj semmivel sem mutat fel nagyobb halandóságot, mint a nem­zetiségek, sőt ezeknél jobb viszonyoknak örvend. De a nagyfokú halálozáson a közegészségügy eme­lésével lehet segíteni, s ez nem mutatja valamely fajnak gyöngeségét, vagy hanyatlását. A faji erő a születéseit, által nyilvánul. Ha egyszer a születések erőforrása van megtámadva valamely fajnál, ezen sem közegészségügyi, sem kormányzati intézkedés­­sekkel segíteni nem lehet. 2. Valóban a huszonöt magyar vármegye leg­nagyobb részben újabban megcsappant népszaporodás­­nak nem a halálozások nagy száma, hanem a születések számának apadása az oka. A könyvemben közzétett statisztikai táblázatok e tekintetben semmi kétséget sem hagynak fönn. A magyar faj nagy propagatív erejéről tanúskodik, hogy a huszonöt magyar vár­megyében még a stagnáció és visszaesés vidékein is a születések száma messze túlhaladja a legtöbb nemzetiségi vidék születési számarányát. De a két­ségtelen stagnációval, vagy visszaeséssel szemben komoly megdöbbenéssel kérdezheti a hazafias aggo­dalom : Mi oka a születések e leszállásának ? Munkám bírálója a könyvemben részletesen kifejtett adatokkal szemben, a mezőgazdasági válsá­got említi, s az orvoslást a szerinte, helyes agrár­politikában látja. És mert munkámban adatokkal bizonyítottam be, hogy a születések számának apa­dása a mezőgazdasági válságnál sokkal később kö­vetkezett be, a hosszú idő kedvezményét veszi igénybe a népesedési mozgalom megítéléséhez. Tel­jesen egyetértek vele. De a szükséges hosszú idő­nek legvégső terminusa is elmúlt a Dunántúlra nézve, a­hol a nép­stagnáció és kivándorlás Szla­vónia felé már rég, a mezőgazdasági válság előtt, bekövetkezett s pedig épp a nagy birtok­komplexu­mok miatt. Ha továbbá a születések apadásának a mezőgazdasági válság volna az oka, akkor a mag­­termelő Alföld minden vidékén egyenlően be kellett volna következnie a születési apálynak. Ámde egyes megyékben a születések száma egész a leg­újabb korig emelkedett, vagy igen magas arányt mutatott, de természetesen csak ott, a­hol a nagy birtok­komplexumok nem gátolják a parasztságunk tejeszkedését. 3. Részletes számadatok, egész statisztikai táblázat tételei kétségtelenné teszik, hogy a szüle­tések számaránya, kevés kivételt nem tekintve, ott fogy, a­hol növekszik a kötött és nem kötött bir­toktömegek komplexuma. Már-már oda jutottunk, hogy különösen a kötött birtok emelkedésének per­centje egyértelmű a születések száma apadásának percentjével. Ez adatok kétségkívül nem azt bizo­nyítják, hogy a 25 magyar vármegyében a szüle­tések számának visszaesése az agrár­válságnak tulajdonítandó. 4. Nagy és messze kiható jelentőségű tüne­ményeknek rendszerint nem egy, hanem többféle okuk van. A helytelen birtokrendszeren kívül bizo­nyára más okai is vannak a magyar vidékek szüle­tési számaránya megcsappanásának. A nagyfokú ha­lálozást magam is fölhoztam munkámban. Az agri­­kultúrának hatalmas föllendülése bizonyára az or­voslás egyik módja. A közegészségügy javítása, a­mely szükség­képp bekövetkezik, szintén hatással bír a népszapo­­rodásra, de természetesen nem a születések emelé­sére. Ez utóbbit csak a legfőbb gátló ok megszün­tetése, vagyis a birtokviszonyok átalakítása hoz­hatja létre. Valóban nem értem, miért nem akarják az úgynevezett agráriusok a komplex okok közt a népszaporodás gátja gyanánt elfogadni a birtok­viszonyok helytelen rendszerét. Hiszen ebben az agrárius elvek legkevésbbé sem gátolnák őket. A nagy birtok-komplexumok parcellázása legkevésbbé sincs ellentétben a földbirtok érdekeivel. A­mikor pedig ez egyszersmind nemzeti érdek, mert fajunk szaporodása és állami konszolidációnk függ tőle, akkor mindenkinek pártkülönbség nélkül hozzá kell járulnia az orvoslás e módjához. Ezt óhajtottam, ezért írtam munkámat. Örven­­dek, hogy a polémia alkalmat szolgáltat célom közelebbi megvilágítására. Beksics Gusztáv: Az öreg honvédek. — Értekezlet a miniszterelnök­ségen. —* Budapest, márc. 