Budapesti Hirlap, 1896. április (16. évfolyam, 91-119. szám)
1896-04-01 / 91. szám
1896. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (91. sz) gátjainak egyikét a nagymértékű halálozásban látja, s bár nem nyiltan, de úgy tünteti föl, mintha munkámban én ez okkal nem foglalkoznám. Igen is foglalkozom, sőt azt is kimutatom, amiről eddig csak keveseknek volt tudomásuk, hogy egyenlő klimatikus viszonyok közt a magyar faj semmivel sem mutat fel nagyobb halandóságot, mint a nemzetiségek, sőt ezeknél jobb viszonyoknak örvend. De a nagyfokú halálozáson a közegészségügy emelésével lehet segíteni, s ez nem mutatja valamely fajnak gyöngeségét, vagy hanyatlását. A faji erő a születéseit, által nyilvánul. Ha egyszer a születések erőforrása van megtámadva valamely fajnál, ezen sem közegészségügyi, sem kormányzati intézkedéssekkel segíteni nem lehet. 2. Valóban a huszonöt magyar vármegye legnagyobb részben újabban megcsappant népszaporodásnak nem a halálozások nagy száma, hanem a születések számának apadása az oka. A könyvemben közzétett statisztikai táblázatok e tekintetben semmi kétséget sem hagynak fönn. A magyar faj nagy propagatív erejéről tanúskodik, hogy a huszonöt magyar vármegyében még a stagnáció és visszaesés vidékein is a születések száma messze túlhaladja a legtöbb nemzetiségi vidék születési számarányát. De a kétségtelen stagnációval, vagy visszaeséssel szemben komoly megdöbbenéssel kérdezheti a hazafias aggodalom : Mi oka a születések e leszállásának ? Munkám bírálója a könyvemben részletesen kifejtett adatokkal szemben, a mezőgazdasági válságot említi, s az orvoslást a szerinte, helyes agrárpolitikában látja. És mert munkámban adatokkal bizonyítottam be, hogy a születések számának apadása a mezőgazdasági válságnál sokkal később következett be, a hosszú idő kedvezményét veszi igénybe a népesedési mozgalom megítéléséhez. Teljesen egyetértek vele. De a szükséges hosszú időnek legvégső terminusa is elmúlt a Dunántúlra nézve, ahol a népstagnáció és kivándorlás Szlavónia felé már rég, a mezőgazdasági válság előtt, bekövetkezett s pedig épp a nagy birtokkomplexumok miatt. Ha továbbá a születések apadásának a mezőgazdasági válság volna az oka, akkor a magtermelő Alföld minden vidékén egyenlően be kellett volna következnie a születési apálynak. Ámde egyes megyékben a születések száma egész a legújabb korig emelkedett, vagy igen magas arányt mutatott, de természetesen csak ott, ahol a nagy birtokkomplexumok nem gátolják a parasztságunk tejeszkedését. 3. Részletes számadatok, egész statisztikai táblázat tételei kétségtelenné teszik, hogy a születések számaránya, kevés kivételt nem tekintve, ott fogy, ahol növekszik a kötött és nem kötött birtoktömegek komplexuma. Már-már oda jutottunk, hogy különösen a kötött birtok emelkedésének percentje egyértelmű a születések száma apadásának percentjével. Ez adatok kétségkívül nem azt bizonyítják, hogy a 25 magyar vármegyében a születések számának visszaesése az agrárválságnak tulajdonítandó. 4. Nagy és messze kiható jelentőségű tüneményeknek rendszerint nem egy, hanem többféle okuk van. A helytelen birtokrendszeren kívül bizonyára más okai is vannak a magyar vidékek születési számaránya megcsappanásának. A nagyfokú halálozást magam is fölhoztam munkámban. Az agrikultúrának hatalmas föllendülése bizonyára az orvoslás egyik módja. A közegészségügy javítása, amely szükségképp bekövetkezik, szintén hatással bír a népszaporodásra, de természetesen nem a születések emelésére. Ez utóbbit csak a legfőbb gátló ok megszüntetése, vagyis a birtokviszonyok átalakítása hozhatja létre. Valóban nem értem, miért nem akarják az úgynevezett agráriusok a komplex okok közt a népszaporodás gátja gyanánt elfogadni a birtokviszonyok helytelen rendszerét. Hiszen ebben az agrárius elvek legkevésbbé sem gátolnák őket. A nagy birtok-komplexumok parcellázása legkevésbbé sincs ellentétben a földbirtok érdekeivel. Amikor pedig ez egyszersmind nemzeti érdek, mert fajunk szaporodása és állami konszolidációnk