Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-01 / 1. szám

Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 1. szám. ................... ■ ........................ .11 n­ .­n. Csütörtök, január 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árait: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fik Egyes szám­ára telyben 8 fil., vidékét 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadót. 55—95, igazg. 55—53. _____ Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. s. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: l'gjue hás József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró­hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 fll Hirdetések nonparellre számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Kész a kiegyezés. — Kiküldött tudósítónktól. — Bács, dec. Sí. Hosszú és kínos vajúdás után, melyben mindkét fél roppant szívóssá­got tanúsított, ma este félt­íz órakor végre megszületett a kiegyezés. Folyton a lét és nem lét kérdése lebegett a kiegyezés fölött. A két kormány minduntalan befejezte, majd mégis újra kezdte a tár­gyalást, ma végre-valahára többrend­beli közös konferencia után, miután a király újólag közös kihallgatáson fo­gadta a két miniszterelnököt, megta­lálta a két államférfiu a megegyezés út­ját s jelenthetik hivatalosan a két ország népeinek, hogy a kiegyezés elkészült, a közös vámterület zavartalanul to­vábbra fönnmarad, uralkodó elvéül Ma­­gyaror*'­­­o­co gazdasági éle­tének. A kiegyezés előkészítésének nagy munkája tehát be van fejezve. Nagy fáradság, nagy küzdelem, nagy munka eredménye ez. Az volt a feladata a magyar kormány elnökének, hogy Ma­gyarország gazdasági fejlődésének fölté­teleit biztosítsa a közös vámterület kere­­­­tében, melyben megmaradni tanácsos a mai európai gazdasági politika mellett. Az európai gazdasági politika ma az elzárkózást keresi. Magyarország kétség­telen érdeke kívánja, hogy termelése szá­mára biztosítsa az osztrák piacot, a­mi természetesen csak úgy lehetséges, ha viszont Magyarország biztosítja a magyar piacot az osztrák termelés szá­mára. Ha ekképpen az érdekek össze­egyeztetése sikerül s e mellett szabadon marad Magyarország gazdasági fejlődé­sének útja, mind az iparfejlesztés, mind pedig a készpénzfizetés fölvétele, a hitel­biztosítás, általában minden gazdasági érdeke terén, akkor üdvözölnünk kell a kiegyezést, mely ekképpen fönntartja a vámszövetséget Ausztria és Magyaror­szág között. Úgy értesülök alapos forrás­ból, hogy Széll Kálmán ebben az ér­telemben tökéletesen megóvta Magyar­­ország érdekeit. Óriás munkát végzett Széll ■ mi­niszterelnök. Egyenesen bámulatos, miként bírta az utolsó napok fá­­radalmait, a kiegyezés a munka rop* "parti U^heg^t jelenti "a régi Bánffy- Badeni-kiegyezés biztosítását egyrészt, új vámtarifa alkotását másrészt. A régi kiegyezést tartalma szerint fönntartani, vagy a­miben eltérés mutatkozik, megfe­lelő ellenértékkel ellensúlyozni, továbbá oly tarifát készíteni, a­mely mindkét állam érdekeinek megfelel, ez oly munka­, van, a­mely bármilyen zubbonyba van is takarva, csak munkáskéz számba megy. Meg kell ám jegyeznem, hogy ha Baku gyártelepeit, naftaforrásait kívülről megnézi és azt a rengeteg gazdasági termelést, a­mely a Kaspi-tenger e kis szigetében virágzik, számok­ban fölbecsüli az ember, meglepetve ta­pasztalja, hogy ez a termelés mégis olyan arány­lag csekély számú embert foglalkoztat. Hát az a természete a petróleumnak, hogy a föld magá­tól adja, a hol van, ort nem kell érte aknákat ásni, s ha egyszer a kút le van fúrva, akkor akár magától bugyog föl a levezetett csöveken; a mi­kor megfinomitj­ák, ott maga fűti a kazánokat, maga éleszti a tüzet a magut, a mely a finomí­tásnál salaknak marad, de mint jó égő anyag csöveken át bele­fecske­ndeztetik a sütő kemen­cébe emberkéz segítségei nélkül. Baku a milliomosok városa. A város egyik leggazdagabb polgára egy közönséges analfabéta tatár, a­ki mészégtetéssel foglalkozott legény­korá­ban, azután egynéhány szerencsés nafta-kútra akadt, s ma azt mondják, húsz millió rubel a va­gyona. De ilyen ember nem egy van Bakuban. A Rothschildok milliárdokat hoztak ki a Kaukázus e talpalatnyi földjéről, a Nobel gazdagsága meg­mérhetetlen, s ezek mellett a kisebb milliomosok százai panaszkodnak most Bakuban úton-útfélen, hogy a petróleum-üzlet olyan rossz, hogy nem i ■tudnak megélni mellette. Baku, mint minden olyan város, a­mely­ben gyorsan gazdagodtak meg az emberek, drága város is. Európai kényelme van, tiszta utcái, szép palotasora, de