Budapesti Hírlap, 1903. július (23. évfolyam, 178-208. szám)

1903-07-01 / 178. szám

Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 178. szám. Szerda, julius 1. Budapesti Hírlap megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—85, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-föltitel: Cgyane ház József-körút 5. u. a oldalán. Apró­hirdetések ára: Egy szó 6 ill., vastagabb betűvel 10 fih Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük­ vidéki előfizetőinket, Hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, Hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A miniszterelnök a Házban. Budapest, jan. 30. A képviselőház mai ülése nagy izgal­mat, meglepődést és kiábrándulást szer­zett a gyönyörű néző­közönségnek is, a­mely az impozáns karzatokat meg­szállta, de az aktoroknak is, a­kik lenn a porondon, az ülés termének izzó és robbanó gázokkal teljes levegőjében mérkőztek. Khuen-Héderváry gróf mi­niszterelnök mutatta be magát és minisz­tériumát a Háznak. A­hogyan azon­ban fogadták, legkivált arról a rész­ről, a mely eljövetelét lehetővé tette, s az nem nagyon jó sorssal kecsegteti az új kormányt. Az ellenzék oly obstrukciós ülést rendezett az új miniszterelnöknek, mely a közelmúlt legszebb napjaira em­lékeztette az izgalmak kedvelőit. Hosszú kínos perceken át nem tudott a rajon­­góktól szóhoz jutni a bán, mert magá­val hozta Tomasicsot­ horvát miniszter­nek, a­ki nemrégiben rossz fát tett a tűzm egy megjegyzésével, a­mely a ma­­gyarság­­ számát lekicsinyelte. Az új hor­­vát miniszter akkor azt mondta, akkor beszéljünk a hadsereg magyar vezény­leti nyelvéről, ha majd húszmilliónyin leszünk magyarok. Nem nagy sor ez a mondás, de igen tapintatlan a magyar képviselőházban, legkivált, egy ember részéről, a­ki akkor nyilván már a hor­nyában tudta a miniszteri marsallbotot. Mert hiszen mi kifogása lehet Tomasics úrnak az ellen, hogy számunk fölszapo­rodjék busz, sőt harminc millióra? Nyil­ván semmi. Hiszen ő és utódja a minisz­teri székben nyilván csak annál büszkébb lesz, mentül hatalmasabb magyar nemzet adja neki a bársonyszék díszét. Ha pe­dig ez így van, mért köti akkor most záros numerushoz a magyar vezényle­tet? Ennek nyilván semmi értelme nin­csen. Ellenben tapasztalta ma magán, hogy egy meggondolatlan vagy tapintat­lan nyilatkozat a politikában mily hamar és mily megszaporodott súlylyal tud visszahullani a meggondolatlan nyilat­kozó fejére. A bán, a­ki magának To­masics urat kiválasztotta, nyilván tudja horvát miniszterének értékes tulajdon­ságait. Mi egyelőre annyit tudunk róla, hogy igen szép és­­tiszteletreméltó családi hagyományai vannak.Mert neki atyai öröksége a magvar ő atyja akkor, a­mikor a többi elvakult horvát testvér Jellacsics után indult, a magyar ügyért vérzett, mint jó horvát és jó ma­gyar hazafi. Tomasics urnak ezen a nyo­mon kell mennie, mert ott ma az a nagy bölcseség, ha példában megmutatjuk, hogy a horvát hazafiság és a jó magyar hazafiság nem hogy kizárná, sőt inkább kiegészíti, föltételezi egymást, talán — mint Zrínyi és társai példája mutatja —­ azonos is egymással. * A szélsőbaloldal nem engedte el Tomasicsnak a vezeklést s ettől nem tu­dott a bán hosszú percekig szóhoz jutni. De végül sikerült mégis csendet csi­nálni s a bán beszélt. Nem fejből, hanem jóformán írásból mondta el mondani­valóját. . Nem is nagyon folyékonyan,­ néha egy-egy idegen akcentussal, néha egy kissé akadozva. Mindezt kihasznál­ták ellenfelei. De a­mit mondott az új miniszterelnök, sem különösen jó, sem különösen rossz nem volt. Rendes kö­rülmények közt egy félórai beszéd lett volna, hangosabb hatás vagy ellen­­mondás nélkül. Most eltartott majd más­fél óráig. Mert a­mibe csak lehetett, az ellenzék belekapott és iszonyú futbalo­­zást vitt véghez vele. A bán azt találta mon­dani, hogy egyelőre felfüggesztik a katonai javaslatokat. Egész vihar tett ezekre a szavakra. Vagy tíz-tizenöt per­cig nem jutott tőle ismét szóhoz. A kö­zelebbi magyarázat már nem sokat hasz­nált. A főrendek szám­ára tizenkét órára volt ülés hirdetve. Már egy óra is meg­volt, mikor Apponyi Albert elnök indít­ványozta, függeszszék föl az ülést vagy harminc percre, mutatkozzék be az új Indiában. Írta: Huszár Vilmos. Az utazás lélektanának tudománya kezdet­leges állapotban leledzik meg. Látszólag könnyű arra felelni, hogy miért utaznak az emberek. Egyesek tapasztalni, mások csupán szórakozni akarnak, szóval a nagyvilágnak határozott céllal vágnak neki és azt a körülményekhez képest meg is valósíthatják. Ámde van az utazóknak egy harmadik fajtája, a­melyet leküzdhetetlen vágy hajt, hogy elhagyja a földet, a­hol böl­csője ringott, és