81. Az öreg honvédek konferenciájának mai má­sodik napján Tark­ovich államtitkár elnökölt, mert Bánffi­ báró falujába, Apanagyfaluba utazott. Ma az orsz. honvédgyűlés ama kívánságát tárgyalták, hogy mindazok az özvegyek kapjanak ellátást, kik 1867. évig mentek férjhez volt honvédekhez. Hegedűs Ferenc az orsz. honvéd-segítőegyesü­­let elnöke ezt oly követelménynek tekinti, mely ki­számíthatatlan és méltánylandó esetekben a segítő­­egyesület ügykörébe tartozónak véli az illetők segítését. Tisza László abban megnyugszik, ha a segítő­egyesület számára ez irányban valamely normatívu­­mot állítanak föl. Péchy Tamás lehetetlennek tartja az egyesület autonóm ügykörébe nyúlni, de hozzávető számítás­sal kellene megállapítani az e címen fölmerülhető több költséget. Dárdai­ Sándor miniszteri tanácsos előadja, hogy a legalacsonyabb számítás szerint legalább 200.000 írttal több szükséglet támadna. Harkányi Frigyes báró e számítást csak mini­mumnak tekintheti, mert tapasztalata szerint a szük­séglet több lenne, de szerinte nincs meg a jogalap, mert a­kik 1849 után mentek férjhez, soha sem számíthattak ilynemű ellátásra. Hollán Ernő a fenálló gyakorlat mellett nyi­latkozik, úgyszintén Gusjágó Salamon, ki azt kér­dezi, mi alapon vegyék az 1867-iki évet a jogos igény alapjául. Tark­ovich államtitkár ezek után konstatálja, hogy egyhangúlag a fenálló gyakorlat mellett nyilat­kozik az értekezlet. Ezután tárgyalás alá vették a jelenlegi nyug­díj fölemelését. Dárday Sándor minisztertanácsos előadja, hogy a kívánt nyugdijölemelés 249. 336­ért több költsé­get követel s hogy a mostani nyugdíj összeg meg­felel a hadsereg 10 évi szolgálata után követel­hető ellátásnak. Péch­y Tamás nézete szerint ily fölemelést csak az országgyűlés szavazhatna meg. Lak­atos Miklós legalább a közvitézek ellátá­sát kívánja fölemeltetni. Csatári­ Lajos jogosultabbnak vélné a tisztek nyugdíjának fölemelését, mert azok többnyire az 1849-ki hadjárat miatt pályájukat vesztették el. Neddsk­y István csak a sebesültek ellátását véli javíthatónak. Hegedűs Ferenc megemlékezik, hogy az ame­rikai állam nem tesz különbséget tisztek és közvi­­tézek közt és egyenlően 65 dollárt kap a szabad­ságharcban résztvett minden harcos. Tark­ovich államtitkár ezután kijelenti, hogy a nyilvánult nézetek szerint az ellátási igény föl­emelésére egyedül az országgyűlés lenne illetékes. Ezután azt a kívánságot tárgyalták, hogy a nyugdíj igény alapjául a 2 frt adó helyett 3 frtot vegyenek a vagyontalanság alapjául. Csorba Bódog méltányosságból e kívánalom teljesítését kéri és többek hozzászólása után Tarko­­vich államtitkár kijelenti, hogy az értekezlet e kí­vánatot a miniszterelnök elé terjesztendi. A tanácskozás következő pontja volt az orsz. segítő egyesület ügykörének állami kezelésbe vétele. Lakatos Miklós és Balogh Sándor e kívánság­nak azzal adják okát, hogy a különvált kezelési­ g akart tőlem elvenni, hogy az már nem jár, hát hogy a dohányzacskómból — Krisztusa ne legyen — másikat kellett előkotorásznom­, hát mérgembe a szárat úgy beletaláltam csavarni a pipámba, hogy a nyakának az egyik oldala a markomba maradt, de — hogy az elején kezdjem — még odahaza mondtam az anyju­­komnak, hogy a Lantos­ t ne bocsássa velem, de nem bírt vele, erővel csak a szekér után, még le is szálltam, kővel hajigáltam, arra csakugyan meg is fordult, vissza is ment, hát a­hogy itt jövök a város alatt a cédulaháznál, visszanézek, miért, miért nem, már nem tudom, hát ott jön a Lantos a szekér végibe, ott látszik, a fölfelé kunkorodott farka a szekerem hátulsó saraglyája legutolsó nápján túl. Az Is­ten pusztítson el, szólok hozzá szelíden, hát még­is eljöttél, még­is itt vagy? hogy vissza­kerülök a Végigü­res boltjából, körülnézek, hát látom, hogy a Lantos nincs sehol. Uram te­remtőm, gond ütött, várjon hova lehetett az a kutya ? Nézelődök jobbra-balra, nem látom, hát egyszerre csak, mint a­kit