Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

1900. december 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (330. sz.) és a felekezeti béke megbontása ellen. Előzőleg azon­ban Molnár Jánossal szemben védelmébe vette Széll Kálmán kormányelnököt, mert az apát úr jobban szereti a Bánffy báró kormányzásának módját, a mely élesítette az izgalmat, míg Széll Kálmánnak, — mondta tovább — megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy megnyugtatja a lelkeket, le­csillapítja az izgalmakat. Közben elítélte az obstruk­­ciót, a­melyben a néppártnak nem lett volna szabad részt vennie, mert ez a fegyver konzervatív párt kezébe nem illik, így hát a néppárt, mondá, az obstrukcióban a próbamén szerepét játszotta. Ezzel rátért a néppártra, a revízióra, a felekezeti harcra, de főkép magára, pártállásának megváltoztatására, hogy pedig mindezt elmondhassa, beleállította okoskodását a szabadelvű párt megalakulásának ke­retébe. Azon kezdte fejtegetésének­ ezt a részét, hogy nincsen mit tagadni benne, hiába is volna tagadni, a mai többséget olyanok alkotják, a­kiknek iránya, múltja homlokegyenest ellenkezett, szembenállóit egymással. De helytelen volna azt állítani, hogy bármely irány megtagadta volna múltját, az egye­sülés spontán történt. Az egyesülés volt, nem kapi­tuláció. Ez a biztosítéka annak, hogy a jövő mun­kájában együtt is maradnak. Egy tíz éves feleke­zeti harc után következett ez el, a­mely harcban senki sem lehetett győztes, mindenki csak vesztes, a­ki magyar. Senki sem tagadhatja, hogy becsü­letes a törekvés, a mely pacifikációt akar. Ezért egyesültek önérzetes férfiak s az egyesülés sike­rült a méltányosság és kiengesztelés ugyan­azzal a szellemével, a mely Deák Ferenc szelleme volt. Tíz esztendővel ezelőtt Wekerle Sándor kormány­elnök kitűzte programját: a vallási béke meg­óvását, a valutarendezést, a közigazgatás reformját, a gazdasági élet föllendítését, az adó reformját. A tíz esztendőn át betöltötte az országot a felekezeti háborúság zaja, az, melyben elveszett minden reform­törekvés, minden haladás. De azt mondják a néppárton: addig pedig nem lesz vallási béke, a­míg a kormány kategorice visszautasítja a revíziót. Erre a kijelentésre a néppártot bátoríthatja az, hogy a protestánsok panasza Thun Leó óta annyira egyhangú nem volt, mint az egyházpolitika óta. A zsidó elöljárók gyűlése viszont kájelenti, hogy egy keresztény felekezetnek sem ártott annyit az egy­házpolitika, mint a zsidóknak. Azonban még egy revizionista többség és kormány sem tudná meg­csinálni a revíziót, mert ez annyira feltüzelné a szenvedelmeket, hogy vele megbirkózni nem tudnának. Az ellenzéken ezekre a szavakra kitört a zaj. A néppártnak az a két-három tagja, a­ki jelen volt, csöndesen viselkedett, de a szélsőbal zúgott és zajongott. — Milyen programmal választották meg ? — kérdezte Kulik Béla. — Le kellett volna mondania! — szólt rá Justh Gyula. — Igazolni akarom álláspontomat, — mente­getőzött Asbóth. — Ez volt köztünk az állandó diffe­rencia, de felülkerekedtek a befolyások, a­melyek a pártot a felekezeti politika felé terelték. Az ille­tőket minden fórumon igyekeztem meggyőzni, hogy az nem felel meg sem a katolikus érdekeknek, sem az ország érdekeinek, annyi palotának ura volt, most két egyszerű szobában húzódott meg. A helyiség hossza 14 láb, szélessége 12 láb és magassága 10 láb volt. Mindegyik szobának két ablaka volt, a­mely a katonai sátortáborra nyílt. Az impera­­tor zöld selyem függönynyel ellátott históriai ágya a szoba egyik sarkában állott. Napóleon ugyanebben a vaságyban aludt Mareng­ónál és Auszterliánél. A hátsó ajtó előtt állandóan spanyol fal állott. Az ajtó és kályha között pamlag. Ezen a pamlagon töltötte a boldog­talan császár a nap legnagyobb részét. Körü­lötte mindig szanaszét hevert a sok könyv. A falak barna nank­innal voltak kárpitozva. Az egyszerű bútorzat közül kivált egy pompás mosdó. A rajta levő készlet vert ezüstből ké­szült. Minden, a­mi a szobában volt, minden bútor, minden dísztárgy birodalmának és