Budapesti Hírlap, 1901. augusztus (21. évfolyam, 209-239. szám)

1901-08-01 / 209. szám

Budapest, 1901. XXI. évfolyam 209. sz. Csütörtök, augusztus 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben 8 iil., vidéken 10 ill. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 65—95, igazg. 65—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd-utca 4. an. tílu'Gxetci- n hüintetés-fűilétel: Ugyanő há a Jóner-köret 1. il­l oldalán. Apró hirdetések árat Egy szó 4 iil., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szilágyi Dezső, Budapest, júl. 31. Meghalt Szilágyi Dezső és órákon át nem tudtuk, nem tudta senki, hogy Magyarország egyik legtalentumosabb, elmebeli fegyelmezettségben legelső aktív politikusa nincsen többé. Histó­riánk egy csonka remekkel, egy be­­végzetlen élettel ismét gazdagabb. Hat­vanegy évet élt Szilágyi Dezső, negy­ven évet töltött a közpályán, harminc­nál többet a parlamentben, volt minisz­ter és volt házelnök, elért már min­dent, a­mit a sors közhalandónak osz­tályul adhat, és pályáját még­sem fu­totta végig, pótolhatatlan vesztesé­günkre igen korán halt meg. Mind­az a siker és tekintély, a­mit a par­lamentben hat lustrum leforgása alatt szerzett, csak alap, csak fundamen­tum volt s nekünk most be kell ér­nünk a sokat ígérő perspektívával, a­mely, fájdalom, nem fordul valóságra soha. Hogy veszteségünket egész nagy­ságában tudjuk mérlegelni, tudnunk kell, hogy napjainkban a parlamentben, de a parlamenten kívül is politikai életünk egész vonalán, Szilágyi Dezső volt a legnagyobb hatalmasság, s a kevesek között egyik legépebb tekin­tély, a­mikor igen nagy szükség van hozzá hasonló értelmi és erkölcsi erőre. Tudnunk kell, hogy Szilágyi Dezső, a­mióta hivatalosan nem folyt be Magyarország kormányzásába, job­ban érvényesült, mint a­míg hivatal­ban volt. Ne tessék ezt az érvénye­sülést, ezt a befolyást illegitimnek, titkosnak, vagy csak titkoltnak is képzelni. Nem volt az ő befolyásában semmi olyan, a­minek abuzus a neve. Tudta is mindenki, hogy a nemes sza­­badelvűségnek, a szigorú alkotmányos­ságnak, a­mely koncessziókra, megal­kuvásra, tranzigálásra nem hajlandó sem le-, sem fölfelé, a meghamisítatlan Deák-tradícióknak Szilágyi Dezső a legerősebb oszlopa. Nagy tekintélye, mindenütt elismert, nem tagadott, nem vitatott tekintélye ezen alapult. Politikánk egy negyedszázadnál hosz­­szabb időn át napról-napra élt, en­gedmények, megalkuvás árán tartott­a fönn magát, a szabadelvűségből meg­maradt a keret, kihullott a tartalom. Harmadévvel ezelőtt ez a politika, a­mely régen túlélte magát, de a­mely az életről nem akart lemondani, csak hajszálon múlott, hogy alkotmányos válságba nem sodorta az országot. Hogy a káoszból erőszakos megrázkó­­dások nélkül, simán, békés után bon­takoztunk ki, abban Szilágyi Dezső­nek van a legnagyobb érdeme. Innen és ettől datálódik az ő nagy tekintélye és hatalma, önzetlen és pártatlan tu­dott lenni olyan időben, a­mikor az önzés és a pártoskodás viselt háborút. A kibontakozásra az utat ő törte meg; ő hozta ki tisztán, mocsoktalanul az általános kavarodásból a szabadelvű­­ség és az alkotmányosság lobogóját; ő inaugurálta azt a politikai érát, a­mely száműzte a pártérdeket, meg­szüntette a párturalmat, a­mely köz­kormányzati érdekből már nemcsak sebeket üt, de gyógyít és engesztel is. Sajnos, ez az áldásos akció volt életének utolsó nagy tette, pedig pá­ratlan tudására, megvesztegethetetlen erkölcseire