Budapesti Hírlap, 1900. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1900-04-01 / 90. szám
1900. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. tsz.) (a mely az időben még nagy értéket képviselt) legtöbbnyire ingyen látta el községe szegény szőlőbirtokosait, ugyanakkor, mikor mi magyar földbirtokosok, bizony nem olcsó pénzért adtuk azokat. Nándor grófot általában, valódi emberbaráti hajlama, önzetlensége, , szelídsége s nemesen fölfogott kötelességérzete jellemezték. Nőtlen lévén, egész életét mások jóvoltának előmozdítására szentelte, nem kímélvén magát sem fáradságos munkától, sem az önként elvállalt gondok terhétől. Példás lelkiismeretességgel volt éveken át gondnoka s tutora a vele rokon Larisch gróf és Inkey bárócsalád számos árváinak és mint ilyen, kezelte ezeknek különböző országokban fekvő, nagy kiterjedésű és komplikált üzemű birtokait, gyámja volt Hertelendy Ferencnek, Hompesch gróf és Aichelburg családnak stb. De mindezen sokoldalú tevékenysége mellett, mely őt az év legnagyobb részében messze elszólitotta kies magyarországi birtokától, — még sem feledkezett meg soha arról, hogy mivel tartozik az országnak az, ki annak kenyerét eszi!dtem csak hogy egészen jól beszélt magyarul, — de Csehországból importált fiatal tisztjétől ugyanazt pretentálta és pedig a lehető legjobb sikerrel. Minden jó magyar közügyet érintő dologhoz szívesen hozzájárult, nem kímélvén áldozatot! A szomszéd közbirtokossággal, a megyei urakkal a lehető legszívesebb viszonyban élt és nyílt magyar házat tartott, — magát általában mindenben az ország viszonyaihoz és szokásaihoz alkalmazta. A gazdaságot a legnagyobb intenzivitással kezelte; régóta van jó hírnek örvendő konyakgyára, a melyben kizárólag saját termésű törkölyét és borait dolgozta föl, de a legfigyelemre méltóbb példát adta mintaszerű borkezelése által, melynek eredménye nem kevesebb, mint évente 2500 hektoliter palack érett bor eladása, amelyet legnagyobb részt különböző csehországi városokban fölállított tulajdon raktáraiban kitűnően értékesített. Jó példával járt elől nemcsak a gazdasági téren, hanem különben is, falujának ő volt valódi jóltevője. Saját költségén restauráltatta a templomot, állított kisdedóvót és évenként több száz forintot osztott ki Lesence-Tomaj szegényei között. Íme „egy szerény idegen Magyarországon !“ Nem többet ér-e, mint közülünk nem egy, észre, hogy én magát egyre tegezem. . . ezentúl magázni foglak. . . — Ahogy parancsolja, — felelt a lány kellemes mosolylyal, — tehát a kis Ludinay vicomte, aki attache volt a bécsi francia nagykövetségnél, magával vitt Páriába. Énekelni és táncolni taníttatott . . . aztán Amerikában is jártam. Énekesnő lettem s szerencsét csináltam. — Gratulálok. Ilyen a sors. Egyik fél, másik le. Játszani jött ide ? — Játszani. Tegnap is százezer frankot nyertem.— Maga volt az ? Hallottam beszólni, hogy a párisi Miracle-szinház egy tagja is rengetegül nyert . . . — Hisz az én vagyok! — Ne mondja! Beszéltünk még mindenféle szamárságot, aztán felültünk a vonatra és átmentünk Monte- Carloba. A lánynak roppant jókedve volt s egyre villogtatta apró fehér fogait. Négy órakor leültünk játszani. Hétszer tettem hét aranyat , elvesztettem. Megtapogattam a revolveremet. A helyén volt. A szívem is. Fütyörészve jöttem ki a teremből. Miért is búsuljak? Nem itt vesztettem el a vagyonomat , itt csak ezer forintot hagytam. Igaz, hogy ez volt utolsó mentőhorgonyom s ez is elszakadt. Gombház, ha leszakad lesz más. Pardon, igazítsuk ki, lesz más a világ. Lenéztem a magas terraszról a tengerre, mely fölött, mintha a nap arany lehelete lett volna, úgy