Budapesti Hírlap, 1902. november (22. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

, nálunk az a közfölfogás, hogy társadal­munk a társadalmi feladatok teljesítésére gyönge. Nézetünk szerint inkább az a bajunk, hogy nem igen igyekeztünk társadalmi teendőinket alaposan meg­vizsgálni s legalább a kezünk ügyébe eső­ket elvégezni. Örömmel tapasztaltuk az utóbbi években, hogy akadtak embereink, a­kik az említett közfölfogással szembe­szálltak s semmit sem adva a sokat han­goztatott gyöngeségre, a társadalmi munkára hivatkoztak. Így például föld­művelésügyi miniszterünknek sikerült az apró emberek dolgát nemcsak a politi­kában divatba hozni, politikusok, ál­lamférfiak és írók becsvágyának méltó tárgyává tenni, hanem folyton újabb meg újabb alakban sikerrel kezdi e téren a társadalmat is foglalkoztatni. A leg­utóbb tartott gazdakongresszusok mu­tatják, hogy nagy urainknak igen köny­­nyű megtalálni az érintkező pontokat a föld egyszerű népével s hogy a magyar társadalom feladatai az egyes népréte­gekkel szemben kezdenek kibontakozni az általánosságok homályából, gyakor­latilag kiformálódnak és megvalósításra kerülnek. E nyomon egész gazdasági és kulturális életünk új, reális és nemzeti irányokat veeni. Ideje belátnunk, hogy belső erőnket nem külföldi olcsó hitel után járással, külföldi iparvállalko­zók hajhászásával, elméletileg tetszetős jogi és egyéb külföldi intézmények átho­zatalával, hanem csakis a saját népünk erőforrásainak gyarapításával tehetjük nagggyá és a mi fő, saját magunk részére gyümölcsözővé. És most visszatérünk oda, a­honnan kiindultunk. Nekünk nincsenek gyarma­taink, hogy lakosságunk gyöngébb vagy a rendezett társadalmi viszonyokkal meg nem férő elemeit néhány kiválóság ve­zetésével rajtuk értékesítsük, tehát itt­hon kell fokozott gonddal minden egyes emberünket támogatnunk és védenünk. Annyival inkább kell ezt tennünk azok­kal szemben, a­kikben, mint földünk né­pében és még meglevő kisiparosainkban, mindig nemzeti erőink ősforrásait bírtuk. A magyar értelmiségnek ez a mun­kája nem szorítkozhatik csupán a szövet­kezeti és gazdaköri életre, a munkások és birtokosok között különben a kormány által is oly ügyszeretettel kikeresett alkalmakra, hanem még mélyebben kell hatolnia: a mindennapi élet aprólékos dolgaiig. És ebben ne kedvetlenítsen el senkit sem az itt-ott mutatkozó bizal­matlanság, a föld népének kérges te­nyere, nehézbeszédűsége, munkaviselt ruhája.. Mert a társadalmi rétegek egy­másra hatásának eme kis dolgaiban a nemzeti, gazdasági és kulturális haladás nagy érdekei rejlenek, annak nagy kérdé­sei nyernek megoldást. A magyarság hazafias érzése, erős nemzeti öntudata és hazájáért való lel­kesedése világszerte ismert dolog. Le­gyenek ezek a szép tulajdonságok mun­kásak, gyakorlati hatásúak a magyar nép ama millióinak istápolásában és emelésében, a­kik földjükhöz vagy kis műhelyükhöz tapadva, csak a fölöttük való rétegektől kaphatják azokat a hatá­sokat, a­melyek a bennük rejlő őserőt kihívják munkára s hozzákapcsolják a hazai földhöz és a nemzeti haladás nagy céljaihoz.