most volna igazán nagy szükség. A politikai és parlamenti át­alakulás nagy munkája csupán meg­kezdődött. Az új élet kimódolásában az ő széles szemhatárának, alapos tu­dásának, magyaros lelkének volt a legnagyobb része és a megvalósítás munkájából is a legnagyobb rész bi­zonyára rá várt. Mert Szilágyi Dezső, bár egyetemi jogprofesszor és igazság­ügyminiszter volt, nem volt egyol­dalú, merev jogász, a­ki a doktrína, s nem az élet követelményeivel számol. Itt, ebben a pontban marad az ő nagyarányú élete csonka remek. A jogtudóst negyedszázadnál nagyobb időn át csodálhattuk az egyetemi katedrán és az ország tanácstermé­ben. Az igazságü­gyminiszteri tárcát, bár olyan elődök viselték, mint Deák Ferenc és Horvát Bodizsár, úgy viselte, hogy hivataloskodása korsza­kot nyitott meg a magyar judikatúra történetében. A pótolhatatlan veszte­ség még­sem itt ért. Nem a nagy jogtudós, az eszmékben bővelkedő resszort-miniszter elveszítése a legna­­gyobb csapás nekünk. A magyar igaz­ságügy reformálásának lerakta az alapját, ezt az épületet az ő tervei nyomán fölépíthetjük nála nélkül is. A mi nagy veszteségünk az, hogy a magyar közélet leghatalmasabb és legoriginálisabb individualitása dőlt ki, hogy a kidőlt bástya helyére nincs kit állítanunk, hogy Szilágyi Dezső ha­lálával a magyar szabadelvűség, a magyar alkotmányosság jutott árva­ságra. Szilágyi Dezsőt az az osztály adta nekünk, a­melyből rendszerint ke­rülnek közéletünk legkiválóbb bajno­kai, a magyar közbirtokos és hono­­rációs osztály. Vidéki fiskálisnak volt a fia, a fényes karriert, a nagy sike­reket nem a nagy vagyonnak, a ha­talmas nexusnak köszönheti, ő is úgy került ki az élet palesztrájára, a­mint kikerül a legtöbbünk, szegény legény módjára, hatalmas vágyakkal, nagy ambíciókkal. Mégis a legtöbbünknél jobban volt vértezve az élet kemény tusájára, nála a nagy ambíciót nagy talentum és ragyogó temperamentum táplálta. Az élet minden szakában, a munka minden terén egész fejjel ma­gasodott ki társai közül. Vezér volt az egyetemi diákéletben és nagyon fiatalon, a férfikor küszöbén már olyan pozíciót töltött be, a­minőre a leg­többünk egy egész élet munkásságá­val sem vergődhetik. A rövidlátó irigység hajlandó volna a szerencse számlájára írni Szilágyi Dezső gyors és fényes sikereit. Pedig Szilágyi Dezső egyáltalán nem volt a szerencse gyermeke, a mint hogy a nagy talen­tumok soha, vagy csak igen ritkán azok. Igaz, hogy igen fiatalon volt miniszteri tanácsos, méltóságos úr, kodifikáló munkásságáért; hogy tu­dománya igen fiatalon szerezte meg az egyetemi katedrát; hogy korán jutott a képviselőházba , hogy orátor-képességével mindjárt tekintélyt szerzett; de hát minek volna az sze­rencse, hogy cserében egyszer a talen­tum mindjárt, mielőtt a várakozás­ban megecetesednék, mielőtt a haszon­talan erőfeszítésben elvesztegetné a munkabírás javát, olyan helyre ke­rül, hogy dolgozhatik? Nem ette a kishivatalnok verejtékkel és könnyel áztatott kenyerét; nem kellett küzde­nie a nagy talentumokat annyira nyű­göző ismeretlenséggel: ennyi az ő szerencséje. De ebben a szemre sima útban is voltak gátak, a­melyeket le kellett rombolni, vagy meg kellett volna kerülni. Szilágyi Dezső nem volt az az ember, a­ki szerette volna a kerülő utakat, ezért volt rögös az ő útja, a­melyet mi, a­kik távolból látjuk csak, olyan simának képzelünk. Ha nem olyan kemény derék, ha nem olyan hajthatatlan erkölcs, nem kell Mai számunk 20 oldal.

Next