Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
l is azt kell ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól nem szabad mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek. A sajtó immár nem is tudom hányadik nagyhatalom. Azt mondják a hetedik. Ne tessék hinni, mert a szabadsajtó az első nagyhatalom a világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek hozzá. A szabadsajtó hozzáfér az emberek lelkiismeretéhez. (Zajos helyeslés és taps.) Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú befolyás ez az újságíróra nézve, aki rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, amelyben a világuralom örökösei pihennek. Mennyi jellem és kötelességérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében, szerény és nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, önkénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a kötelességét mások iránt is teljesítse. Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt. Az újság, tisztelt közönség, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghathatósabb jótékony intézménye. Nem csak a gyámoltalanokon segít; nem csak a közjótékonyságot szolgálja; nem csak a könyöradományokra egyesíti az embereket; nem csak a humánus és hazafias célok megvalósításában vezérkedik , hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes anyagi, erkölcsi és szellemi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember,, a cseléd, a tudós, a családapa, mind én tőlem vár világosságot és útbaigazítást. A gazdag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, a szegény én tőlem kérdezi, hol keresse meg a mindennapi kenyerét; az ingadozó én tőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiolvassa belőle azt, ami az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor megvirradt neki, lát és tudja, hányadán van és biztosan megy a munkájára, tudja, hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát. A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretem, az újságíró lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért és hazájáért. Ez az újságíró manapság tisztelt ünneplő közönség, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a nagyobb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a szivében, nagyobb rabság az, mikor aranylánc, van a nyakán és hazugság a szivében. (Zajos helyeslés és taps.) Azért ezen a magasztos ünnepen, a szabadsajtó ötvenedik születésnapján, kiáltsunk föl úgy, mint ma ötven éve a legmerészebb lelkű költő, kérdezzük meg a szívünkbe tekintve: rabok legyünk vagy szabadok ? És az égre tekintve mondjuk : a magyarok istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk. (Viharos éljenzés és taps.) Bőségesen kijutott a tapsból az ünnep következő szereplőjének, Ábrányi Emilnek, aki magasan szárnyaló, tűzben született ódáját szavalta el a márciusi nap két nagy alakjáról, Petőfiről és Jókairól. A közönség fölsebesülten tapsolt s kiváltképp az ifjúság ünnepelte a megénekelt Jókait, aki meghatottan köszöngette a szives ovációt, Ábrányit pedig megölelte és megcsókolta. Az ódából Ábrányi írta le számukra ezeket a sorokat : Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek. Haliga ! Most egymással ők ketten beszélnek. Válaszol a szobor : „Üdvözlégy, barátom ! Érc-szemem kényezik, fejedet ha látom ! Én korán lehulltam, hamar odalettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem ! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb és gond, bánat mind, mind semmivé lett. Ó de téged hányszor döfött át az élet! Mint két testvércsillag a fekete égen Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben ! S március azért lesz mindig szent és drága Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága ! Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, A mit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá: — Jókai, Petőfit Feszty Árpád beszéde. A honfoglalás nagy képének megalkotója s a Népszabadság-ünnep végrehajtó-bizottságának elnöke, Feszty Árpád lépett most az emelvényre. Tapssal fogadták és éljenzéssel jutalmazták az ő beszédét is, a melyet a magyar nép szeretete titzesített át. A népről szólott, a melyet elhagytak a fölszabadítás óta, a mely belesüppedt a szegénységbe, a melyre ránehezedett a hatalom és a nyomorúság s a melyet kiszolgáltattak azoknak, a kik megtanították őt a legnagyobb kincsnek, a hazaszeretetnek megtagadására. Minő pusztulás ! A kivándorlók menete minő fájdalmas látványosság! Ezt a földet majdnem ezer éven át nem tudta elvenni a magyar fajtól senki, még hódító hatalmak sem. A kereskedelmi gondolkozás eredményeként el fogja fújni a szél, mint elfújta a kizsarolt Szicília földjét és csak a kopár köveket hagyta ott ! Gondolunk-e, a szabadságharc ötven éves fordulatján a sötét jövendőre. Pedig segíthetünk ! így folytatja : Nincs olyan hatalom, amely jobban lekösse a földet, mint a hármat. Nincs olyan hatalom, amely jobban a hazához kösse a népet, mint a szeretet!ma. föld kevés ápolásért, a nép kevés szeretetért is hálás — de ha elhanyagoljuk, kegyetlen bosszút áll. A nép hasonló India hatalmas állatjához. Erős, nagy, mint az elefánt, de mozdulatlan és szelíd.. Óriási munkát végez félelmes erejével és egy gyermek is elvezetheti, ha jól bánik vele s nem vonja el tőle a táplálékot. De jaj, ha felingerlik és elhanyagolják! Vállánál, egyetlen dühös mozdulatától recsegve hull le a hátára épített cifra alkotmány s lábának egy mozdulata elég, hogy meggyűlölt vezetője a porral egyenlő legyen. Addig kell ápolni ragaszkodását, amig ragaszkodik. Ezt megtartani csak szeretettel s jogos igényeinek kielégítésével lehet. Bajaikon azonban sem a királyok, sem a kormányok nem segíthetnek, mig az egész műveit társadalom meg nem ismeri s meg nem szereti saját népét. Fájdalom, a társadalmunk nagy része többet tud Amerika indiánjairól, mint Magyarország bennszülött parasztjairól. A magyar irodalom föladata volna a magyar népet felfedezni s megismertetni a társadalommal. Mert megismerni és megszeretni egy’. És könnyen megismeri az, aki nyílt szívvel közeledik felé — mert úgy bánik a nép lelkével is, mint a bundájával — a milyen az idő, úgy fordítja a bundáját — hol a fürtös, hol a tulipántos részét mutatja. Lelkét is a szerint tárja ki, a milyen szívvel közeledünk mi felé. Én mindég csak a virágos oldalát láttam. Magyar írók, művészek, ösmerjétek meg a népet, hogy megösmertessétek! Törvényt tudok, ösmerjétek meg a népet, hogy megvédelmezzétek. Ahol a nép védő fedélt talált a vihar elöl, az alá menekül. Nemzetiség, valláskülönbség nélkül legyen a mi magyar alkotmányunk az a fedél. De siessünk azt betetőzni idejében, mielőtt a vihar kitör, látjuk már távoli villámát föl-föllobbanni. Jaj annak a háznak, amelynek födelén rést talált, jaj annak az alkotmánynak, amely már betetőzve nincsen. S nem lehet elég magami sok volt 50 év előtt. A magyar címerben van három halom. Építsünk minden halomra egy bástyát. Az egyik legyen az úrirend áldozatkészsége, a másik legyen a nép boldogsága, a harmadik legyen a korona tekintélye. A régi világ babonája volt, hogy amikor várat építettek, fiatal leányvért kevertek a köveket összetartó ragasztókba. Attól ledönthetetlen lett a bástya. Vegyítsük mi is bástyánk köveinek összetartó ragasztékába vérünk legnemesebb részét, a szeretetet. Őröltön álló erős várunk lesz akkor ez a hármas egység. S mig e három bástya egymást támogatja, nincs a világon olyan hatalom, amely erőt vegyen rajta. Milyen gyermekes játékszer minden szurony, ágyú, dinamit e világot összetartó hatalomhoz, a szeretethez képest. Hirdessétek úton-útfélen : Szeressétek a népet, hogy a nép is megszeressen benneteket. 50 év előtt, szabadságharcunk hősei három zászlót ajándékoztak a népnek. E három zászló az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság! De a mi sok volt 50 év előtt — az már ma nem elég — a népnek nem elég az Egyenlőség igazság nélkül — nem a Testvériség szeretet nélkül — nem elég a Szabadság kenyér nélkül. Tűzzük föl a három zászlót a három bástya fokára s Írjuk rájuk az egyenlőség, testvériség, szabadság mellé még e három szót: Szeretet, Igazság, Kenyér. Most Gál Gyula, a Vígszínház tagja szavalta el hatásosan Jakab Ödönnek szép ódáját. Joanovics Ferenc betűszedő, egy sugár, derék ifjú ember állott ezután a negyvennyolcas sajtóhoz s rokonérzést keltő, meleg hangon mondotta el erről a sajtóról Eredrődi Sándornak itt következő gyöngyszemeit: Tisztelt ünneplő gyülekezet! Egyszerű munkása vagyok a szabadság nagy műhelyének, — félig magam is gép a gépek között. Napról-napra szedem azokat a kis ólombetűket, amelyek fölvértezik az eszmét és szárnyat adnak a gondolatnak. Mintha magot vetnék, mintha virágot ültetnék, ismeretlen földbe, de