veszteni visznek, ahol szalad az én kutyám, egy sárga drót a nyakába, annak a végén­­ húz maga után egy nagy bolond kölöncöt. Én is gondoltam hirte­len, mi bajból jöhet ő benne, nagy hirtelen megfordítom a lovat, azzal közzévágok, meg sem álltam, míg ki nem értünk az életvásárba, ott levettem róla a drótot is, meg a kölöncöt is, az ülés alá dugtam, ő meg a szekér alá bújt, ott lefeküdt. „No, most már jó helyen vagy“ mondtam neki „csak ki ne fere onnan“. „No, hál’istennek, mondom én, nincs hát a szegény Lantosnak semmi baja, hisz én is láttam, mikor a gyepmester kezében eltört a hurok nyele, a­mivel elfogta, olyan ismerős­­nek tetszett, s magam is örültem a megszaba­dulásán. „Jaj! dehogy nincs, dehogy nincs, tekin­tetes uram, dehogy nincs, hisz éppen azért fáradtam ide, éppen a végett van hozzám a tekintetes urnák szerencséje. Hát odakerült a szekerem mellé valami más kutyája, tetszik tudni, hogy a Lantos milyen barátságos állat, elkezdtek játszadozni, kergetődzni, hol köze­lebb, hol messzebb, egyszer csak, a­hogy oda sem nézett, ott terem az az istenverte gyepmes­ter, a nagy vonításra odakapom a fejem, hát az én kutyámat húzza.“ Bocsátod el azt a kutyát, a holló szedje ki a szemedet, nem lá­tod a nyakán a metáliát? nem látod, hogy be van szekurálva?“ mondom neki szelíden, hisz kérem szeretettel, egyéb adót sem fizetek, mióta az iparba’ véget értem, mint kutyaadót, mert tetszik tudni, hogy én nekem személye­sen minden adós függésem a feleségem birto­kában enyészlik, még azt köhögi rá vissza, hogy: „bárca ide, bárca oda, neki jussa van az én kutyámat elfogni, mert hogy ki van do­bolva, hogy a kutyáknak szabadon járni tilos.“ azzal sem szó, sem beszéd, az én jó Lantoso­mat bedugták a zöld kocsiba, vitték, tessék el­hinni, úgy nézett rám utoljára, hogy a szívem majd meg­hasad utána, rogyna rájuk az ég.“ „Jerünk a kapitányhoz", — szólok fel­ugorva. „A rész orditják belőle“ —■ mondja Keserű. „Jerünk a gyepmesterhez“ — szólok újra. „A nyavalya verje ki, a­hol egy van.“ „De hát valahová csak mennünk kell.“ „Nem úgy lesz a kézem a lássan — mondja Keserű, a sin­tér délig úgy sincs otthon, addig én elmegyek, harapok valamit, mert hajnali négy óra óta nem ettem, akkor vissza­fordulok, ort’ kimegyünk együtt a szekeremen a sintérhez.“ „Helyes a beszéd, Keserű uram.“ Egy kis óra múlva előkerül Keserű uram s beállít ilyképpen: „Lovam lába indulóra, Mosolygó szám búcsúcsókra."• akkor már láttam, hogy nemcsak harapott, de kotyogtatott is valamit. Felültünk, ki értünk a sintérhez, az nem is tagadta meg a kutya kiadását, csupán egy forintot kért, a­miért kosztolta. Hiába mondta neki Keserű uram, hogy: „Száradjék beléd a tüdő, magadat is elkosztollak én egy forintért nem egy óráig, de két napig", ettől nem tágí­tott. „Hisz a szekuráczió is csak huszonöt garas volt“ — viaskodott tovább keserű uram — ez sem hatott.“ De még nincs is nálam annyi“ — ez sem használt. Végre, hogy véget vessek a kellemetlen fürhődésnek, kivettem a nadrágzsebemből egyforintos tallért, odadobtam a sintérnek, (elkapta a gazember reptibe’) azzal a kiszabadított Lantossal haza. Mikor a házam előtt leszállva Keserű uramnak a lelkére kötöt­tem, hogy: „No, Keserű uram, most már a Lantossal egyenesen haza“ azt mondta rá, hogy: „Egyenesen, uram, egyenesen, aztán mához egy hétre visszanyozom az emberiséget.“ (Én már értettem, hogy ez azt jelenti, hogy akkor megadja a sintérnek adott forintot.) Azzal a boldog önérzettel, melyet az emberben a jótett tudata támaszt, ültem ebéd­hez. Míg oda jártam, vendégeim érkeztek, azoknak ebéd alatt, ebéd után el kellett mon­danom a Lantos históriáját, a­kit különben odahaza az egész falu tomposnak tisztelt, csak a gazdája csúfolta ezzel a kopónak illő úri névvel, ezzel is mutatni akarván, hogy neki finomabb ízlése van, mint a többi bukó pa­rasztnak. Mikor tán már ötödször kezdek újra bele, már a négy óra is ott ért az ebéd utáni krater­ .

Next