Budapesti Hírlap, 1903. július (23. évfolyam, 178-208. szám)
1903-07-01 / 178. szám
Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 178. szám. Szerda, julius 1. Budapesti Hírlap megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—85, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-föltitel: Cgyane ház József-körút 5. u. a oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó 6 ill., vastagabb betűvel 10 fih Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, Hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A miniszterelnök a Házban. Budapest, jan. 30. A képviselőház mai ülése nagy izgalmat, meglepődést és kiábrándulást szerzett a gyönyörű nézőközönségnek is, amely az impozáns karzatokat megszállta, de az aktoroknak is, akik lenn a porondon, az ülés termének izzó és robbanó gázokkal teljes levegőjében mérkőztek. Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök mutatta be magát és minisztériumát a Háznak. Ahogyan azonban fogadták, legkivált arról a részről, a mely eljövetelét lehetővé tette, s az nem nagyon jó sorssal kecsegteti az új kormányt. Az ellenzék oly obstrukciós ülést rendezett az új miniszterelnöknek, mely a közelmúlt legszebb napjaira emlékeztette az izgalmak kedvelőit. Hosszú kínos perceken át nem tudott a rajongóktól szóhoz jutni a bán, mert magával hozta Tomasicsot horvát miniszternek, aki nemrégiben rossz fát tett a tűzm egy megjegyzésével, amely a magyarság számát lekicsinyelte. Az új horvát miniszter akkor azt mondta, akkor beszéljünk a hadsereg magyar vezényleti nyelvéről, ha majd húszmilliónyin leszünk magyarok. Nem nagy sor ez a mondás, de igen tapintatlan a magyar képviselőházban, legkivált, egy ember részéről, aki akkor nyilván már a hornyában tudta a miniszteri marsallbotot. Mert hiszen mi kifogása lehet Tomasics úrnak az ellen, hogy számunk fölszaporodjék busz, sőt harminc millióra? Nyilván semmi. Hiszen ő és utódja a miniszteri székben nyilván csak annál büszkébb lesz, mentül hatalmasabb magyar nemzet adja neki a bársonyszék díszét. Ha pedig ez így van, mért köti akkor most záros numerushoz a magyar vezényletet? Ennek nyilván semmi értelme nincsen. Ellenben tapasztalta ma magán, hogy egy meggondolatlan vagy tapintatlan nyilatkozat a politikában mily hamar és mily megszaporodott súlylyal tud visszahullani a meggondolatlan nyilatkozó fejére. A bán, aki magának Tomasics urat kiválasztotta, nyilván tudja horvát miniszterének értékes tulajdonságait. Mi egyelőre annyit tudunk róla, hogy igen szép éstiszteletreméltó családi hagyományai vannak.Mert neki atyai öröksége a magvar ő atyja akkor, amikor a többi elvakult horvát testvér Jellacsics után indult, a magyar ügyért vérzett, mint jó horvát és jó magyar hazafi. Tomasics urnak ezen a nyomon kell mennie, mert ott ma az a nagy bölcseség, ha példában megmutatjuk, hogy a horvát hazafiság és a jó magyar hazafiság nem hogy kizárná, sőt inkább kiegészíti, föltételezi egymást, talán — mint Zrínyi és társai példája mutatja — azonos is egymással. * A szélsőbaloldal nem engedte el Tomasicsnak a vezeklést s ettől nem tudott a bán hosszú percekig szóhoz jutni. De végül sikerült mégis csendet csinálni s a bán beszélt. Nem fejből, hanem jóformán írásból mondta el mondanivalóját. . Nem is nagyon folyékonyan, néha egy-egy idegen akcentussal, néha egy kissé akadozva. Mindezt kihasználták ellenfelei. De amit mondott az új miniszterelnök, sem különösen jó, sem különösen rossz nem volt. Rendes körülmények közt egy félórai beszéd lett volna, hangosabb hatás vagy ellenmondás nélkül. Most eltartott majd másfél óráig. Mert amibe csak lehetett, az ellenzék belekapott és iszonyú futbalozást vitt véghez vele. A bán azt találta mondani, hogy egyelőre felfüggesztik a katonai javaslatokat. Egész vihar tett ezekre a szavakra. Vagy tíz-tizenöt percig nem jutott tőle ismét szóhoz. A közelebbi magyarázat már nem sokat használt. A főrendek számára tizenkét órára volt ülés hirdetve. Már egy óra is megvolt, mikor Apponyi Albert elnök indítványozta, függeszszék föl az ülést vagy harminc percre, mutatkozzék be az új Indiában. Írta: Huszár Vilmos. Az utazás lélektanának tudománya kezdetleges állapotban leledzik meg. Látszólag könnyű arra felelni, hogy miért utaznak az emberek. Egyesek tapasztalni, mások csupán szórakozni akarnak, szóval a nagyvilágnak határozott céllal vágnak neki és azt a körülményekhez képest meg is valósíthatják. Ámde van az utazóknak egy harmadik fajtája, amelyet leküzdhetetlen vágy hajt, hogy elhagyja a földet, ahol bölcsője ringott, és a messze