Budapesti Hírlap, 1900. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1900-05-01 / 119. szám

Budapest, 1900. XX. évfolyam 119. sz. Kedd, május 1 Budapesti Hírlap Megjelentk: mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. EISfixetés- és hiriletés-fülköte!: Ugyane­zy József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró­hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szél! és a szabadelvű párt. Budapest, ápr. 30. A múlt évek során nem egyszer hallottuk a szabadelvű párt bizalmi nyilatkozatát vezetője és pártkormányá­nak a feje iránt, de az ilyenféle nyilat­kozat talán soha sem volt jobban és becsületesebben kiérdemelve, mint a pártbizalomnak mai ünnepies megnyi­latkozása Széll Kálmán iránt. Tiszát joggal nevezik a szabadelvű párt édes­apjának, ámde ő bizony elég roszul nevelte kedvelt csemetéjét, mert személyi uralmának a zsámolyává sü­lyesztette le a pártot, a­mi végső sorban nem vezet­hetett más egyébre, mint arra, hogy maga a parlamentarizmus is a szemé­lyes uralmi vágynak eszközévé fajuljon és­­ megsemmisüljön. És mily gúnyja a sorsnak, hogy éppen Tisza Kálmán, miként egy második Szaturnus, az ő emlékezetes exlex-féle javaslatával maga akarta gyermekét, a szabadelvű pártot fölfalni és vele együtt magát a parla­mentarizmust is ! Hogy nem falhatta mi, ez Széll Kálmán érdeme, de az a valóság, hogy föl akarta falni, hogy segítséget nyújtott a múlt kormány­nak ahhoz, hogy végezze ki a pár­tot parlamentestül, alkotmányostul, egyszer s mindenkorra véget ve­tett az apa-gyermek-féle viszonynak, mely azelőtt Tisza és a szabadelvű párt közt fönnállott. Nem. Tisza Kálmán nem apja többé a szabadelvű pártnak, ő a pártot az ex-lex-féle javaslatával kitagadta apaságából. Ezért nem ünnepelhette ő apai örömökben a szabadelvű párt fönn­állásának huszonötödik évfordulóját, mert ez a párt nem Tiszának a pártja, nem Tiszának a hasonmása többé, nem Tiszának az erejéből és teremtő képes­­ségel él többé, hanem Széll Kálmánéból. Más kérdés természetesen az, hogy a régi szabadelvű párt megérdemelte-e azt a mentő munkát, a­melyet Széll érette teljesített? Az elfogulatlan törté­nelmi kritika pálcát fog törni egy olyan többségi párt fölött, a­mely kész volt arra, hogy egy kormányt tüskén-bokron át kövessen az alkotmányfölfüggesztésbe és az abszolutizmusba. • A történelmi kritika előtt nem tűnhet el soha az a szégyenfolt, a­melyet a régi többség ráejtett alkotmányosságunkra azzal, hogy még az osztrák többséget is túl­licitálta abban: hogyan kell megásni az alkotmányosságnak a sírját. Igenis túl­licitálta, mert az osztrák többség soha­sem csapta be az egyezkedés aj­taját, az egyezkedésnek legalább is meghitra se eleit, a.­.. o.­:Ztrák többség még a legvadabb obstrukció alatt sem mondotta ki forma­szer­en a halálos íté­letet önmaga fölött úgy, a mint Tisza- Bánffy-féle többség az alkotmányosság­­kivégzésével tenni akarta. A régi sza­badelvű párt nem érdemelte meg, hogy a saját pártvezéreitől rámért halálos csapást más kapja föl és más mentse ki a pártot a biztos halál örvényéből. Ámde hogy ha a mentés művelete a szabadelvű pártnak érdeme nélkül, sőt mi több, ellenére történt , akkor annál több hálával tartozik megmen­tő­jének és újabb megteremtőjének. Gyakran hallottuk bizonyos körök­ben azt is, h­ogy a volt nemzeti párt tartozik hálával Széll Kálmánnak, mert ő azzal, hogy lehetővé tette a párt­egyesülést, megmentette a volt nemzeti pártot a megsemmisüléstől, a­mi várt volna rá a jövő választáson. A­kik ezt állítják, azok híjával vannak nemcsak a politikai előrelátás képességének, ha­nem a politikai tárgyilagosságnak is. Az a törvényenkívüli állapot, a­mely­ben Bánffy evezett és a­melyet Tisza Kálmán egy egész esztendőre akart állandósítani, nem új választások felé vezetett, a­melyek alatt a nemzeti párt megsemmisülhetett volna, hanem vezetett az abszolutizmusba, a­mely alatt a szabadelvű pát épp úgy megsemmi­sült volna, mint a nemzeti párt is, meg a többi pártok is. És ez a megsemmisülés ezerszer súlyosabb csapás lett volna arra a pártra, mely harmadfél évtize­dig élvezte az uralkodás édességét, mint az ellenőrző pártra, a­mely a legnagyobb önmegtagadással teljesítette becsületesen a hazafias ellenzék tövises tisztét a hatalommal szemben és az önkényi párturalommal szemben. A többségnek tehát az ex-lex alatt száz­szor, ezerszer több veszteni valója volt, mint a kisebbségnek. A mentés A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vajúdó világ. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Herman Ottó. P­áris, április 26. Paris, a világ egyetlen igaz világvárosa, két század elválasztó mesgyéjén hatalmasan vajúdik, hogy a XIX-dik század összes ki­állításait betetőzve, valóságos csodát szüljön. Még mindig csak vajúdik, mert noha a kiállítás már meg van nyitva, még nagyon messze van attól, hogy készen is legyen. Ezzel a feladattal szemben gyöngének bizonyul a technika minden hatalma. Hiába helyettesíti a mi kubikos talicskánkat az anya­got szállító vonatok végtelensége , hiába mű­ködik itt a mi magyar emelőrudunk helyett a gőzdarvak egész rengetege és hatalma: az ór­iási keretet nem lehet erőszakkal, csupán az egymásután törvénye szerint betölteni, mert minden szög beverése, versenye, így milliónyi érdek megtéréséről van szó. A mű teljes kifejlődése úgy aratás táján várható és a­ki a készre vágyik, aratás után­­ induljon : ez tanácsom. De ezekkel nem az van mondva, hogy e vajúdó világ nem nyújt,élvezetet. Dehogy­nem ! Nekünk, a­kik különböző kiállítások ren­des magyar munkásai vagyunk, a fejlődésnek szemünk előtt folyó menete merő élvezet és tanúság. Igaz, hogy a­ki józanul tekinti a dol­got, annak egy kicsit össze is szorul a szíve, mert látja és érzi nemzete és még inkább a maga parányiságát; ám az igazi hazafi ekkor, az, a­ki lemondás helyett ösztönt merít a fo­kozott munkára, mert egyedül ebben van a nemzetnek jövője, biztosítéka. A parányiság azonban nem jelenti azt, hogy itt meg sem állhatunk. Megállunk biz, mni ah­hoz az értelmi és anyagi áldozathoz képest, a­melyet hoztunk. A nyomasztó érzet abból a tudatból származik, hogy különösen az anyagi áldozatot nem bírnak oly könnyen és oly gyak­ran meghozni, mint más, vagyonosabb, mert önálló nemzetek. Nálunk az államnak kell helyt állani azért, a­mit máshol a vagyon és függet­lenség hatalmával rendelkező polgárság könnyű szerével kiteremt s ez igen nagy különbség; erre az utóbbira kell különösen a nevelés irányí­tásával törekednünk. A fejlett értelmen alapuló alkotá­s éppen azért szerző és függetlenítő munka ez a mi jövő feladatunk, mert egyedüli föntartónk. És ha már ezekbe bonyolódtam, hadd álljon itt vajúdó közéletünk számára a tanúsá­gok tanúsága is, a­melyet e kiállítás kifejlő­dése nyújt. Sehol sem tűnik ki annyira, a mi honi és nemzeti civakodásunk nevetséges — talán szomorú — volta, a mikor tudniillik az agrárius irány a merkantillal szembeszáll s mind a kettő footballt csinál az iparból, mint tűnik föl itt egy gigászi föladat megoldásánál, az egymásra ható föltételek mérlegelésénél. Földmivelés,­ ipar és kereskedés egy föl­bonthatatlan egységet alkot, a­melynek részei arányosan fejlesztendők. Oly viszony ez, mint az emberi szervezet, mely csak addig ép, a­míg a táplálkozás, a vérkeringés és az ideg­­rendszer rendben van. Bármelyiket iktassuk ki, a megmaradó kettő vele pusztul; bármelyik­nek kedvezünk, a megmaradó kettőnek rová­sára teszszük. Az összhagnak meg kell lenni, akár a lyoni selymek körül, a­melyeknek világraszóló volta éppen abban a helyes arány­ban gyökerezik, a­mely a szederfa (földmive­lés), a fonal földolgozása (ipar) és az egész világon való elterjesztés (kereskedelem) kö­zött van. Szól e mellett minden szivar, melynek ere­dete a dohánypalánta (földmivelés), sodrása ipar), elterjesztése (kereskedelem.) • De hallom, hogy: mi „földmivelő állam“ vagyunk; igaz és éppen az a szerencsétlensé­günk, hogy csak az vagyunk. Egy országos fagy és évtizedekre meg vagyunk bénítva, ho­lott­­más államokban a hatalmasan lüktető ipar és kereskedelem játszva segíti ki a bajból a károsult részt. Azok a hihetetlen gipsztömegek, a­me­lyeket a csákány az anyaföldtől elcsikart, az ipar égetett és őrölt, a kereskedelem ideterem­tett s a melyet szemünk láttára alakot ölte­nek, megteremtve a legremekebb formájú épü­leteket és azoknak ékességét, igen sokra tanít­ják azt a magyart, a ki­ tanulni akar. Tudom, hogy mindaz, a­mit ide irtam­ sokaknak fölösleges ábécé, — de hát ez oly matéria, a­melynek oktatása soha sem szűnhet meg, addig bizonyosan nem, a­míg az emberi- Mai számunk 28 oldal.

Next