Budapesti Hírlap, 1900. február (20. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

Budapest, 1900. XX. évfolyam 31. sz. Csütörtök, február 1 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadóm­ 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: igyMO ház József-körút 5. sz. a. oldalai. Apró­hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Alapok és alapítványok. Budapest, jan. 31. Voltak és vannak jólelkű emberek Magyarországon, kik életükben vagy haláluk után a közcélokra áldozni vagy az ügyefogyottakon segíteni kívánnak, bizonyos összeget vagy ingatlant meg­határozott célra szentelnek, hogy jöve­delmei állandóan annak az ügynek­ szol­gáljanak, a­melyre az ajándékozó vagy végrendelkező vagyonát szánta. Az így összegyűlt alapítványok a nemzet köz­művelődési és humanitárius életének forrásai, melyek ha nem volnának, sorvasztó sivataggá válnék hazánk kultúrája. Ezek az alapítványok mindenben hasonlítanak a hitbizományokhoz, akár birtokba, akár értékpapírokba legyenek fektetve ; kötött vagyont tesznek, mely­nek tulajdonosa voltaképpen csak hit­bizományi birtokos, a­mennyiben őt illeti a vagyonkezelés és a jövedelmek­kel való rendelkezés joga, de semmi­­esetre sem intézkedhetik szabadon sem a tőkével, sem a bevételekkel és ki­adásokkal, mert a tőkét sértetlenül fön­­tartani, a jövedelmeket pedig kizárólag az alapítványban megjelölt célra for­dítani van neki megengedve. E szerint minden alapítvány jogilag önállósított vagyon s jogi személynek tekintendő. A jogalany, lévén társulat, község, egyház, vagy állam, mely az alapít- t­ványok tulajdonosa, ebben az értelem­ben csak korlátolt tulajdonjoggal bír s épp oly felelősséggel tartozik úgy a vagyon állagára, mint kezelésére és hová fordítására nézve, mint az a meg­­bizott, ki,idegen tulajdonról beszámolni köteles. » Lehet-e képzelni nagyobb zűrza­vart, mint mely Magyarországon az alapítványok körül van? Semmi rend­szer, semmi törvény és semmi biztosí­ték, csak a kezelő becsületessége és személyes felelőssége. Az alapítványok­kal való gazdálkodás hazánkban, iga­zán, Csáky­ szalmája , szét vannak szórva s nincs, a­ki rendben tartsa, senki nem ügyel ama, hogy mi történik az ezer­féle vagyonnal és hogy az alapítók szándékainak megfelelőn szolgálják-e a különböző célokat ? Már sok alapítvány el is kallódott, még több a kezelők kényére-kedvére bízva, kezelési költség címén jövedelmeinek tetemes részét elveszti. Ellenőrzés ? Hát hol van egy­általán ellenőrzés? Avagy a politikai közigazgatásban, a községi gazdálko­dásban van ellenőrzés ? A képviselőházban Polonyi és Komjáthy ma fölvetették a kormány által kezelt alapítványok ellenőrzésé­nek fontos kérdését. Négyszáz millió korona van a kormány kezén ellenőrzés nélkül és parlamenti kontrái nélkül, kiál­tott föl Komjáthy. Méltán, mert ez csakugyan nem járja s már a múltban Buliról az a legenda, hogy ő kitűnően ért hozzájuk . . . Annyi bizonyos, alig győzi a portré-megrendeléseket, ahány divatosabb pesti asszony, mind csak vele akarná magát fefestetni. Szerinte pedig, nekünk bevallja, nincs képtelenebb portéka a fehérnépnek — Azt festem bennük, a­mit nem értek. A­mit senki se értett meg soha és soha senki sem fog megérteni — az asszonyt. Csupa sciar­oseuro, semmi körvonal . . . Az emberi fantázia valószínűleg soha sem fog magának világos képet alkotni a menyholt távolságairól, de legalább hozzávetőleg kispekulálták már, hogy például a Centaurus Alfája, a Szirius vagy­­ a tündöklő Kapella hány billió meg trillió mértföldnyire van tőlünk, de az asz­­szony?! . . . Beérhetetlen távol fog maradni tőlünk örökké. Buli, mikor jól kifárasztotta a vivás, szo­kott ilyen vidéki stílusban érzelegni. Bölcsünk, az öreg Pauszt­, csücsöríti rá a száját s dicséri: — schön Buli, schön! . . . — De kérlek ! dühösödik menten Buli, kattogva, mint az elnyúlt szelindek, melynek szúnyog kóvályog a füle körül. Hogy is ért­hetünk meg ? ! Az igazi nőh­óditó, a­kinek tar­tózkodás nélkül megadja magát az asszony, az csak az ösztönével dolgozik, leggyakrabban holmi csinos boltoslegény, csupán az asszony­­hódításhoz ért s egyébként szamár, az ugyan meg nem magyarázza nekünk az örök sfinxet. Mihelyt