Budapesti Hírlap, 1903. május (23. évfolyam, 119-148. szám)

1903-05-01 / 119. szám

2 az is, hogy a németországi pártvezető­ség Berlinből, az osztrákok, horvátok, a svájciak és az olaszok hozzá küldötték megbízottaikat és üdvözleteiket. A buda­pesti szocialista vezetőség több pénzzel dolgozik s nagyobb tüntetéseket rendez­het a fővárosban. De a nagyszalontai gyűlés hatását már kimutatják azok a mozgalmak, a melyek Békés városában a városi és megyei hatóságoktól követel­nek pénzt s a Wenckheim gróf uradalmá­tól munkát és földet s fenyegető föllépé­sük­­következtében a hatóságok védel­mére karhatalmat kellett kirendelni. Ugyanúgy Kis-Jenőn József királyi her­ceg uradalmával szemben foglaltak kö­vetelő állást az ottani szocialista munká­sok. Előjelei a közelgő zavaroknak. Bizonyára nagy hibát követett el mulasztásával a magyar állam és társa­dalom, hogy annyira elhanyagolta a gaz­dasági kérdéseket s nem törődött a kis­emberek és a munkások helyzetével. Mert a szocializmus talaja a nyomor, és iga­zolása az ínség. Magyarországon nem virágzik a jólét, nincs ipar és a­mi van, az pang, a mezőgazdaságból nincs jöve­delem s a termést elviszi az adó és adós­ság, a megélhetés viszonyai súlyosak lettek, a munkakeresők nem találnak fog­lalkozást, a bérek leszállnak, az állami költségek emelkednek s minden héten a szegényebb polgárok ezrei kérnek útleve­let, hogy elhagyják hazájukat. De a legszegényebbek, a­kiknek útiköltségük se futja ki, ha mindenüket eladják, hogy Amerikába kivándorolhassanak, itthon maradnak és szaporítják az éhséggel küz­­ködő ínségesek számét. Ez csinálja a szo­cialistáknak a legnagyobb propagandát. Ha veszekésznek is egymással, ab­ban megegyeznek mindnyájan, hogy iz­gatnak az állam, a parlament, a nagybir­tokosok, a vagyonos polgárság és a pa­pok ellen. Legutóbb különösen a papság s ebben a római katolikus egyház ellen törnék, nemcsak azért, mert a francia szocialisták is így tesznek, hanem azért is, mert ebben a radikálisok szövetsé­gét szerzik meg maguknak, s mert a val­lásnak és a papoknak a népre való befo­lyásában találják a legnagyobb akadályt terveik keresztülvitelében. A szociáldemokráciát hatalmi erő­szakkal elfojtani nem lehet. Ezt tiltja az emberi jog, a közszabadság, a törvény és az az igazság, hogy eszméket és a köz­élet fejlődéséből számlázó szociális moz­galmakat külső erőszakkal megölni hiábavaló törekvés. Itt társadalmi refor­mok kellenek és azoknak az intézmé­nyelmek gondos ápolása, a­melyek gazda­ságilag, közművelő­désileg és nemzeti in­tézményeinkben a polgárok nagy tömegé­nek s legkivált az alsó osztályoknak és a gyöngéknek biztosítják a megélhetést, az erkölcsöt és a közjogok élvezetét. Hieronymi Károly Berlinben, Berlinből je­lentik: Hieronymi Károly magyar és Baernreither dr. osztrák képviselők ide érkeztek. Szügyény-Marich László nagykövet tegnap mutatta be a két képviselőt Bülow kancellárnak. Azt mondják, hogy Hieronymi és Baernreither Magyarország és Ausztria megbí­zottjai a Németországgal kötendő új kereskedelmi szerződés tárgyalásánál. — Bécsből ezt jelentik ne­künk: Hieronymi Károly volt magyar belügyminisz­ter és Baernreither volt osztrák kereskedelmi minisz­ter Berlinbe utaztak, hogy a szerződéses államok cu­koradótörvényeinek megvizsgálása végett kiküldött brüsszeli bizottság összeülése előtt a német birodalmi kormánynyal érintkezésbe lépjenek. Arról van szó, hogy milyen álláspontot foglaljanak el azoknál a kérdé­seknél, a­melyek e bizottság ülésein föl fognak me­rülni. Ez az érintkezés Ausztria-Magyarország­ és Né­metország szövetségi viszonyánál fogva csak termé­szetes.