Budapesti Hírlap, 1903. november (23. évfolyam, 300-329. szám)

1903-11-01 / 300. szám

1903. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (300. sz.)­ ­ "származtatni és sohasem fog­ja megengedni, hogy ’ ezen a királyi felségnek fönntartott tárgy azok­kal, melyek a magyar katonai szabályzatra vagyis a hadseregnek a királyságban leendő eltartására vonatkoznak és a mely ennélfogva a karokkal és rendekkel tárgyalandók, bánni tekintetben ösz­­szezavartassék."­ József császár utóda ezzel kimon­dotta, hogy a hadseregben minden jog az övé, minden fizetés az országé, mert Ferenc József király ezt így örökölte Jó­zsef császártól. De azért a tizenkétezer újonc kellett neki. Beck báró pedig ebből a leiratból tanulta, hogy mit szenjen Ma­gyarországnak és­­azóta ezt hirdetik az osztrák miniszterek és nemcsak ők. Akkor pedig, ezelőtt kilencvennégy esztendővel a királyi leirat olyan nyug­talanságot keltett, mint most a chlopyi hadiparancs. Csakhogy ezt akkor nem egy kilences bizottságban, nem is egy pártgyűlésben tárgyalták, hanem az alsó tábla fölhívta a főrendeket, hogy az or­szággyűlés küldjön új föliratot a király­hoz. Ebben pedig ez áll: „Ha a katonaság szervezete, kormányzata és fegyelme kizárólagosan a királyi joghoz tar­toznék is, akkor is méltán kívánhatják a karok és rendek a királyi felségtől,, hogy eme joggal a nemzet érdekében éljen. Különösen a­mikor az, hogy a­ tisztek jártasak legyenek a legénység nyelvében, hogy a magyar ezredekben a tisztsé­gek elsősorban­­született magyaroknak adomá­­nyoztassana is, hogy a magyar ezredekben, ne­hogy az­ idegen nyelv nem tudása miatt az ezt nem értő, különben rátermett magyarok az előmenetel reményétől elzárassanak, a kezelés magyar nyelvű legyen: nemcsak nem érinti a szervezetét, sem, a kormányzást,, sem a fegyelmet,­­sőt inkább az 1715. évi 8-ik törvénycikkel fölállított nemzeti hadsereg intézményének, de a karok és­ rendek ugyanama időbeni követelményeinek és királyi elhatározásoknak és a dolgok természetének is megfelel.■ Ki­ akarja föltételezni,­­ hogy a mikor a károk és rendek az ország védelmére az állandó katonaságot fölállították, ennek kormányzatát idegen nemzetbeli tisztekre akarták bízni . József nádor közbenjárására azután megszületett az 1807-ik évi első törvény­cikk, melyben a tizenkétezer újoncért és a megszavazott pénzért a­­király még­i­gen, hogy a magyar ezredet fő- és al­tisztjeiül olyanok alkalmaztassanak, a­kik az azokban kiválókig használt hazai nyelveket (az ezred­nyelvek első kiadása) elengedhetetlenül bírják a fő- és törzs­tisztek, következőleg tábornokok gya­nánt született magyarokat állítani fog; a Ludovika-Akadémiát újra ígéri­e (húsz esztendő múlva­­fölállították) és az újon­cokat kizárólag magyar ezredekhez so­­r­ozza. A francia háborúk után pedig mind­ezen törvényekről Bécsben megfeledkez­hj­e­tek az 1830-ik évi francia forradalomig. *• Mind e dolgokat pedig csak nagyjá­ból szedtük ki Deltai Ferenc könyvéből, a­mely manapság a legérdekesebb tudo­mány, a legizgatóbb regény és a legnél­külözhetetlenebb politikai kézikönyv, egészben pedig a legérdemesebb munka, majdnem egy nagy cselekedet. big, végre egy zöld posztóval bevont ajtó ki-, nyílt, egy úr kijött­ rajta, s akkor a tisztviselő intett és igy szólt: — Most uraságodon a sor. —­ Miféle sor ? — Itt vannak az okmányai, menjen be vele oda . . . — Kit találok ott ? — A­ fővámigazgató-helyettes urat. Ezt jó tudni. Kopogtattam és beléptem. •­­ .Tó napot kívánok.