megérzi az asszony, hogy ügyeled a vége! . . . A kábultan keringő és üvöltő dervis látja csak szinről-szire Allahot, eredj, kérdezd meg tőle, hogy milyen? (Öreg Fausztunk b­ólingatott s kedvtelve számtalan visszaélés forrása volt. A­ különböző minisztériumokban elszórva mindenféle alapítvány­i jövedelmeik állanak a kormány rendelkezésére, kü­lönösen a belügyi, közoktatási, föld­­művelési, kereskedelmi, pénzügyi és honvédelmi tárcáknál. Gyakran­­— vá­lasztásoknál is­­— mintegy rendelkezési alapnak használták az alapítványokat, kivettek belőle s helyrepótolták ké­sőbb, a mi miatt sokszor esett szemre­hányás. A kegyek osztogatása olcsó bérletekkel s alapítványi helyekkel tá­gas tért nyitott a kormány­ befolyás emelésére. Hogy csakugyan az alapítók szándékának megfelelően használtat­tak-e az összegek, arról nem feledt soha senki. Éppen most a katolikus kongresz­­szuson ugyanezt­ a kérdést tárgyalják, a magyar katolikus vallási alap és tanul­mányi alap tulajdonára és kezelése módjára vonatk­ozó nehéz és jogos ügyet. A legkülönbözőbb forrásokból, de főként a József császár által eltörült magyar szerzetes­rendek elkobzott va­gyonából származnak ezek a sok mil­lióra rugó alapok, melyekből katolikus hitközségek és iskolák tartatnak fen, szegény papok, sőt gazdag püspökök szubvencióban részesülnek. A katolikus kongresszus ezeket az alapokat a ma­gyar katolikus egyház tulajdonának tekinti s az autonómia részére a kormánytól kiköveteli. Viszont a kor­nézte, hogy haragszik a kis macskákra a nagy szelindek.) — Eh! . . . Hasztalan, nem megy az ember velük semmire! . . . Látjátok azt a szőke kis portékát ott a szekrény tetején ? .. . Mint­ha porcellánból lett volna, akár egy ujjal összetörhettétek, hogy megnézzed, mi van benne: semmi, mihelyt összetöröd. De a­míg egész, az ördög csiklandoz a közelében. Cap-Cozban festettem, az Atlanti óceán partján, most hat esztendeje, mikor ott nya­raltunk a feleségemmel. Spanyol zsidó volt, Andalúziából ; a legérdekesebb mis­más, rá­adásul szőke, a szeme pedig fekete. Az ura Bretagneban csavargott, olajat árult a szardínia telepeken. Az asszonyt ránk bízta. Megható volt, milyen édesen búcsúztak egymástól! . . . Az asszony úgy cirógatta az olajkereskedő kezét, olyan lelkéből nézett utána, mint ha Andréval indult volna az északi pólusra a derék ember. Az olajkereskedő jóízűen szopogatta szi­varját s búcsúzóul azt ajánlotta nekünk: — Az urak bizonyosan igen szívesek lesz­nek a feleségemhez ? ! Köszönöm előre is. De, kérem, vigyázzanak magukra. Négyen voltunk, — ketten családostól, — s mind a négyőnket ■ megkínált egy-egy szivarral és hajóra szállt. Mi szivarra gyújtottunk, az asszony pedig azzal kezdte, — az ura még integetett néki zsebkendőjével a hajóról, — hogy összeszedte szivarunkról az aranyos papirgyürüket, föl­húzta az ujjaira s kedvtelve nézegette, hogy csillog rajtuk a nap . . . Egyszer rám is pil­lantott, tudjátok, úgy . . . De azt a többiek A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Buli. — A Budapesti Hir­lap eredeti tárcája. — Buli barátunk itt lakik a szomszédban s nem veszi rossz néven, ha palotának hivjuk a házát. Alkonyat felé rendesen átlátogatok hozzá,­­ benézek ja, feleségéhez, a kiről majd máskor mondom el, hogy milyen okos, igazán művésznek való feleség; megcsókolom a leg­kisebb fiát, a ki­szakasztott Velasquez infáns, aztán félre toljuk a műteremben a festőállványt s verekszünk. Bob pompásan vív, vagy egy negyed­óráig, — tovább nem futja benne a hidegvér, dühös lesz, harapni, marni szeretne s úgy csapkod a karddal, mintha tagló volna az öklében. — Hu! hu! — ugat neki ilyenkor a mi filozófusunk, az öreg Faliszt, a­ki ha nem bölcselkedik, igen , szép tájképeket fest, de inkább szeret okoskodni. Rendesen ott gubbaszt ő is, a legkényelmetlenebb széken s ügyeli, kiben milyen állat él . Ő fedezte föl, hogy Bulinak a felesége tulajdonképp mély eredetű, olyan nesztelen röptű, fázékony, kedves kis szürke lepke. a Bulit pedig azért nevezte el Bulinak, mert ok­­vetetlenül valami dühös szelindek, valami Buli kellett legyen az őse. Jól feldizzadtan, kipirulva végig kevere­dünk s persze, asszonyokról disputálunk. Mai számunk 20 oldal.

Next