­­- A félhivatalos Távirati Iroda jelenti: A Magyar Távirati Irodát illetékes oldalról felhatalmaz­ták annak kijelentésére, hogy az a hír, mintha Hieronymi belső titkos tanácsos hivatalos küldetésben Berlinbe utazott volna, hogy a német kormánynyal a kereskedelmi szerződésre vonatkozó tárgyalásokat indítson, teljesen téves és minden alapot nélkülöz. Az ifijur. Irta: Malonyay Dezső. Nagy, ricsaj volt, hajnalodott, mire eliga­zítottuk. A főhadnagy, Szirmay Pityu fogadást tar­tott az ősz végén, hogy mire tavaszodik, az ő intelligens, kis foxterrierje, a Sróf, egy füttyen­tésére fölugrik a nyeregbe s megkerüli lóháton a tejcsul­. A­hányszor megkerüli, annyi kosár Heidschick. Az igaz, vesződött is egész télen a kis bes­tiával. Valami ketrecet eszelt ki, a ketrecet a nyereghez csatolták és a Szóf abban kuksolt négy hétig vagy másfél óra hosszat minden délután. Körtelmesen vonított eleinte, lefogyott belé, ked­vetlen lett, mint a regrutáink novemberben, s olyan panaszosan pislogott ránk a kávéházban, mintha az édesapját mi gyilkoltuk volna meg, a hetes huszárok tisztjei. Apránkint mégis csak bele­törődött sorsába barátunk, az intelligens kis gzóf, decemberben már ketrec nélkül kuporgott a nyeregben s olyanformán billegette a derekát, mint ezredorvos ur Müller, —s csak éppen a pápaszem hiányzott az orráról s vergenia kellett volna az agyarára. Uj esztendő után ugratásra fogta a Srófot Pityu. Előbb csak a nyeregkamrában, a nyeregre s igy lassan-lassan úgy, hogy­ februárban már föl­pattant Sróf az álló paripa hátára is. Ezután mi is segítettünk Pityunak s érdeklődött­ az óbes­ter is. És ugratta Srófot az egész regiment székre, asztalra, egymás vállára a huszárok. Pityu dolga holt bizonyos volt: a Sróf nagyszerűen ug­rott s márciusban gyönyörűen megült az ügető ló hátán. Ezredorvos ur, Müller, gyakran prédi­kált nekünk tavaszi rukkolásaink sziesztái, alkal­mával általában az állat, specialiter pedig a ku­tya csodálatos tanulékonyságáról: azt állította, hogy Szófban az egyensúly ösztönszerű érzése fejlődött ki az adott körülmények között bámula­tos módon; többször megígérte, hogy megírja az esetet valami szaklapnak. Április tizenötödikén lejárt a terminus. Pityu pej­kéj­án, Azlánon, az intelligens kis Szóf háromszor kerülte meg a rejcsult. Ott voltunk valamennyien, az óbester is, a negyedik forduló­nál Aztán megugrott, mire Sréf úgy bele­csimpaszkodott a ló nyakába, hogy mindnyájan az ezredorvos úr Müllerre néztünk. Három kosár Heidschick, é­­s mondom, hajnalodott, mire eligazítottuk az ügyet. Ballagtunk hazafelé. Előttünk bosztonozott a Sróf. Pityu szüntelen azt dúdolta: „Ha meg­halok, ki ne mondd a nevemet . . .“ Én, meg Tógyer (Begovich Tódor, főhadnagy) szinte ríttunk és mi is azt fütyültük. A kaszárnyától vagy három puskalövés­­nyire laktunk egy régi módi földszintes házban, mi hárman: a Három Szentek. Két-két szoba min­­denikünknek, de a Tógyernek olyan kazai foto­gráfiája volt, hogy nem fért velük a két szobájá­ban, jutott néhány formás fehérnép a mi szobáinkba is. A kertünk egy elhagyott régi teme­tőre nyílott.­­A kelő nap piros sipkája éppen akkor buk­kant elő a kaszárnya mögül, a­mikor hazaértünk. Az udvarunkon virágzott a barackfa. De bolond szép is az a barokvirág ... . Mintha szeme is volna, meg ajka is, meg mintha mosolyogna is... Bene tudja, de én a­hányszor szerelmes­ voltam, nekem örökké a barackvirág járt az eszemből. Hanem a Szóf valamit érzett. Olyan in­­fámisan vonított az udvaron, mint a­mikor a ketrecben ült az Azlán hátán. A vonításra ki­kukkantott a legényem. A Balezsán s utána a má­sik kettő, Galambos és Pataj. Megálltak hapták­­ban az ambitusom Galambos, a Pityu embere, mintha egy pólyás gyereket tartana a karján. A Széf vesze­­kedetten