dinasztiájának megdőlésére emlékeztette őt. A kandalló fölött fügött Mária Lujza élet­­nagyságú képe, a­ki az idő tájt szerelmesen turbékolt Parmában Neipperg gróffal. Egy festőállványon a római király arcképe ál­lott, a kép bárányon ülve ábrázolta a gyermekkirályt. A római király és első neje (Jozefin) mellszobra a császár dol­gozóasztalát díszítette. Nagy Frigyes ébresztő­órája és az első konzul zsebórája is (az utóbbi Mária Lujza hajából font láncon) hozzátartozott a lakás történelmi becsű díszéhez. Kedvelt olvasmánya Napóleonnak a biblia volt. Bámulta Pál apostolt. Még­sem volt jó keresztény. Tagadta, hogy Krisztus urunk egy­általában létezett. Ros­berry lord szerint Napó­leon úgy nyilatkozott, hogy: „Megölték őt. — Ez nem áll! — mondta Bozsik Ferenc. — Okmányaim vannak róla! — felelte Asbóth János. Majd pedig kijelentette, hogy olyan kor­mány zászlaja alá szegődött, a­melynek program­jában van, hogy a vallásos érdekeket respektálja és ápolja, a felekezeti békét pedig helyreállítja. Eredménytelen volna a harc a kormány ellen csupán csak azért, mert a revízió terére nem akar lépni, a­mely pedig a felekezeti harc megújulását jelentené. A sebek gyógyíthatók revízió nélkül is , a katolikusok fokozottabb hitbéli buzgalmával. A katolikus egyház megköveteli, hogy mindenki tel­­jesítse hazája iránti kötelességét, ezért helytelen formula, hogy előbb vagyok katolikus, mint magyar. Egyesíteni kell mind a kettőt. Végül kijelentette, hogy elfogadja a költségvetést és leült. Utána a néppárti Buzáth Ferenc volt fölirat­kozva. A képviselőház annyira izgatott volt, hogy szünetet sem akart (fél egyre járt az idő), hanem rögtön hallani kívánta a feleletet. Buzáth röviden, néhány éles szóval válaszolt Asbóthnak. Kategorice kijelentette, hogy nem tartja a politikai tisztesség­gel összeférhetőnek, ha képviselő az ellen a pro­gram ellen fordul, a­melynek alapján megválasz­tották. — Megcsalja a választókat! — kiáltotta Kulik Béla. — Különben meg vagyok győződve, — mondta Buzáth. — Asbóth csak téli szálláson van a szabad­elvű párton. Mire kitavaszodik, más helyen lesz s maga cáfolja meg, a mit most mondott. Buzáth beszéde későbbi folyamán Mandel Pál tegnapi beszédére reflektált egész röviden, és a költségvetés összeállításáról szólott. Csávolszky Lajos volt a nap utolsó szónoka a büdzséhez. A függet­lenségi párt tüntető helyeslésének közepette szó­lott a hatvanhetes kormányok helytelen gazdálko­dásáról, a­melyet az önálló vámterület alapján foly­tattak. Önérzetesebb parlament szükségét hangoz­tatta. Egy megjegyzésére még Hegedűs Sándor ke­reskedelmi miniszter felelt. Az ülés végén a Ház Perczel elnök indít­ványára elhatározta, hogy a költségvetés tárgya­lását hétfőn folytatja s holnap Vörösmarty ünnepe alkalmából szünetet tart. Széll Kálmán előterjesz­tése után elhatározták, hogy december 10-dikén együttes ülést tartanak a főrendiházzal koronaőr megválasztására. Vörösmarty-szobor, gyermekek éneklik a Szózatot, melyet Jászai Mari fog szavalni. A­kik e dolog próbáját látták, azt mondják, hogy elemi erővel rázza és ihleti meg a hallgató­ságot. Mai adakozásunk is bővelkedik a kiemelni valókban. Károlyi Sándor gróf és neje, felsőbb társadalmunknak e nemes és vonzó két alakja, a jóté­konyság terén személyes buzgólkodás­­ban épp oly példás, mint mikor áldozni kell: fényesen nyitják meg a sort. Ráth György főrendiházi tag beszolgál­tatta­­ első gyűjtőívét. Székely Ferenc, a Belvárosi Takarékpénztár igazgatója, Bemner Zsigmond dr. és Reigier János dr. egyetemi magántanár következnek a szép sorban. A délmagyarországi történeti s ré­gészeti múzeum-egyesület elnöke, De­­schán Akhill hosszú s érdekes levélben írja le a lelkesedést, a­mely az egye­sület tagjait megszállta. Elsőbben öt­ven koronát szavazott meg a választ­mány, de mikor arról volt szó, hogy a Székesfejér­várra eresztendő küldött­sége koszorút vigyen az ünnepre, s elhatározták, hogy a koszorú helyett inkább másik ötven koronát küldenek a szobor­alapra. Kedves és szinte drámailag moz­galmas a Kaufman­ Géza csóti plébá­nos esete. Kapunk tőle utalványlapot, melyen nagy lelkesedéssel küldi a sze­gény falusiak adakozásának eredményét. Kapunk egy másik utalványt. Ez is a Kaufman Gézáé s azt mondja: „Az iskolás gyermekek neszét vévén a helyi gyűjtésnek, ők is hálásak kívántak lenni a Szózat költője iránt s összeadták a szüleiktől kikönyörgött filléreiket.