Budapesti Hírlap, 1900. május (20. évfolyam, 119-148. szám)
1900-05-01 / 119. szám
Budapest, 1900. XX. évfolyam 119. sz. Kedd, május 1 Budapesti Hírlap Megjelentk: mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. EISfixetés- és hiriletés-fülköte!: Ugyanezy József-körut 5. sz. a. oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szél! és a szabadelvű párt. Budapest, ápr. 30. A múlt évek során nem egyszer hallottuk a szabadelvű párt bizalmi nyilatkozatát vezetője és pártkormányának a feje iránt, de az ilyenféle nyilatkozat talán soha sem volt jobban és becsületesebben kiérdemelve, mint a pártbizalomnak mai ünnepies megnyilatkozása Széll Kálmán iránt. Tiszát joggal nevezik a szabadelvű párt édesapjának, ámde ő bizony elég roszul nevelte kedvelt csemetéjét, mert személyi uralmának a zsámolyává sülyesztette le a pártot, ami végső sorban nem vezethetett más egyébre, mint arra, hogy maga a parlamentarizmus is a személyes uralmi vágynak eszközévé fajuljon és megsemmisüljön. És mily gúnyja a sorsnak, hogy éppen Tisza Kálmán, miként egy második Szaturnus, az ő emlékezetes exlex-féle javaslatával maga akarta gyermekét, a szabadelvű pártot fölfalni és vele együtt magát a parlamentarizmust is ! Hogy nem falhatta mi, ez Széll Kálmán érdeme, de az a valóság, hogy föl akarta falni, hogy segítséget nyújtott a múlt kormánynak ahhoz, hogy végezze ki a pártot parlamentestül, alkotmányostul, egyszer s mindenkorra véget vetett az apa-gyermek-féle viszonynak, mely azelőtt Tisza és a szabadelvű párt közt fönnállott. Nem. Tisza Kálmán nem apja többé a szabadelvű pártnak, ő a pártot az ex-lex-féle javaslatával kitagadta apaságából. Ezért nem ünnepelhette ő apai örömökben a szabadelvű párt fönnállásának huszonötödik évfordulóját, mert ez a párt nem Tiszának a pártja, nem Tiszának a hasonmása többé, nem Tiszának az erejéből és teremtő képességel él többé, hanem Széll Kálmánéból. Más kérdés természetesen az, hogy a régi szabadelvű párt megérdemelte-e azt a mentő munkát, amelyet Széll érette teljesített? Az elfogulatlan történelmi kritika pálcát fog törni egy olyan többségi párt fölött, amely kész volt arra, hogy egy kormányt tüskén-bokron át kövessen az alkotmányfölfüggesztésbe és az abszolutizmusba. • A történelmi kritika előtt nem tűnhet el soha az a szégyenfolt, amelyet a régi többség ráejtett alkotmányosságunkra azzal, hogy még az osztrák többséget is túllicitálta abban: hogyan kell megásni az alkotmányosságnak a sírját. Igenis túllicitálta, mert az osztrák többség sohasem csapta be az egyezkedés ajtaját, az egyezkedésnek legalább is meghitra se eleit, a... o.:Ztrák többség még a legvadabb obstrukció alatt sem mondotta ki formaszeren a halálos ítéletet önmaga fölött úgy, a mint Tisza- Bánffy-féle többség az alkotmányosságkivégzésével tenni akarta. A régi szabadelvű párt nem érdemelte meg, hogy a saját pártvezéreitől rámért halálos csapást más kapja föl és más mentse ki a pártot a biztos halál örvényéből. Ámde hogy ha a mentés művelete a szabadelvű pártnak érdeme nélkül, sőt mi több, ellenére történt , akkor annál több hálával tartozik megmentőjének és újabb megteremtőjének. Gyakran hallottuk bizonyos körökben azt is, hogy a volt nemzeti párt tartozik hálával Széll Kálmánnak, mert ő azzal, hogy lehetővé tette a pártegyesülést, megmentette a volt nemzeti pártot a megsemmisüléstől, ami várt volna rá a jövő választáson. Akik ezt állítják, azok híjával vannak nemcsak a politikai előrelátás képességének, hanem a politikai tárgyilagosságnak is. Az a törvényenkívüli állapot, amelyben Bánffy evezett és amelyet Tisza Kálmán egy egész esztendőre akart állandósítani, nem új választások felé vezetett, amelyek alatt a nemzeti párt megsemmisülhetett volna, hanem vezetett az abszolutizmusba, amely alatt a szabadelvű pát épp úgy megsemmisült volna, mint a nemzeti párt is, meg a többi pártok is. És ez a megsemmisülés ezerszer súlyosabb csapás lett volna arra a pártra, mely harmadfél évtizedig élvezte az uralkodás édességét, mint az ellenőrző pártra, amely a legnagyobb önmegtagadással teljesítette becsületesen a hazafias ellenzék tövises tisztét a hatalommal szemben és az önkényi párturalommal szemben. A többségnek tehát az ex-lex alatt százszor, ezerszer több veszteni valója volt, mint a kisebbségnek. A mentés A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vajúdó világ. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Herman Ottó. Páris, április 26. Paris, a világ egyetlen igaz világvárosa, két század elválasztó mesgyéjén hatalmasan vajúdik, hogy a XIX-dik század összes kiállításait betetőzve, valóságos csodát szüljön. Még mindig csak vajúdik, mert noha a kiállítás már meg van nyitva, még nagyon messze van attól, hogy készen is legyen. Ezzel a feladattal szemben gyöngének bizonyul a technika minden hatalma. Hiába helyettesíti a mi kubikos talicskánkat az anyagot szállító vonatok végtelensége , hiába működik itt a mi magyar emelőrudunk helyett a gőzdarvak egész rengetege és hatalma: az óriási keretet nem lehet erőszakkal, csupán az egymásután törvénye szerint betölteni, mert minden szög beverése, versenye, így milliónyi érdek megtéréséről van szó. A mű teljes kifejlődése úgy aratás táján várható és aki a készre vágyik, aratás után induljon : ez tanácsom. De ezekkel nem az van mondva, hogy e vajúdó világ nem nyújt,élvezetet. Dehogynem ! Nekünk, akik különböző kiállítások rendes magyar munkásai vagyunk, a fejlődésnek szemünk előtt folyó menete merő élvezet és tanúság. Igaz, hogy aki józanul tekinti a dolgot, annak egy kicsit össze is szorul a szíve, mert látja és érzi nemzete és még inkább a maga parányiságát; ám az igazi hazafi ekkor, az, aki lemondás helyett ösztönt merít a fokozott munkára, mert egyedül ebben van a nemzetnek jövője, biztosítéka. A parányiság azonban nem jelenti azt, hogy itt meg sem állhatunk. Megállunk biz, mni ahhoz az értelmi és anyagi áldozathoz képest, amelyet hoztunk. A nyomasztó érzet abból a tudatból származik, hogy különösen az anyagi áldozatot nem bírnak oly könnyen és oly gyakran meghozni, mint más, vagyonosabb, mert önálló nemzetek. Nálunk az államnak kell helyt állani azért, amit máshol a vagyon és függetlenség hatalmával rendelkező polgárság könnyű szerével kiteremt s ez igen nagy különbség; erre az utóbbira kell különösen a nevelés irányításával törekednünk. A fejlett értelmen alapuló alkotás éppen azért szerző és függetlenítő munka ez a mi jövő feladatunk, mert egyedüli föntartónk. És ha már ezekbe bonyolódtam, hadd álljon itt vajúdó közéletünk számára a tanúságok tanúsága is, amelyet e kiállítás kifejlődése nyújt. Sehol sem tűnik ki annyira, a mi honi és nemzeti civakodásunk nevetséges — talán szomorú — volta, a mikor tudniillik az agrárius irány a merkantillal szembeszáll s mind a kettő footballt csinál az iparból, mint tűnik föl itt egy gigászi föladat megoldásánál, az egymásra ható föltételek mérlegelésénél. Földmivelés, ipar és kereskedés egy fölbonthatatlan egységet alkot, amelynek részei arányosan fejlesztendők. Oly viszony ez, mint az emberi szervezet, mely csak addig ép, amíg a táplálkozás, a vérkeringés és az idegrendszer rendben van. Bármelyiket iktassuk ki, a megmaradó kettő vele pusztul; bármelyiknek kedvezünk, a megmaradó kettőnek rovására teszszük. Az összhagnak meg kell lenni, akár a lyoni selymek körül, amelyeknek világraszóló volta éppen abban a helyes arányban gyökerezik, amely a szederfa (földmivelés), a fonal földolgozása (ipar) és az egész világon való elterjesztés (kereskedelem) között van. Szól e mellett minden szivar, melynek eredete a dohánypalánta (földmivelés), sodrása ipar), elterjesztése (kereskedelem.) • De hallom, hogy: mi „földmivelő állam“ vagyunk; igaz és éppen az a szerencsétlenségünk, hogy csak az vagyunk. Egy országos fagy és évtizedekre meg vagyunk bénítva, holottmás államokban a hatalmasan lüktető ipar és kereskedelem játszva segíti ki a bajból a károsult részt. Azok a hihetetlen gipsztömegek, amelyeket a csákány az anyaföldtől elcsikart, az ipar égetett és őrölt, a kereskedelem ideteremtett s a melyet szemünk láttára alakot öltenek, megteremtve a legremekebb formájú épületeket és azoknak ékességét, igen sokra tanítják azt a magyart, a ki tanulni akar. Tudom, hogy mindaz, amit ide irtam sokaknak fölösleges ábécé, — de hát ez oly matéria, amelynek oktatása soha sem szűnhet meg, addig bizonyosan nem, amíg az emberi- Mai számunk 28 oldal.