­zok alkalmazásával fogja megakadályozni a javas­lat létrejövetelét. Körber a királynál, Bécsből jelentik nekünk. A király ma hosszabb magánkihallgatáson fogadta Körber miniszterelnököt, utána pedig Bratianu Iván román külügyminisztert fogadta. Három millió Dunaszabályozásra. Darányi földmivelési miniszter, mint félhivatalo­san jelentik, elhatározta, hogy a pozsonyi téli kikötőt kiépítteti, továbbá elkotortatja Pozsony­­nál a hajózást akadályozó zátonyt, segíti a felső Dunaszakasz ármentesítő társulatait, hogy a felső Dunaszakaszon foganatosítsák az ármente­sítő munkát. Ezekre a célokra a miniszter a tör­vényhozástól három millió korona költség meg­szavazását kéri. A tengerszem. A félhivatalos Magyar Nemzet jelenti: Széll Kálmán miniszterelnök jelentést tétetett magának, vájjon a valóságnak megfelelőek-e azok a hírek, melyek szerint a lengyelek a tengerszem terü­leteit már most, az ítélet hivatalos végrehajtása előtt erőszakos módon elfoglalják. A kormányelnök, a­ki azon az állásponton áll, hogy a választott bíróság íté­lete becikkelyezése előtt törvényerőre nem emelkedhe­­tik, gondoskodott róla, hogy a korrekt álláspont értel­mében, ott erőszakosságok ne történhessenek. Kossuth Ferenc, a függetlenségi és 48-as párt elnöke a párt tagjait körlevélben felhívta, hogy a no­vember 4-én tartandó pártértekezleten annál bizonyo­sabban jelenjenek meg, mivel a párt ez alkalommal az általános politikai helyzetet fogja megvitatni és a kormánynyal szemben követendő magatartás dolgában fontos határozatokat fog hozni. Eulenburg herceg utódja,­­Rómából távira­tozzék. Az itteni diplomáciai körök bizonyosnak tart­ják, hogy Wedel Károly gróf kri­ináli nagykövet lesz Eulenburg herceg bécsi nagykövetnek utódja. Wedel gróf hatvanegy éves és a nyolcvanas években katonai attasé volt Bécsben; 1899 óta nagykövet a római udvarnál. A keresztény-szocialisták győzelme. Bécs­ből jelentik nekünk. Bádenben a tartománygyűlési pótválasztás alkalmával a keresztény-szocialista je­lölt győzött s igy a keresztény-szocialisták valamennyi huszonegy vidéki mandátumot elnyerték. Népgyű­lések az önálló vámterület érdeké­ben. Vasárnap, november 2-án Erzsébetfalván nép­­gyűlés lesz az önálló vámterület érdekében a közeli Eszembe jutott egy régi forradalmi jel­szónk. — Csak mondja neki, hogy egy úr van itt, a­ki azt szeni neki: Szabadság és halál! A matróz bizalmasan pislogott. — Értem. Onnan alulról, ugy­e? És a háta mögé, Görögország felé mutatott. — Onnan. A matróz belépett a kapitány kajütjébe, erélyesen vállon ragadta, megrázta és a fülébe kiáltott. A kapitány fölorditott, de már a matróz egy ugrással kint termett. Csak egypár cipő re­pült utána. — Tessék besétálni, — szólt a vén ten­gerész s ellábolt. A kapitány a legnagyobb pongyolában a kanapén ült és üvöltött. — Ki keltetett föl? — szólt, napégette, vörös pofáját felém fordítva. — Én. — Kicsoda az úr ? — A nemzeti komité ügynöke. — Miféle nemzeti komité ? — Kérem, kapitány úr, csendesüljön. !Az albán nemzeti komité küldöttje vagyok. — Mi közöm hozzá ? (Vén rókával volt dolgom.) — A fegyverek ügyében jövök, — szóltam halkan, közel lépve hozzá. — Miféle fegyverek ? Nem tudok semmit róla, — felelt ő, de már tetemesen halkabb hangon. — A­melyeket az angol-amerikai részvény­­társaság küldött. A kapitány rám nézett. — Hallja az úr, az én hajómon nincs sem­miféle fegyver, de ha maga rendőrspicli, akkor többet nem fogja hajómat elhagyni. Éjjel pedig lesz szerencsém magát a tengerbe fojtatni. A „Claymore“. írta: Sipulusz. Triesztben csatangoltunk