idegenbe kalandozzék. Az efféle született utazók azok, akik a lélektan barátait érdeklik. A nyugtalanságnak, a türelmetlenségnek, az izgatottságnak, amely őket folyvást egyik helyről a másikra űzi, a lélek mélyén gyökerező okai vannak, és ezeket a pszichológus van hivatva kideríteni és megmagyarázni. Modern korunkban az érzékek elfinomodása és az idegek elgyengülése nagyon kedvezett a bolyongási vágy elharapódzásának. A fáradt vagy kimerült idegeket csupán a változatosság és az újság ingere üdítheti föl egy időre. Azért törekszik a raffinált ember út meg új emóciókra, amelyeket a messze távolban vél megtalálhatni. Annak a fogalomnak, melyet magának a távolfekvő világokról alkot, lényeges kiegészítő képzete az a hit, hogy ott jobb lesz. Ez pedig csak illúzió. Lévén a megelégedés vagy boldogság érzése önönlelkünk sajátja, nem pedig kívülről, a külvilágból származó valami. De vannak javíthatatlan ábrándozók, akik többnyire élénk képzelettel vannak megáldva (írhatnám úgy is: megátkozva) és akik szüntelenül és természetesen hiába fáradoznak azon, hogy a valóságot a képzeletük alkotta utópiáihoz idomítsák. A gondolat áldozatai ezek: előre alkottak maguknak képet a valóságról és aztán életük végéig szenvednek amiatt, hogy az ő világuk és a való világ közötti ellentéteket összeegyeztetni nem tudják. Ilyenek az örökösen elvágyakozó utazók is; idegzetük elgyöngült, érzékenységük beteges, lelkük túlságosan ki van művelve; körülöttük mindent sivárnak találnak és vigasztalást egy képzelt világban keresnek, melyet a messze távolba helyeznek. Innen magyarázható, hogy a nyugtalan lelkű globe-trotter-ek többé-kevésbbé hajlanak a melankóliára. A legelfinomultabb irodalomban, a franciában, számos példa akad az említett lélektani jelenség megfigyelésére. A híres Chateaubriand, aki jenéjében a végtelenség utáni vágyódását sóhajtotta el, majdnem egész életén át bolyongott az ó- és új világban, és a mai francia litteratura egy híres alakja, Pierre Loti, bármennyire látszik is különbözni tőle, alapjában véve mégis úgy tűnik föl, mint René szerzőjének egy korunk szelleméhez alkalmazkodó inkarnációja. Pierre Loti(tulajdonképpeni neve Jules Viaud) tengerésztiszt, aki majdnem mindig utazik, hol Marokkóban, hol Japánban, hol Kínában. Legutóbb Indiában járt, és indiai éleményeinek most megjelent leírása ébresztette bennem a föntebbi refleksziókat. A jeles írónak nálunk sok a barátja, de attól tartok, hogy nem helyesen ítélik meg. Gazdag világfit látnak benne, aki elfásulván a párisi élvezetek iránt, a távol messzeségben csupán a szórakozásnak új formáit hajhászsza. Pedig az ő vándorlási szenvedélyének oka szintén az illúziónak az a kiolthatatlan szomja, amely e földön kielégítést nem nyerhet. Ő is folyvást keres valamit, amit nem tud megtalálni. Valami ideálist, valami csodálatost, valami földöntúlit. Mert Pierre Loti, mint sok túlművelt szellem, aki a pozitív vallásokban hinni nem tud, de a bölcseleti rendszerek nyújtotta magyarázatokban sem nyugszik meg, sajátságos miszticizmustól van áthatva. Főleg egy gondolat foglalkoztatja szüntelen: a halál gondolata. Bárhova fut, mindenüvé elkíséri a gyötrő kérdés, mi a halál és mi lesz velünk a halál után? Meghalunk-e örökre, avagy van-e bennünk valami, ami dacol az idők végtelenségével, ami ellenáll majd a halál szörnyű rohamának? A faj halhatatlansága nem ad vigaszt neki, ő a saját lényének folytatására vágyakoznék a halál után, és a földi elmúlás bekövetkeztével viszont óhajtaná látni azokat, akiket egykor szeretett.... De lelkének aggasztó kiáltására választ nem kap sehol! A pusztulás, az enyészet, a halál látványa ellenben mindenütt föltárul előtte. Milyen meghatók például könyvének az indiai sziklabarlangokról adott leírásai! Ezek a századokon át a hegységekbe vájt barlangok Szivának, az indusok halál istenének vannak szentelve. Telve vannak rettentő ábrázatokkal, amelyek a teremtő és élő Szivát tüntetik föl, aki csak azért, teremt, hogy ölhessen és csak azért öl, mert örömet okoz neki halni látni... És mint már gyakran tette, Írónk följajdul a kegyetlen végzet ellen, amely minden számára, ami a földön él, szenvedésről, ellenségről és gyilkosról gondoskodott. Az állatvilág minden fajtájának, minden nemének megvan a maga utolérhetetlen művészettel fölszerelt ellenlábasa; az ember számára ott a betegség, a kimerülés, az öregség; minden élő lény busába beszúrva a szerelem ostoba és fájdalmas falánkja... Azzal vigasztalnak minket, — kiált, fölveti, — hogy „a szenvedés fölemeli a lelket“, de hát Mai számunk 24 oldal. «