Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-16 / 75. szám

­ Otthon és Holló Lajos orsz. képviselő a független­ségi polgári kör elnöke foglalta el. A felső asztal­nál ültek Győri Elek, Meszlényi Lajos, Lakatos Miklós országgyűlési képviselők, Zilahi Simon, Mezei Péter, Fenyő Sándor, Krivácsy honvédezredes, Mad­ary Gábor, Ihász Aladár, Székely Béla dr., Mol­nár Jenő dr., Fényffy Kálmán és Víg Viktor dr., a függetlenségi és 48-as polgárok körének vezetői. Kilenc órakor megnyíltak a nagy terem szár­nyas ajtai s a pincérek serege föltálalta a lakoma első fogását. Balogh Károly pompás bandája rázen­dített a Klapka-indulóra s a lelkes polgárság a ze­nével énekelte: Föl, föl vitézek a csatára ... Sorra hangzott föl aztán a Kossuth-nóta, a Hunyady-induló és a Ssáhóczy-induló, a melyet zugó tapssal háromszor megujráztak. E lelkes hangulatban állott elsőnek szólásra Holló Lajos. Mint a mai ünnep egyik szereplője lélekkel mond­hatja, hogy most, mikor e nap dicső eseményeit ez áldomás bekoronázza, láthatja mindenki, hogy e nemzetben van erő, lelkesedés, a­melyre számítani lehet mindenkor. A százezrek közt, a­kik a főváros utcáin hullámzottak, nem az ifjúság, hanem az egész polgárság képviselőit láthattuk, s ezért bízni lehet ez ország jövendőjében. Beszédét az öreg honvédek, a legendás idők tanúinak éltetésé­vel fejezte be. A rövid, lelkes beszéd nagy hatást keltett. Mindenki az ezü­stösfejű öregekhez tódult, a­kik kényes szemmel hálálkodtak. Lakatos Miklós országgyűlési képviselő, a­ki 1848-ban ott küzdött a vörös sipkások hősi csapa­tában, gyújtó beszéddel köszönte meg a honvédek ünneplését. Az öreg honvédek még ma is készek megvédeni a lobogót, a­melyért küzdöttek. Remé­nyük, örömük van az ifjúságban, a­melynek jó­létéért emeli poharát. — Halljuk Rákosi Jenőt! türelmetlenkedett ezután a banker közönsége. Általános figyelem közepette állott föl szó­lásra ezután Rákosi Jenő, az Otthon Írók és hirlap­­irók körének elnöke s a következő beszédet mon­dotta : Tisztelt hölgyeim és uraim, az Otthon, kollé­gáim, az írók és hírlapírók nevében van szerencsém üdvözölni a főváros polgárságát. Midőn ezt teszem, bevallom, hogy mondanivalóm végén két olyan férfiat fogok éltetni, a­ki nincs itt jelen e társaság­ban. Tisztelt uraim, a negyvennyolcas törvényhozás, a negyvennyolcas alkotások szelleme és éltető lelke az volt, hogy a nemzet ügyeinek vezetését a nem­zet polgársága vegye kézhez. A­mikor a tenger felszíne sima, a fény visszaverődik róla és nem enged bepillantást a hablepel színe alá, de amikor a vihar végigsöpör a tengeren, fölkorbácsolja a hullámokat és ekkor, a nagy megfordulás köze­pette, egy percre láthatjuk, hogy mi történik ott lenn. A midőn konstatálom, hogy a nemzeti pol­gárság ma oly impozánsan, oly méltósággal telje­sen viselkedett, hogy méltó arra a hatalomra, a­mely még nincs ugyan a kezében, de a­melyet a Negyvennyolc neki biztosít, konstatálom más­részt, hogy a polgárság magára volt hagyva, sőt hogy ellenséges szemekkel kellett talál­koznia. Hiányzottak felülről a hivatalosak, de ott voltak alulról a hivatatlanok. Szerencse csak, hogy a