Z. gróffal, izga­tottan lesve, hogy Palim mit fog végezni a Claymore nevű angol hajóval, melyen Albánia számára fegyverek voltak. A kikötőben csónakázva, nem egyszer körü­l­­övettük a Claymore-t, kitapasztalandók, várjon legénysége mennyi lehet és miképpen van föl­fegyverezve. De nem lévén tengerészetileg éles szemünk, alig tudtunk valamit kisütni. Két napig hírt se hallottunk Palmiról, a második nap délutánján Miram­árba mentünk ko­csin, s mikor onnan alkonyattájban hazafelé jöt­tünk, nagy port fölverve egy vágtató kocsi jött Velünk szembe. A gróf élesen, szemét beárnyékolva, nézett feléje. — Jól sejtettem, ez Palmi. Kocsis, megállj! Leugrottunk a kocsiról. — Fontos hírei lehetnek, mert ugyancsak siet. Abban a pillanatban ott volt a kocsi s a por­felhőből egy alak ugrott elénk. Palmi volt. Alá­zatosan köszönt, kocsiját elbocsátotta s szólt: — Ez az egy kocsi elég lesz, gróf úr. Hallja, barátom, álljon ide az út mellé és várjon. Gyerünk föl, uraim, ide a hegyoldalba, a Santa Croce kocsmába. Nagyon jó hely és titkos beszél­getésekre kitűnően alkalmas. — Mi újság, Palmi ? — kérdé a gróf, türel­metlenül vállon ragadva a mozgékony urat. — Csak fönt, gróf úr, csak fönt. Az óva­tosság nem árt. — Helyes. Egy olyan utón kapaszkodtunk föl. A védőerő javaslat. Bécsből jelenti tudó­sítónk: A közös hadügyminisztériumban ma hosz­­szabb tanácskozás volt, a­melyen Krieghammer báró közös hadügyminiszter, Fejérváry báró hon­védelmi miniszter és Welsershebrrich gróf land­­wehrminiszter vettek részt. A tanácskozás egyet­len tárgya a védőerő-törvényjavaslat volt s azt hi­szik, hogy a kormány enyhíteni fogja a javaslat­nak némely szigorú intézkedését. — Másik bécsi táviratunk jelenti: Az Alldeutsche Korrespon­denz szerint a nagynémet párt­egyesület elhatá­rozta,hogy ha a kormány a védőerőjavaslatot vissza nem vonja, a párt a legélesebb parlamenti eszkö­zely középhelyet foglal el a mesterséges árok és a természetes vízmosás közt. Egy negyedóra alatt fönt voltunk a szőlők közt, egy terraszra épített kocsmánál, honnan gyönyörű kilátás nyílt az öbölre és a városra. A terrasz legkülső sarkán helyet foglaltunk, néhány üveg isztriai bort hozattunk s miután Palmi fölhajtott pár pohárral, elkezdte. *■ — Megvallom, uraim, hogy mikor önöket elhagytam, semmi eszmém nem volt arra nézve, hogy az angol hajót és kapitányát hogyan fogom megközelíteni. Hogy agyvelőm kerekeit gyorsabb mozgásba hozzam, csolnakot béreltem, hanyatt feküdtem benne, s két üveg pezsgőt (jégbe hűtve) magam mellé állítva, kimentem az öbölbe sé­tálni. Az eljárás, mint mindig, ezúttal is bevált. Egy fél óra múlva tisztában voltam az egész hadi­tervvel. Egyenesen a Claymore-hoz vitettem ma­gamat. — Hé, itthon van a kapitány ? — Itthon, — kiáltott vissza a lépcsőnél álló őr. — Ereszszék le a garadicsot! A kötélhágcsó lehullott és én fölmásztam. — Hol a kapitány ? — Alszik. — Keltsék föl. Egy öreg matróz megszólalt: — Arra bajosan vállalkozik valaki. — Miért? — Mert a­ki ilyenkor délután föl meri kel­teni, azt rendesen úgy vágja pofon, hogy hanyatt esik. — Nohát, a­ki ezt a pofont kiállja, annak adok öt shillinget. —­ Hát csak ide vele, uram, — felelt a­ vén matróz habozás nélkül, — csak tessék utánam jönni. Igaz, kit jelentsek be? BUDAPESTI HÍRLAP, (300. sz.) 1902. november 1.

Next