vonitott. — Hát az mi ? — támadt rá Pityu. Galambos összependitette sarkantyúját s azon az ő jó törkölypálinkás hangján szavalta a szűz reggeli csöndben: — főhadnagy urnák alá van jelentem, egy gyerek! — és nyújtotta felénk a gyereket, mintha tálcán, konyakkal kínált bennünket. — Aztán miféle szerzet, te? — kérdezte Tógyer, s mintha paripa curukkolna alatta, inkább hátrált a gyerektől. — Főhadnagy urnák alásan jelentem, —« vigyorgott a sunyi Pataj, — biz’ Isten fiú. — Aztán mit keres itt ? — tudakoltam, nem minden lelkifurdalás nélkül, a virágzó barackfa alól. — Az ablakban volt, — jelentette az én Balazsánom. — Visított egész éccaka. — Tán csak nem ott termett? — kérdezte Pityu. Nem. Hanem az este, takarodó litán, tehette oda valaki, éppen a Pityu ablakába. Abba se lehetett beleakadnunk, hogy zárva volt az ablak, magunk hagytuk meg, hogy az ablak nyitva álljon, a­mikor nem vagyunk otthon. Az emberek álltak kemény kaptákban. A gyerek ordítani kezdett, olyanformán, mint az asztmás őrnagy, a­mikor rozsdás karabélyra bukkan. .Valahogyan kiszabadult a pólyából egyik kacsója a kis bitangnak s azzal kapkodott fe­lénk ... A világért se mozdultam volna a barackfa alól. —• Bizonyosan szomjas szegényke, — mor­­gott Galambos. Magamat nem láttam., de Pityu meg az BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) 1903. május 1. A német birodalmi gyűlés berekesztése. Berlinből jelentik. A birodalmi gyűlés második olva­sásban elfogadta a bizottság szövegezésében a beteg­­biztosítási novellát és egy második ülésen harmadik olvasásban is megszavazta a javaslatot. Azután Bülow gróf birodalmi kancellár fölolvasta a császári üzenetet, mely a birodalmi gyűlést berekeszti. Az elnök éltette a császárt, a­mit lelkesedéssel fogadtak. Külföldi események. (A német császárné és a pápa. — Pinnetti bosznja. — A k­öztársasági eszmék terjedése Spanyolországban. — A macedón reformok és az orosz közvélemény. —■ Háborús kedv Szerbiában.) Budapest, ápr. 30. A német sajtóban nagy vita folyt arról, hogy a császárt római útjára várjon elkiséri-e a császárné is ? A félhivatalos lapok véget vetettek a vitának azzal a hírrel, hogy a császárné bete­­geskedése miatt nem kisérheti el a császárt. Ez azonban, mint a német evangélikusok sajtó­infor­­máló lapja írja, nem az igazi oka annak, hogy a császárné nem megy Rómába; a császárné a pápa miatt nem kísérheti Olaszországba a csá­szárt. „A császár, írja az evangélikus lap, úgy látogatja meg a pápát, mint egy uralkodó, s lá­togatása politikai és diplomáciai cselekedet. A császárné azonban, — nem is szólva arról, hogy nő létére joggal elvárhatja, hogy előbb őt láto­gassa meg a pápa, s ő csak azután mehetne a pá­pához, — csak mint nő áll a pápával szemben, még pedig mint evangélikus nő, s ha valaha, úgy a pápa láttára kell mindenkiben az evan­gélikus karakternek megnyilatkoznia.“ Hogy ennek a megnyilatkozásnak hogyan kell megtörténnie, és miért kell éppen a pápa előtt megtörténnie, azt nem magyarázza meg a lap, mely a porosz evangélikus egyháznak hivatalos újságja. . Az olasz kamara a Húsvéti szünet után újra megkezdte tanácskozásait. A közel napok­ban, a költségvetés tárgyalása alkalmával nagyon érdekes lesz Prinettinek a beszéde. Prinettinek nagyon fáj, hogy meg kellett válnia a külügymi­niszteri állástól,­­s fölszólalá­sával egyrészt igazolni akarja, hogy a szélütés, melytől még most is beteg, nem ártott­ elméje épségének, másrészt pedig támadást akar intézni a kormány ellen, mely őt azért távolította el, hogy új irányt ad­hasson Olaszország külügyi politikájának. Pin­­nettit tehát a bosszú készteti a fölszólalásra, s mivel az olasz kamarában az osztrák­ és német-

Next