hivatottak oly nagy, oly impo­záns számban jelentek meg, hogy nem is tűnt föl a felső hivatottak távolléte. De mégis ! Ki kell emel­nem, megelégedéssel, örömmel, büszkén kell ki­emelnem, hogy onnan felülről megjelent egy valaki : Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke, a­ki ezzel dokumentálta szolidaritását a nemzeti polgársággal ! És megjelent onnan belülről egy ifjú munkás, Jano­­vics nevű, a­ki a mai ünnepnek ma délelőtt itt a teremben lezajlott részén oly szép lelkes beszédet mondott. Erre a két férfiúra onnan felülről Szilágyi Dezsőre, onnan lentről Janovics testvérünkre eme­lem poharamat: éljenek ! Az ifjúság helyéről fölemelkedve tapsolt és éljenzött e beszéd után, s a polgárság ovációja percekig tartott. Végre csend lett ismét s egy kokárdás egyetemi polgár, Ludwigh ítezse a márciusi napok hőseiről mondott lelkes dikciót. Meszlényi Lajos a harmadik ideált, az irót köszönti. Látom a Turul-madarat, mikor végigsuhan a haza földjén s kiejt egy tollat a szárnyából az írónak. Nagy jelentősége van e napnak, mikor a márciusi nép, a melylyel nem lehet áprilist járatni, (Taps.) százezrével tódul az utcára, hogy tiltakoz­zék a Turul-madár szárnyának, a szabad sajtónak megnyirbálása ellen. E magasztos pillanatban, mikor az ország ifjúsága ölelkezik az ősz honvédekkel, élteti a mai nap diadalmas vívmányát, a sajtósza­badságot. (Éljenzés és taps.) Györfy Eleket kívánták ezután hallani. E nagy napot — úgymond — szebben mint így ünnepelni nem lehetett. A hivatalos ünneplés csak rontotta volna a mai nap hangját. 1848-ban is hivatalos részvét nélkül történtek nagy alkotások, a­mikor a honleány nem a szó, hanem a tett után hallgatott az ifjúra. A hazafias lelkesedésű hölgyekre üríti poharát. • (Éljenzés.) Az ifjúság zajos kiáltásokkal követelte azután, hogy a rektor szóljon. Végre odasietett az asztal­­főre Herczegh Mihály dr, s a mai beszédeitől fáradt hangon kezdett szólaln­i a humanizmusra és haza­fiasságra buzdította a fiatalságot. Az ifjúság túl­áradó lelkesedésében vállra kapta a rektort s úgy hordozta körül a teremben, hogy min­denkivel kocinthasson. Beszélt még Kardhordó Árpád, Székely Béla, Ditrói Nándor, a kolozsvári egyetemi kör elnöke, a­ki a függetlenségi kép­viselőket köszöntötte fő, Fényffy Kálmán, a ki Kossuth Lajos emlékének sztentori hangon szentelt néhány kegyeletes szót. Pauli Mórné a tizenkét pont benyújtóit éltette, Parcsetich László pedig, a ki ma néhány egyetemi polgárral künn járt a vér­tanuk sírjánál, a nagy eszmék áldozatai emlékének áldozott kegyeletesen, lelkes szóval. Éjfél lett, mire a polgárság fölkelt a fehér asztaltól s szónokait éltetve, eloszlott. A színházak ünnepe. Népszínház. Verő György, az 1000 év ismert nevű szerzője irt 1848. Hadak útja címen alkalmi darabot, a Népszínház számára Ma volt a bemuta­tója hevülő, lelkes közönség előtt zajos tüntetések közben. A közönség ünnepi kedvében volt s meg­tapsolt minden szót és minden nevet, mely a nagy időkre emlékeztet. A földszint egyik széksorát agg honvédek tisztes alakjai foglalták el, az egyik jele­net , a piski-i csata után az egész közönség föl­­emelkedett