függ tőle, akkor mindenkinek pártkülönbség nélkül hozzá kell járulnia az orvoslás e módjához. Ezt óhajtottam, ezért írtam munkámat. Örvendek, hogy a polémia alkalmat szolgáltat célom közelebbi megvilágítására. Beksics Gusztáv: Az öreg honvédek. — Értekezlet a miniszterelnökségen. —* Budapest, márc. 81. Az öreg honvédek konferenciájának mai második napján Tarkovich államtitkár elnökölt, mert Bánffi báró falujába, Apanagyfaluba utazott. Ma az orsz. honvédgyűlés ama kívánságát tárgyalták, hogy mindazok az özvegyek kapjanak ellátást, kik 1867. évig mentek férjhez volt honvédekhez. Hegedűs Ferenc az orsz. honvéd-segítőegyesület elnöke ezt oly követelménynek tekinti, mely kiszámíthatatlan és méltánylandó esetekben a segítőegyesület ügykörébe tartozónak véli az illetők segítését. Tisza László abban megnyugszik, ha a segítőegyesület számára ez irányban valamely normatívumot állítanak föl. Péchy Tamás lehetetlennek tartja az egyesület autonóm ügykörébe nyúlni, de hozzávető számítással kellene megállapítani az e címen fölmerülhető több költséget. Dárdai Sándor miniszteri tanácsos előadja, hogy a legalacsonyabb számítás szerint legalább 200.000 írttal több szükséglet támadna. Harkányi Frigyes báró e számítást csak minimumnak tekintheti, mert tapasztalata szerint a szükséglet több lenne, de szerinte nincs meg a jogalap, mert akik 1849 után mentek férjhez, soha sem számíthattak ilynemű ellátásra. Hollán Ernő a fenálló gyakorlat mellett nyilatkozik, úgyszintén Gusjágó Salamon, ki azt kérdezi, mi alapon vegyék az 1867-iki évet a jogos igény alapjául. Tarkovich államtitkár ezek után konstatálja, hogy egyhangúlag a fenálló gyakorlat mellett nyilatkozik az értekezlet. Ezután tárgyalás alá vették a jelenlegi nyugdíj fölemelését. Dárday Sándor minisztertanácsos előadja, hogy a kívánt nyugdijölemelés 249. 336ért több költséget követel s hogy a mostani nyugdíj összeg megfelel a hadsereg 10 évi szolgálata után követelhető ellátásnak. Péchy Tamás nézete szerint ily fölemelést csak az országgyűlés szavazhatna meg. Lakatos Miklós legalább a közvitézek ellátását kívánja fölemeltetni. Csatári Lajos jogosultabbnak vélné a tisztek nyugdíjának fölemelését, mert azok többnyire az 1849-ki hadjárat miatt pályájukat vesztették el. Neddsky István csak a sebesültek ellátását véli javíthatónak. Hegedűs Ferenc megemlékezik, hogy az amerikai állam nem tesz különbséget tisztek és közvitézek közt és egyenlően 65 dollárt kap a szabadságharcban résztvett minden harcos. Tarkovich államtitkár ezután kijelenti, hogy a nyilvánult nézetek szerint az ellátási igény fölemelésére egyedül az országgyűlés lenne illetékes. Ezután azt a kívánságot tárgyalták, hogy a nyugdíj igény alapjául a 2 frt adó helyett 3 frtot vegyenek a vagyontalanság alapjául. Csorba Bódog méltányosságból e kívánalom teljesítését kéri és többek hozzászólása után Tarkovich államtitkár kijelenti, hogy az értekezlet e kívánatot a miniszterelnök elé terjesztendi. A tanácskozás következő pontja volt az orsz. segítő egyesület ügykörének állami kezelésbe vétele. Lakatos Miklós és Balogh Sándor e kívánságnak azzal adják okát, hogy a különvált kezelési g akart tőlem elvenni, hogy az már nem jár, hát hogy a dohányzacskómból — Krisztusa ne legyen — másikat kellett előkotorásznom, hát mérgembe a szárat úgy beletaláltam csavarni a pipámba, hogy a nyakának az egyik oldala a markomba maradt, de — hogy az elején kezdjem — még odahaza mondtam az anyjukomnak, hogy a Lantos t ne bocsássa velem, de nem bírt vele, erővel csak a szekér után, még le is szálltam, kővel hajigáltam, arra csakugyan meg is fordult, vissza is ment, hát ahogy itt jövök a város alatt a cédulaháznál, visszanézek, miért, miért nem, már nem tudom, hát ott jön a Lantos a szekér végibe, ott látszik, a fölfelé kunkorodott farka a szekerem hátulsó saraglyája legutolsó nápján túl. Az Isten pusztítson el, szólok hozzá szelíden, hát mégis eljöttél, mégis itt vagy? hogy visszakerülök a Végigüres boltjából, körülnézek, hát látom, hogy a Lantos nincs