úszott a nyári levegő. Mi szép az élet, kár hogy oly keveseknek szép ! A porladó ősök, a megfordított címer, a családi sírbolt körül őrt álló nagy jegenyék egy pillanatra eszembe jutottak . . ." Ez volt a búcsú hazámtól .. . Aztán eszembe jutott a nizzai morgue, ahol üveg alatt, megfagyasztva meztelenül ki leszek téve a kofák kíváncsiságának és rósz- s aki önérzetes büszkeséggel veri a mellét, s hordja tele száját — csupa hazafisággal? Megengedem, hogy ilyen idegen nem sok van! Mert, mig másokra az a panasz, hogy magyar pénzt visznek ki és idegen szivet hoznak be, — Deym Nándor gróf idegen pénzt hozott be s ha szivét ki is vitte, mindig tudott az a magyarral érezni! De éppen azért, mert ő ritka férfiú volt, kötelességet véltem teljesíteni, a midőn ragyogó emlékezete előtt meghajtom nagyrabecsülésem és bámulatom zászlóját, — és egyúttal mintaképül állítom őt oda amaz idegen birtokos társaink elé, kik nem óhajtják, hogy irányukban különleges intézkedéseket alkossanak. Egyet azonban nem szabad elfelednünk : azt, hogy ha idegentől a polgári kötelességek és erények teljesítésének ily mértékét elvárjuk, akkor elsősorban magunknak kell fokozottabb mértékű jó példával legelől járnunk! A háború, Budapest, márc. 31. a célja, hogy a burok további előrenyomulását megakadályozza. Általánosan azt hiszik, hogy Roberts még nincs elkészülve a további előrenyomulásra. Egy londoni félhivatalos jelentés szerint az angolok vesztesége a háború kitörésétől március 24-ikéig a következő: meghalt 3825, megsebesült 10.418, fogságba esett 3530, gyógyíthatatlan beteg 2032, összesen 20.605 tiszt és katona. A tisztek vesztesége különvéve a következő : elesett 245 tiszt, betegségben meghalt 122, megsebesült 596, fogságban van 150. A háborúról éjjel érkezett távirataink a következők: A Brandfort melletti csata. 3 . fvx vili A táviratok, amelyek a Brandfort alatt vívott csatáról érkeztek, igen érdekesen jellemzik a helyzetet. Egy erős búr sereg, amelynek számát biztosan megállapítani nem lehet, Kroonstadtból előrenyomult az angol tábor közvetetten közelébe s most, miután a délnek fekvő kopjékat elhagyta, újból igen erős állást foglalt Brandfortban. A burok tehát tényleg átmentek az offenzivába ; Kroonstadtból, mintegy 94 kilométernyi távolságból lejöttek a Bloemfontein alá. Keletről más búr csapatok nyomulnak előre Bloemfontein ellen, úgy mondják, hogy Olivier tábornok is hatezer főnyi seregére hirtelen megváltoztatta tervét s most Roberts ellen nyomul. A brandforti csata rendkívül heves lehetett , az angolok vesztesége azt, mutatja, hogy a burok rendkívüli elkeseredéssel küzdöttek. Roberts mintegy 8—10 ezer főből álló sereget küldött a burok ellen s bár a burok visszavonultak Brandfortba, a sokkal nagyobb angol sereg nem bírta őket tovább üldözni. A buroknak elég idejük volt még arra is, hogy magukkal vigyék halottaikat és sebesülteiket. Az angol lapok a buroknak Brandfortba valóvisszaszorítását nem tekintik a nagy előrenyomulás megkezdésének, hanem csupán demonstrációnak tartják, amelynek, az vétenek . . . aztán eszembe jutott a traveillani szomorú völgy, az idegenek temetőjével . . . ott fogok nyugodni s mához egy évre már a keresztfám is ki fog dőlni és senki sem lesz, a ki visszadugja. Egy kéz érintette vállamat. Rózsié volt. — Nos, uracskám, vesztettünk? — Mindent. — Lestem, s szaladtam maga után, hogy meg ne szökjék. — Hát mit akar velem csinálni ? — Vigyázni, míg újra megjön az esze. — Bajosan jön az meg többet. — No, majd meglássuk. Ezzel belém kapaszkodott. — Tudja-e, hogy megint nyertem húszezer frankot. — Bolond szerencséd van. — Az. Hol vacsorálunk? — Nem vacsorázok én már fiam, nincs egy vasam se. A lány bíborvörös lett, lopva rám-rám nézett, sokáig hallgatott. Végre megszólalt: — Adok én magának . . . kölcsön . . . amennyit akar . . . Roppant sok pénzem van. Egyszerre összefutott a szemem előtt a világ. A park beleszaladt a tengerbe, az ég meg leszakadt a vízbe. Vörös lett minden előttem. — Nem Rózsi — feleltem halkan — csak nem hiszed, hogy a régi jó időkben adott borravalókat most visszakérem tőled. Isten veled. A leány szeméből kicsordult a könny.