­­Jó napot, mi tetszik ? Ide utasítottak, hogy miért, azt magam te tudom, de az okmányéira itt vannak. Mondhatom, hogy írásaimat lelkiismere­tesen áttanulmányozta. Biztosra vettem, hogy most már csak a csengetés van hátra s egy szolga azonnal megjelenik a doboz cigarettával. Meny­nyire csalódtam! Föltolta a pápaszemét (min­den szemüveges­ ember így tesz, ha jól akar látni) s hidegen, igy szólt: — Sajnálom,­ de a cigarettákat nem ad­hatom­ ki. — Kenn-e? És ugyan miért? .­— Mert nem tartozom uraságodnak el­hinni, hogy csakugyan Papp László ügyvéd.­­— K° már kérem' ... — Engedjen meg, mint privátember iga­zolás nélkül­ is elhiszem, de mint fővámigazgató­­helyettes­ hivatalból kételkednem kell. . .— De kérem, ez­ abszurdum. Egész dél­előtt itt ácsorgok, a Vám-házban■ s most kisül, hogy nem kapom meg a cigarettáimat. Ha tu­dom, hogy ez ilyen tortúrával jár, inkább itt ha­gyom veszni az egész paksamétát. — Kérem, mi a kiadott rendeletek sze­rint járunk el. Én­­a­ külföldről érkező dohány­­gyártmányok kiadását csak olyan, a társadalom­ban előkelő helyet elfoglaló emberek számára en­gedélyezhetem, a­kikről föltehetem, hogy az ily gyártmányokat se pénzért, se ingyen forga­lomba nem hozzák. Bocsásson meg, én okleveles ügyvéd vagyok . . . Egy ügyvédről csak nem teszi föl, hogy’ingyen forgalomba hozza ? — Hogy tetszik mondani ? — kérdé­sb­­­á mulva. •­­ Azt, se tudtam már mérgembe, hogy mit beszélek.) — Közzé kérem, itt van egy ezüst- és egy platina-cigarettatárcám, monogrammal, sma­ragdokkal, tele cigarettával . . . nem tetszik tán gondolni, hogy én külföldről, ilyen nagy ciga­­rettás létemre, potom ötszáz darabot eladás cél­jából hozatok ? Különben is ajándék az egész ... S itt elmondtam a cigarettaküldemény történetét. Ekkor az igazgató úr nyájas mosoly­­lyal igy szólt: —­ Nekem kötelességem ugyan kételkedni, de viszont fogom is elhinni, hogy ön Papp László. S én elhiszem. Erre a kiadhatóság­ jeléül a bevallási ívre írta a nevét. Végre! Melegen kezet szorítottam az igazgatómrral s kérdőleg néztem rá. — Parancsol még valamit? — A cigarettámat szeretném. —— Kem­ rossz. Csak nem­ gondolta, hogy az én fiókomban van. Fordulj­on a szomszéd szo­bában, jobbra az első asztalnál idő tisztviselőhöz. Fordultam. A kérdéses tisztviselő átvette írásaimat és könyvelt, azután utasított, hogy jelentkezzem földszint első szám alatt, a mérlegelőnél! Földszint első szám alatt több úr dolgozott. Egy­ darabig, mérlegeltem a helyzetet, aztán a legelsőt megszólítottam. — A mérlegelő úrhoz van szerencsém?­­— Az vagyok. —­ Tessék! (És átadtam az írásaimat.) Áttanulmányozta, azután elővett egy do­bozt. Alján, a cigarettáim! Végre! Fölbontotta s előtűnt az öt darab bádogskatulya. Kinyitott­ egyet, tudniillik skatulyát, kivett egyet, tudni­, illik cigarettát, megmérte, vagyis mérlegelte s a súlyt a bevallási ívbe bejegyezte. Én pedig ki­nyújtottam kezemet a cigarettáim után. — Pardon, nem adhatom át. Tessék előbb­­földszint 21. szám alá, a vámügynök úrhoz fá­­­radni. A vámügynök úr kiszámította a súly sze­rint fizetendő vámilletéket, bejegyezte a beval­lási ívbe, s intett, hogy menjek vissza földszint első szám alá, a mérlegelőhöz, "hogy ez is elköny­velhesse az illeték mennyiségét. (Ahán, tehát nemcsak mérlegelő, hanem elkönyvelő is ?) Visszamentem. A mérlegelő elkönyvelt s én újra kitártam reszkető karom a cigarettámért. — Pardon!