“ — Jól van. — De ime egy harmadik utal­vány jó, ez is Kaufman: „A kezdő, az 1., 2. és 3-ik osztályú kicsinyek sem akartak elmaradni!“ Mily kedves ese­mény, mily édes izgalom egy kis falu apraja-nagyja közt! Ma átmentünk, még­pedig sommá­san, a 30 ezer korona mesgyéjén, hihető is. Sokkal jobban ismerte a revoluciót, mint bárki más. Az ilyen eszmékkel tehát nem is kacérkodott, bár barátja volt J­obespierre­­nek. A­mikor császárrá s hatalmassá lett, meg­irtózott, megutált mindent, a­mi a forrada­lomra emlékeztetett. Napóleon végső perceit könnyedén érinti Rossberry. Mélyen sajnálja, hogy a haldokló környezete nem rendelkezett elég műveltség­gel, elég tapintattal, hogy elkészüljön a nagy eseményre. Elítéli őket, hogy nem jegyezték föl a nagy embernek utolsó óráiban, utolsó perceiben tett kijelentéseit. A történelem ezzel mindenesetre igen sokat veszített. Rossberry könyve számos anekdotát közöl, a­melyből e helyen csupán egyet említek föl. Az eylau-i táborban, a midőn Napóleon mi­niszterével, Daru-ve­l társalgott, ez engedelmet kért, hogy a beérkezett postát átolvashassa. — Miféle levelek­­érkezhetnek ebbe az arab táborba ? — kérdezte Napóleon. — Felséged parancsára idehozom, — vála­szolt Daru. S néhány perc múlva hat titkárral tért vissza, kik kosarakban hozták a tenger levelet és írást. A császár fölnyitott egyet. E levél­ben a mainci tábori kórház száz darab seb­fecskendőért folyamodik. — Mit? — kiáltott föl a császár. — Ön látja el a mainei kórházat fecskendőkkel? — Igen s felséged fizeti meg az árát. Napóleon ezután 4 órán át folyton leveleket olvasott. Nyolc napon át minden beérkező levelet elolvasott. De azután igy szólt: — Most tudom csak, milyen szerkezete van egy hadseregnek. Herczeg Imre, Budapest, nov. 30. A holnapi nap, december 1-je, az ünnep voltaképen­ naptári napja. Hol­nap lesz az országos ünnep Székes­fejérvárt, s e napot megüli a kép­viselőház is azzal, hogy nem tart ülést. Ma ünnepelt a Nemzeti Szinház, hol­nap ünnepel a többi fővárosi színház, a Vígszinház nappali előadással, a­melynek egy megragadó pontja lesz , a­mint sok más fanatikust, ki magát prófétának és Messiásnak hirdette. Ilyen emberek mindig voltak. Az ó­testamentumban is látok egy ilyen tehetséget, ez Mózes. De a zsidókat nem sze­retem, mert gyávák és szörnyűek.“ Sokat em­legette Napóleon, hogy szeretné megírni Mózes hadjáratait. De nem tette. Oly kevéssé hitt a Megváltóban, írja Rossberry, hogy mint nagy eseményt említette VII. Pius pápa igaz hivősé­­ségét, a­ki igazán hitt Jézus Krisztusban. Magányában rendesen három dologról elmélkedett: 1. Hogy miért nem halt meg dicső­ségének zenitjén? 2. Hogy Egyiptom elhagyásá­val egy keleti birodalmat veszített el. 3. Miért volt oly szerencsétlen vége a Waterlooi csatá­nak, mely közvetetlen bukását idézte elő. Jegyzeteiben egy rövid mondat eléggé elárulja legbensőbb érzését: „A­ki Egyiptom ura, ura Indiának is.“ Bámulatos politikai érzékét egy másik följegyzése is megvilágítja. Sajnálja, hogy a porosz dinasztiát nem semmisítette meg teljesen, mert a berlini trón megdőlésével Franciaország hatalmának új, óriási impulzust adhatott volna. „Már II. Frigyes óta akadá­lyozza Poroszország Franciaország fejlődését és politikáját, így is lesz ez mindig“ — írja Napóleon jegyzeteiben. Sokat foglalkozott azzal a gondolattal, hogy miként alakulhattak volna a viszonyok, ha Waterloonál győz. Erre nézve megjegyzi Rossberry: Bármit mondott is Napóleon, két­­ségbevonom, hogy végső esetben egy forra­dalmi áramlat élére áll. Ez vagy önám­itás, vagy környezetének szándékos félrevezetése volt. Hiszen ő maga írja: „Emlékeim vissza­riasztanak minden forradalmi akciótól.“ Ez .

Next