a messze idegenbe kalandoz­zék. Az efféle született utazók azok, a­kik a lé­lektan barátait érdeklik. A nyugtalanságnak, a türelmetlenségnek, az izgatottságnak, a­mely őket folyvást egyik helyről a másikra űzi, a lé­lek mélyén gyökerező okai vannak, és ezeket a pszichológus van hivatva kideríteni és megmagya­rázni. Modern korunkban az érzékek elfinomo­­dás­a és az idegek elgyengülése nagyon kedvezett a bolyongási vágy elharapódzásának. A fáradt vagy kimerült idegeket csupán a változatosság és az újság ingere üdítheti föl egy időre. Azért törekszik a raffinált ember út meg új emóciókra, a­melyeket a messze távolban vél megtalálhatni. Annak a fogalomnak, melyet magának a távol­fekvő világokról alkot, lényeges kiegészítő kép­zete az a hit, hogy ott jobb lesz. Ez pedig csak illúzió. Lévén a megelégedés vagy boldogság ér­zése önönlelkünk sajátja, nem pedig kívülről, a külvilágból származó valami. De vannak javít­hatatlan ábrándozók, a­kik többnyire élénk kép­zelettel vannak megáldva (írhatnám úgy is: meg­átkozva) és a­kik szüntelenül és természetesen hiába fáradoznak azon, hogy a valóságot a kép­zeletük alkotta utópiáihoz idomítsák. A gondolat áldozatai ezek: előre alkottak maguknak képet a valóságról és aztán életük végéig szenvednek a­miatt, hogy az ő világuk és a való világ közötti ellentéteket összeegyeztetni nem tudják. Ilyenek az örökösen elvágyakozó utazók is; idegzetük el­gyöngült, érzékenységük beteges, lelkük túlsá­gosan ki van művelve; körülöttük mindent si­várnak találnak és vigasztalást egy képzelt vi­lágban keresnek, melyet a messze távolba helyez­nek. Innen magyarázható, hogy a nyugtalan lelkű globe-trotter-ek többé-kevésbbé hajlanak a melankóliára. A legelfinomultabb irodalomban, a fran­ciában, számos példa akad az említett lélektani jelenség megfigyelésére. A híres Chateaubriand, a­ki j­ené­jében a végtelenség utáni vágyódását sóhajtotta el, majdnem egész életén át bolyon­gott az ó- és új­ világban, és a mai francia lit­­teratura egy híres alakja, Pierre Loti, bár­mennyire látszik is különbözni tőle, alapjában véve mégis úgy tűnik föl, mint René szerzőjének egy korunk szelleméhez alkalmazkodó inkarná­ciója. Pierre Loti­­(tulajdonképpeni neve Jules Viaud) tengerésztiszt, a­ki majdnem mindig utazik, hol Marokkóban, hol Japánban, hol Kínában. Legutóbb Indiában járt, és indiai éle­­ményeinek most megjelent leírása ébresztette ben­nem a föntebbi refleksziókat. A jeles írónak ná­lunk sok a barátja, de attól tartok, hogy nem helyesen ítélik meg. Gazdag világfit látnak benne, a­ki elfásulván a párisi élvezetek iránt, a távol messzeségben csupán a szórakozásnak új formáit hajhászsza. Pedig az ő vándorlási szen­vedélyének oka szintén az illúziónak az a kiolt­­hatatlan szomja, a­mely e földön kielégítést nem nyerhet. Ő is folyvást keres valamit, a­mit nem tud megtalálni. Valami ideálist, valami csodála­tost, valami földöntúlit. Mert Pierre Loti, mint sok túlművelt szellem, a­ki a pozitív vallásokban hinni nem tud, de a bölcseleti rendszerek nyúj­totta magyarázatokban sem nyugszik meg, saját­ságos miszticizmustól van áthatva. Főleg egy gondolat foglalkoztatja szünte­len: a halál gondolata. Bárhova fut, mindenüvé elkíséri a gyötrő kérdés, mi a halál és mi lesz velünk a halál után? Meghalunk-e örökre, avagy van-e bennünk valami, a­mi dacol az idők vég­telenségével, a­mi ellenáll majd a halál szörnyű rohamának? A faj halhatatlansága nem ad vi­gaszt neki, ő a saját lényének folytatására vá­gyakoznék a halál után, és a földi elmúlás bekö­vetkeztével viszont óhajtaná látni azokat, a­ki­ket egykor szeretett.... De lelkének aggasztó kiáltására választ nem kap sehol! A pusztulás, az enyészet, a halál látványa ellenben mindenütt föltárul előtte. Milyen meghatók például köny­vének az indiai sziklabarlangokról adott leírásai! Ezek a századokon át a hegységekbe vájt barlan­gok Szivának, az indusok halál­ istenének van­nak szentelve. Telve vannak rettentő ábrázatok­­kal, a­melyek a teremtő és élő Szivát tüntetik föl, a­ki csak azért, teremt, hogy ölhessen és csak azért öl, mert örömet okoz neki halni látni... És mint már gyakran tette, Írónk följajdul a kegyetlen végzet ellen, a­mely minden szá­mára, a­mi a földön él, szenvedésről, ellenség­ről és gyilkosról gondoskodott. Az állatvilág min­den fajtájának, minden nemének megvan a maga utolérhetetlen művészettel fölszerelt el­lenlábasa; az ember számára ott a betegség, a ki­merülés, az öregség; minden élő lény busába be­szúrva a szerelem ostoba és fájdalmas falánkja... Azzal vigasztalnak minket, — kiált, föl­veti, — hogy „a szenvedés fölemeli a lelket“, de hát Mai számunk 24 oldal. «

Next