— Nem, nem úgy gondoltam, ne vegye sértésnek ... csak a szeretet sugalta szavaimat . . . — Köszönöm Rózsi, te jó leány vagy és is én nem haragszom rád . . . Intettem neki s lehaladtam a lépcsőn. London, márc. 31. Az esti lapok jelentik Bloemfonteinból tegnapi kelettel. Az ütközet, mely e hónap 29-én Brandford mellett folyt, délelőt 11 órától a sötétség beálláig tartott. A burok kronstadti parancsoka 6000 embert küldött, hogy Brandfordot megvédelmezzék. A veszteség mindkét részen jelentékeny. A húr csapatok egy része, úgy látszott, nem vett részt az ütközetben. A harcban résztvett ellenséges csapatok számát 2—3000 emberre teszik. London, márc. 31. A Refifer-ügynökségnek jelentik Bloemfonteinból. A Brandfort alatt történt összeütközésnél a burok három óra hosszat álltak ellent az angolok támadásának és erősen lövöldöztek az egész vonalon. A buroknak egy Vickers-Maxim-ágyúsuk volt az egyik képjén, amelylyel nagyon hatásosan lövöldöztek az angolokra. Az angol gyalogság erre megtámadta a burok centrumát, amely a középső képjén állott. Néhány búrt elfogtak. A lovasság megkerülte a burok két szárnyát, mire az ellenség visszavonult, de halottjait és sebesültjeit magával vitte. Az angoloknak most természettől fogva kedvező hadállásuk van, amelyből messzire ellátnak a brandforti síkságon. Néhány idevaló ültetvényes a burokhoz csatlakozott, de feleségüket és gyermekeiket az ültetvényeken hagyták, bízván benne, hogy az angolok nem fogják őket bántani. London, márc. 31. Roberts lord jelenti Bloemfonteinból 30-iki kelettel. Az ideérkezett jelentések mind arra vallanak, hogy az ellenség elhagyja Brandfortot és észak felé vonul. A tegnapi ütközetben nagyobb volt a veszteségünk, mint eleinte Lent, a ciprusiak közül még egyszer köszöntem neki. Lassan intett egyet a zsebkendőjével s aztán a szeméhez vitte. . . . Egy ékszerkereskedőhöz mentem s odaadtam a gyűrűmet. Hatvan frankot adott érte. Testvérek közt megért háromszázat. De hát elég lesz nekem a bucsulakomára. Visszamentem Nizzába. Megsemmisítettem mindent, amivel kilétemet megállapíthatják. Inkognito akarok meghalni. Ne tudja a halál, hogy milyen becses zsákmányt, az utolsó Galambost viszi magával. Vacsora után a kávéházba mentem . . . Német turisták pezsgőztek, kik ezer frankot nyertek Monte-Garlóban. Lármáztak és garázdálkodtak. Az egyik egy sörös poharat tele töltött pezsgővel és elkezdett kiabálni: — Azt a szomorú szamarat nyakon öntöm. És felém közeledett. Én magam elé tettem a revolvert s szólok: — Nézze uram, én éppen főbelőni készülök magamat s azon gondolkozom, hogy ne küldjek-e magam előtt néhány hencegő németet a másvilágra. Halotti csönd lett. A németek fizettek és elkotródtak. Egy magas barna ember, aki látta a jelenetet,, odaült hozzám. — Ön meg akar halni? — Meg. — Ajánlok erre önnek egy jobb módot. — Mit? — Aljjon be az idegen légióba. Ön fiatal, erős, a kalandokat biztosan szereti. Talán új életet kezdhet . . . Mindenesetre, ha elunja a dolgot, bármely pillanatban főbe lőheti magát. . . . Másnap az idegen légió katona-paszszusával a zsebemben útban voltam Marseille felé. Sipulusz.