sehol. Uram teremtőm, gond ütött, várjon hova lehetett az a kutya ? Nézelődök jobbra-balra, nem látom, hát egyszerre csak, mint akit veszteni visznek, ahol szalad az én kutyám, egy sárga drót a nyakába, annak a végén húz maga után egy nagy bolond kölöncöt. Én is gondoltam hirtelen, mi bajból jöhet ő benne, nagy hirtelen megfordítom a lovat, azzal közzévágok, meg sem álltam, míg ki nem értünk az életvásárba, ott levettem róla a drótot is, meg a kölöncöt is, az ülés alá dugtam, ő meg a szekér alá bújt, ott lefeküdt. „No, most már jó helyen vagy“ mondtam neki „csak ki ne fere onnan“. „No, hál’istennek, mondom én, nincs hát a szegény Lantosnak semmi baja, hisz én is láttam, mikor a gyepmester kezében eltört a hurok nyele, amivel elfogta, olyan ismerősnek tetszett, s magam is örültem a megszabadulásán. „Jaj! dehogy nincs, dehogy nincs, tekintetes uram, dehogy nincs, hisz éppen azért fáradtam ide, éppen a végett van hozzám a tekintetes urnák szerencséje. Hát odakerült a szekerem mellé valami más kutyája, tetszik tudni, hogy a Lantos milyen barátságos állat, elkezdtek játszadozni, kergetődzni, hol közelebb, hol messzebb, egyszer csak, ahogy oda sem nézett, ott terem az az istenverte gyepmester, a nagy vonításra odakapom a fejem, hát az én kutyámat húzza.“ Bocsátod el azt a kutyát, a holló szedje ki a szemedet, nem látod a nyakán a metáliát? nem látod, hogy be van szekurálva?“ mondom neki szelíden, hisz kérem szeretettel, egyéb adót sem fizetek, mióta az iparba’ véget értem, mint kutyaadót, mert tetszik tudni, hogy én nekem személyesen minden adós függésem a feleségem birtokában enyészlik, még azt köhögi rá vissza, hogy: „bárca ide, bárca oda, neki jussa van az én kutyámat elfogni, mert hogy ki van dobolva, hogy a kutyáknak szabadon járni tilos.“ azzal sem szó, sem beszéd, az én jó Lantosomat bedugták a zöld kocsiba, vitték, tessék elhinni, úgy nézett rám utoljára, hogy a szívem majd meghasad utána, rogyna rájuk az ég.“ „Jerünk a kapitányhoz", — szólok felugorva. „A rész orditják belőle“ —■ mondja Keserű. „Jerünk a gyepmesterhez“ — szólok újra. „A nyavalya verje ki, ahol egy van.“ „De hát valahová csak mennünk kell.“ „Nem úgy lesz a kézem a lássan — mondja Keserű, a sintér délig úgy sincs otthon, addig én elmegyek, harapok valamit, mert hajnali négy óra óta nem ettem, akkor visszafordulok, ort’ kimegyünk együtt a szekeremen a sintérhez.“ „Helyes a beszéd, Keserű uram.“ Egy kis óra múlva előkerül Keserű uram s beállít ilyképpen: „Lovam lába indulóra, Mosolygó szám búcsúcsókra."• akkor már láttam, hogy nemcsak harapott, de kotyogtatott is valamit. Felültünk, ki értünk a sintérhez, az nem is tagadta meg a kutya kiadását, csupán egy forintot kért, amiért kosztolta. Hiába mondta neki Keserű uram, hogy: „Száradjék beléd a tüdő, magadat is elkosztollak én egy forintért nem egy óráig, de két napig", ettől nem tágított. „Hisz a szekuráczió is csak huszonöt garas volt“ — viaskodott tovább keserű uram — ez sem hatott.“ De még nincs is nálam annyi“ — ez sem használt. Végre, hogy véget vessek a kellemetlen fürhődésnek, kivettem a nadrágzsebemből egyforintos tallért, odadobtam a sintérnek, (elkapta a gazember reptibe’) azzal a kiszabadított Lantossal haza. Mikor a házam előtt leszállva Keserű uramnak a lelkére kötöttem, hogy: „No, Keserű uram, most már a Lantossal egyenesen haza“ azt mondta rá, hogy: „Egyenesen, uram, egyenesen, aztán mához egy hétre visszanyozom az emberiséget.“ (Én már értettem, hogy ez azt jelenti, hogy akkor megadja a sintérnek adott forintot.) Azzal a boldog önérzettel, melyet az emberben a jótett tudata támaszt, ültem ebédhez. Míg oda jártam, vendégeim érkeztek, azoknak ebéd alatt, ebéd után el kellett mondanom a Lantos históriáját, akit különben odahaza az egész falu tomposnak tisztelt, csak a gazdája csúfolta ezzel a kopónak illő úri névvel, ezzel is mutatni akarván, hogy neki finomabb ízlése van, mint a többi bukó parasztnak. Mikor tán már ötödször kezdek újra bele, már a négy óra is ott ért az ebéd utáni krater .