helyéről, s percekig éljenezte az ősz hősöket, ugyanúgy, mint néhány napja a Magyar Színházban. A Hadak útja előjátékból és kilenc képből áll. Az előjáték bemutatja március 15-ét, a sza­baddá tett sajtó első megnyilvánulását, az ifjúságot, a Talpra magyart, továbbá április 11-ét, a­midőn a miniszterek Kossuthtal, Batthyányval, Széchenyi­vel visszajönnek Pestre a szentesített 48-iki törvé­nyekkel. A kilenc képből álló színmű rendszeres dráma keretébe illeszti bele a szabadságharc ese­ményeit, a kiegyrezést és a mostani állapotot is. Erdélyben pereg le a cselekmény, székelyek közt, a­kiket a szerző márciusban szabadít föl a jobbágy­ságból. Arra a hírre, hogy a haza veszede­lemben forog, a székelyek fegyvert fognak, kaszát, csákányt s mennek a haza megmentésére. Gábor Áron ágyút önt a harangokból s megjelenik Bem apó, a­ki Piskinél győzelemre vezeti a vitéz szé­kelyeket. Ez a kép sikerült ma legjobban, ez után hivták legtöbbször a szerzőt és a szereplőket. A cselekményt az adja, hogy Darkó Mózes és Balta János egyazon leányba szeret s mivel Darkóhoz hajlik a leány,Balta halálos ellenségévé lesz s az egész darabon végig szembe száll vele és a magyarság­gal is, osztrák katona lesz s vérbeliéinek árulója, csupa szerelmi boszúból. Minden képben talál­kozik vele Darkó, a ki a székelyek vezére; néhányszor elcsípi, de megkegyelmez neki s végre is maga döfi le becstelen ellenfelét. Minthogy ez a cselekmény szűk határok közé szorítja a szabadság­­harcot, a szerző úgy segített magán, hogy a segesvári csata előtt föllépteti Jókait, a­ki vízióképpen látja a magyarországi eseményeket, a­melyek vál­tozó képekben mutatkoznak a hátsó kortinán. Ily képben látjuk Kossuthot az országgyűlé­sen, Guyont Branyiszkónál, Damjanichot és a veressapkásokat Szolnoknál, Perczelt Szenttamás­nál, Klapkát Komáromnál és Budavár bevételét. A drámából legszebb és leghatásosabb a Fekete kará­csony című kép, mely a fegyver letétel után való állapotokat festi s a melyben Tollagi Adolf játszik fényesen egy drámai szerepet. Ő sánta szolgája Darkónak, a kit csak nagy könyörgésre visz magá­val gazdája a háborúba. De veressapkás vitéz lesz ő is s hazatérvén, föláldozza magát gazdájáért, magára vállalván a Balla János meg­gyilkolását. Elsőrendű színészi produkció, a­hogy Tollagi játsza azt a megrázó jelenetet. Végül elkö­vetkezik­­ a kiegyezés is. Az elaggott Darkó János kibékült a királylyal, mikor megjutalmazta a honvédeket a százezer aranynyal. A darab apoteó­­zissal végződik, mely Kossuth Lajost mutatja be a menüben, őrző angyallal az oldalán. A közönség sokat és lelkesen tapsolt és sokszor hívta a szerzőt és a szereplőket: Blahánét, Küry Klárát, Tollagit, Horváth Vincét, Szirmait, Német Józsefet, Lubinszkyt, Raskót, csak Kiss Mihályt nem, a­ki az ellenszenves Baltát ábrázolja. A Magyar Színház pénztárára már a déli órákban kitették a táblát, mely jelentette, hogy az Aranylakodalom mai előadására minden jegy elkelt. E tábla dacára estefelé százan és százan állták körül a színházat, a­kik mind abban remény­kedtek, hogy valami úton-módon talán mégis jegyhez jutnak. Mikor aztán hét órakor