az óhajtott jövendők reményében. Viruljatok hát ti virágok, szálljatok világgá teremtő és termékenyítő gondolatok, — siess felénk, szabadabb jövendő! A Talpra magyar lelkes ritmusát immár régen fölváltotta a munka zugó prózája, — ha a mai ünnepen leszakítok egy kis ágat a remény fájáról s fölékesitelek vele téged, öreg gép, nagy idők pihenő sajtója, egykor nemzetem lelkiismeretének első lélegzetvétele, örömének első szabad ujongása! Megilletődve állok előtted, kegyelettel nézem alakod egyszerű szerkezetét s szinte álmélkodva látom, mennyire túlszárnyaltak utódaid! Egy mai rotációs tünemény csoda a te kezdetleges formádhoz, szövevény nélküli lényedhez. Rövid félszázad alatt mily óriási haladás a gépek terén ! Az uj ember ebben túlszárnyalta a régit, de a múltak erényeihez imádkozni és lelkesedni járunk s ez az ünnep, melyben az igazak és jók szive összeforr , nyílt bizonysága annak, hogy mi is magyarok akarunk maradni. Félszázad előtt az egyszerű kézisajtó szabaddá tette a gondolatot, h isten segítségével és a magunk erejéből a rotációsoknak is meg lesz a maguk hivatása : szabaddá tenni Magyarországot ! Éljen a szabad gondolat! Éljen a szabad haza! A mai dalos verseny negyedik ódáját, Jakab Ödön, a szerző szavalta el, zajos tetszést keltve. Az egyetemi ifjúság részéről magyar díszben Tóth Ödön beszélt, biztosítván Jókait, az ötven év előtti ifjúság vezérét, hogy az akkor kimondott igék diadaláért a mostani ifjúság is követné őt minden poklokon keresztül. Végezetül a budai dalos egyesület énekelte el igen szépen a Talpra magyar-t. Az ünneplő közönség ezután meghatva távozott. A hölgyek a 48-as gép koszorújából babérleveleket téptek emlékül s az egész közönség éljenezte Jókai Mórt, Rákosi Jenőt s a mai nap többi szereplőjét. Künn az utcán is hangzott az éljen szó. A közönség jobbára férfi része ezután Petőfi szobrához vonult.* Az egész város, mint megütött méhkas nyüzsög, zug, forrong. Mindenfelé ünneplő tömegek hömpölyögnek, reggel óta folyton zarándokol a nép a Dunapartra, Petőfi néma ércalakja köré ... és áhítattal tekint fel a megdicsőültre, kinek emléke ma elsuhan minden magyar ember szemei előtt. Lassan-lassan a szobor talapzata megtelik virággal. Egyesek és testületek jönnek, leteszik virágjukat és csöndesen tovább haladnak. A délelőtti órákban a Magyar Színház is testületileg megjelent s koszorúval adózott a költő emlékének. A Vigadóbeli ünnep után déli egy órakor az irodalom és művészet jelent meg Petőfi előtt. Legelői állt Jókai Mór, gyönyörű babérkoszorújának szalagján ez olvasható: Sándornak — Jókai Mór. Az agg költőt, Petőfi kortársát a nép zajosan megéljenezte, mikor koszorúját a szobor lábához tette. A Petőfi-Társaság képviseletében ott voltak: Bartók Lajos, Jakab Ödön, Pósa Lajos, Rákosi Viktor s a Társaság nevében koszorút tettek le. Az Otthon képviseletében Rákosi Jenő, Gelléri Mór, Bródy Sándor és Márkus Miksa jelentek meg s ibolyával díszített koszorút helyeztek el. Ezenkívül Bródy Sándor egy rapszodikus költeményét szavalta el nagy hatással, amelyből a következő részletet adjuk: Költők valótok, koldusok tehát és egy szárnycsapással egy mérhetetlen távolsággal előzitek meg a politika négyes fogatát. Gyalog, de szállva, a tűzben, de ázva, még vigyázva munkál a világ első szónoka ; könnyelmű szívvel, lángsugár-ívvel a haragos égre csillagot írtak : Most vagy soha! Petőfi Sándor a tavasz maga, a hajnal, ha kél, néked nem véthet az ötvenéves cenzúra. Petőfi Sándor s veled a többi lúdtollas győzök, tisztavért ontó hadvezérek: a legfőbb dicsőség a tiétek ! És mentek a harcba, mosolyogva mentek, vágyva rohantak, hol nyílnak a jeltelen sírok, a rajongás bére, a kora halál. Elöl legszebb virágunk, rozmaringszálunk, Petőfi Sándor megy a halálba, ötven évnek múló percen át, ime száguldnak vele és utána: a vakító, a végtelen, a diadalmas örökkévalóságba . . . A népszabadság ünnepét rendező bizottság nevében Feszty Árpád és Zala György egy zöldselyemszalagos szép koszorút tettek le. Ezután Pósa Lajos jelent meg az emelvényen s zajos tetszés közt szavalta el legújabb költeményét. A költő dicsőségét elzengve, igy fordul a mai korhoz: Fel a föld porából! Gondolatunk szálljon Szabadon, mint a sas, nagy suhogó szárnyon; Ne mint papírsárkány, szűkre szabott körben, Mit a gyönge kéz is visszarángat könnyen. BUDAPESTI HÍRLAP, (75. sz.) 1898. március 15.