vízvezetéke nincs. Víz egy­általán nincs ebben a városban; sem víz, sem nö­vényzet. Az ember bort és sört iszik. A kinek a melyet kicsinyelni valóban nem le­het. A­mint értesülésem szól, az érde­kek összeegyeztetése teljes mértékbe sikerült; az új egyezség Magyarorszá egyetlen érdekét sem adja föl, a magyó érdekek mérlege kedvező. A küzdelem erős volt és szívó, mert az osztrák miniszterek is védték maguk érdekeit. Kapitulációról a kiegye­zés kérdésében egyik fél részéről sem le­hetett szó, tehát össze kellett egyezteti­­ az érdekeket. Ez húzódott oly sokáig. Az évnek úgyszólván utolsó pillanatában csakugyan a tizenkettedik órában, a­mint Széll Kálmán tavalyi újévi beszé­dében hangoztatta, a végső határvona előtt, két órával az új esztendő bekö­szöntése előtt lett meg az egyezség. Reméljük, szerencsét hoz az új esz­tendőre és Magyarország javára. A mai események részletei a követ­kezők: A mai nap változatos események kö­zött s a végső eredménynek s a dönté­sek várása közben telt el, kora reggét­ől késő estig. Reggel kilenc órakor S­zé Kálmán jelentkezett audienciára a király­nál, kinek jelentést tett Sterber dr. te­g­­nap esti látogatásának eredményéről, il­letve eredménytelenségéről. A délelő­ folyamán fogadta az uralkodó az osztrál­­miniszterelnököt is, ki ugyancsak a teg­nap esti találkozásról tett jelentést. A refrén mindig ugyanaz maradt: a helyzet változatlan, a kormányelnökök meg­meg arra nem jut, az sósvizet iszik. Mert még a kutakban is sósvíz van. Akad ugyan egy-egy gyár, a­mely tengervízből párolt vizet készít és ezt üvegekben juttatja a munkásainak, de ez a víz, miután levegőt nem préselnek belé, mint másfelé, a­hol párolt vizen élnek az emberek, olyan ízetlen, hogy a tatár szívesebben iszsza a sósvizet, mert az legalább sós. Egyszer mozga­lom indult Bakuban, hogy valahonnan vizet ve­zessenek a városba. A vízvezeték hét millió ru­belbe került volna, de a sok milliomos nem akarta összeadni ezt a hét milliót, és, a terv abba­maradt. Teremni sem terem semmi a városban és környékén. Nobel, a világ legnagyobb petróleum­­finomítójának tulajdonosa a maga hivatalnokai­nak egy kertet csináltatott. Nálunk a kertet ül­tetik, de itt csinálják, mert mielőtt a cseme­téket elültetnék, előbb földet kell hozzá szerezni. A Nobel parkjához Lenkoránból hozták hajón a földet, hogy legyen mibe ültetni a csemetéket. Ilyenformán a kert, a­mely beillenék élhetetlen, cső­re vész zöldségek múzeumának is, egy millió rubelbe került, s a­mi ennél talán még horribili­­sabb, a viz, a­­melyet a park öntözéséhez készí­tenek, naponta százötven rubelbe kerül. De a kert élettelen, mert földet lehet hozni Lenkorán­ból, vizet lehet csinálni tengervízből, de madár nem jár arra, a­hol a föld petróleumot terem, s a­hol a vizet gőzgéppel csinálják. A petróleum-források a városon kívül fek­szenek. A várostól tö­e­n­egy verszl­nyire északra van a Balakhané házon. Ez a legnagyobb és tizenhat kilométer területen terül el. Ennél ki­sebb a Bibi-Eybat, a­­mely Bakutól öt vezeztnyire esik délre. A két medence több mint hétszáz A­nafta-városban. Irta: Bey. I. A kaukázusi gyorsvonat huszonöt kilo­méternyi gyorsasággal döcög a Kaspi-tenger partja felé. Tiflisz és Baku között beláthatatlan terméketlen lapályos pusztaság. A sárgás-szürke homoksivatagon csak egy-egy könnyű fehér felhő fekete árnyéka rajzolódik ki. Olyan a föld, mint egy kiszáradt tenger ágya, s csak a messze szem­határon látni a Kaukázus végnyúlványait. A kaukázusi vonatok petróleumsűtésre vannak be­rendezve, s az égő marut karma és nehéz szaga rászáll az utas testére, lelkére, szinte leverten, szomorúan várja, az ember a petróleumváros­ meg­érkezését. ■Végre a sárga sivatagon, a messze távol­ságban fekete fapiramisok falkái tűnnek föl. Ezek a nafta-kutak. Egy-egy jókora folton sűrűn egymás mellett állanak. Hat-nyolc méter ma­gas, kormos, fekete ormukkal olyan benyomást tesznek, mint egy megperzselt szálfaerdő. Ma­jd a gyártelepek közé jut a robogó vonat. Száz meg száz petróleum-rezervoár és gyárkémény között haladunk el. Egész gyárváros. Az állomáson a rezervoárkocsik beláthatatlan tömege. Tatár munkások ásnak, építenek, fúrnak-faragnak a vo­nal mentén és az állomásokon. A Kaukázus ezer színes nemzetisége itt egyöntetűvé válik, mert ez nem Kaukázus, ez nem Oroszország, ez nem Európa vagy Ázsia, ez egy gyárváros munkásai­val, jobban mondva munkaerejével, a gyár­­város pedig bárhol is legyen, kivetkőzik nemzeti jellegéből, sajátosságából, ott csak munkáskéz Mai számunk 112 oldal.

Next