kide­rült, hogy egyetlenegy jegy sem kapható, a nemzeti kokárdás tömeg elénekelte a Szózat-ot, a Hymnusz-t és szétoszlott. Bent az előadás folytonos lelkes taps és viharos éljenzés közt folyt le. Mikor a színpadon a Talpra Magyar-t szavalták, a karzatról és harmadik erkélyről ezer meg ezer példányban szórták le Petőfi halhatatlan költeményét. Az egész közönség felugrott, dörgő éljenzésbe és tapsba tört ki, s mindenki igyekezett magának egypár példányt szerezni március 15-kének híres riadójá­ból. A közönség minden kép után valóságos tombo­­lással hívta a lámpák elé a szereplőket és a két szerzőt, a­kik mellükön a nagy márciusi idők kokár­dáival jelentek meg, megköszönni a zajos tünte­téseket. A Vígszínházban ma Kozma Andor ünnepi darabját ismételték meg a tegnapi sikerrel. A kö­zönség a szerzőt és a szereplőket zajosan tapsolta. Az ünnepi darab után Jókai Mór Melyik a kilenc közül című egyfelvonásosát adták nagy tetszés mellett. A Nemzeti Színházról a Tüntetések rovatá­ban emlékezünk meg. Az Operában Hunyadi László került színre. Az előadás teljes rendben folyt le ; sem a nézőtéren, sem a színház környékén demonstráció nem történt. Közönség mérsékelt számmal volt jelen. A cím­szerepet ma Perotti helyett Arányi Dezső énekelte, helyenként bravúros erővel. Szép sikere volt, mely­ben osztozott Blatterbauer Gizella is, a­ki Gara Máriát énekelte kedvesen és jól iskolázott, csengő hangon. A zenekar a szokottnál is lármásabb volt. Érdekes intimitást hallottunk az Opera zászlótlanságáról. Az Opera igazgatósága telefonált a belügyminisz­terhez reggel, hogy tűzzön-e ki zászlót. A minisz­térium azt felelte, hogy nézzen utána a könyveiben, szokott-e ilyenkor az Opera valami külső jellel ünnepelni. Az Opera azt válaszolta, hogy mire ők azt a könyvekből kikeresik, addigra holnap lesz. Mire a minisztérium így felelt: — Annál jobb, legalább a kérdés magától lekerül a napirendről. BUDAPESTI HÍRLAP, (75. ex.) 18­18. március 16. Tüntetések. Holló Lajos országgyűlési képviselő meg­hívta a szabadság ünnepére a szocialista munkás­­egyesületeket is, mert nem tudta, hogy ebből micsoda baj származhatik. A szocialisták néhány százan meg is jelentek, de csak azért, hogy külön ünnepet rendezzenek a nagy ünnepben s ezzel megzavarják a tízezrek lelkesedését. Kezdték már délelőtt a Lovardában s foly­tatták délután a Muzeum-kert előtt. A mikor a hazafias nép a Himnust zengte, a szocialisták a Marseillaise-t énekelték. Majd veszedelmes tolon­gást idéztek elő, mert be akartak jutni a tömeg hátán a kertbe. E miatt sajnálatos dolog történt. A múzeum-körúti főkapu beszakadt a nagy nyomástól s olyan tolongás, pánik támadt, hogy ha a rendőr­ség idejekorán közbe nem lép, ismétlődik a kodinszki mezőn történt katasztrófával. A rend helyreállítása igy is vérbe került. A rendőrség kardot rántott s azzal tisztotta meg a kapubejáratot. Néhány embert kardvágástól vérző fejjel vittek el a dulakodás helyéről. A tolongásban vagy busz asszony és gyermek elájult s csak a leg­nagyobb küzdelemmel bírták őket a kerítésen ke­resztül a kertbe emelni, a­hol a jó emberek segít­ségével életre keltették őket.

Next