­­— szólt az elkönyvelő mérle­gelő, — tessék előbb a pénztárhoz, menni., — Mit csináljak a pénztárnál? — Várja be, míg fölszólítják. Tehát bementem, a pénztári helyiségbe és vártam. Rém tudom, hogy percek, órák vagy­ évek m­últak-e el, de arra emlékszem, hogy egyk­or kijött a pénztári rács­ elé és szólt: — Papp László itt van ? — Itt! — kiáltottam örömmel és fölug­­­rottam. — Csak várjon. Most könyvelik az ivét. Újra leültem és tovább vártam. Végre az­ ellenőr átnyújtotta okmányaimat a pénztárosnak, de ez visszaadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy A távozó miniszterek. Budapest, okt­. 31. A férfiakat, a­kik­ nagy feladatoknak hor­dozói­ és megbuknak, csak a kár­örvendezésre be­rendezett szivek nem­ sajnálják. A tetterőt/ a­mely a hatalom magasán egyszer csak összetö­rik, legalább is megilletődéssel szoktuk nézni. Ma, hogy a király Tisza gróf előterjesz­téseihez hozzájárult, három kiváló munkásém­­ bér hagyta,ott érdemes,működésének a terét: Da­rányi, Wlassies és Láng. Kolossváry Dezső is ott hagyta.­ a pozícióját,­­de­ az ő munkásságáról nincs mit szólani.­­ Hanem Darányi, a­ kis emberek nagy gon­dozója, a szegénység, táplálója,, a feltört­­tenyerek­­megolajozó­ja,­­ utána méltán sírhat a mi leg­­több és legtöbbet érő állami erőnk, a magyar nép. Az összes földmivelésügyi minisztereket együtt­véve, nem­ volt annyi szociális alkotása, sem­ any­­nyi koncepciója, mint neki magának. Mekkora széles határt tudott ő kikerekíteni a maga tevé­kenysége számára ! Hány gazdasági­ ág és meny­nyivel lett értékesebbé, nagyobbá, hasznot, haj­tóbbá az ő keze alatt. És minő kitartással küz­dött meg a némettel a gazdasági kiegyezés har­­­cában. A pénzügy, az ipar és a kereskedelem­ vesztesen vonult vissza ebből a csatából. Darányi: megvédte a mezőgazdaság érdekeit. Sokáig volt miniszter, de nem elég sokáig. Munkakészségé­­nek most a hatalmon kívül kell feladatokat talál­nia. Igazi férfi lévén: nem fogadhatja el a ké­­­nyelem sorsát. A lelépő magyar miniszterek rend­szerint beletörődnek abba, hogy őket­ félretet­ték, munkaerejüket kihasználták. Föl vannak alaposan rend­jelezve: hozzájuk most már sem a munka, sem a kritika­mondás nem, illik. A­­ tárok kiment a divatból, az adom­ázó élethez kü­lön bölcseség és külön talentum kell. igy a le­lépő magyar miniszterek tisztán a lustálkodás­nak szoktak élni s kényelmüket csak visszatérő­­emlékeik zavarják meg. Ha legalább az emlékei­­­ket megírnák: szolgálatot tennének a magyar­ történetírásnak, a mely valósággal sínyli a ma­gyar memoire-irodalom hiányát. Darányi —­ úgy, gondoljuk, — nem arra való, hogy elmerüljön a hintaszékben s elmerengjen a tevékenység ide­jének halványuló emlékein. •­ekl folytatni,­ kell ott a magánéletben, a­hol elhagyta a hivatalában, • folytatnia kell a kis emberek gondozását. Szive is, tiszta látása is van hozzá s rengeteg tapasz­talata. Wlassies, ő volt most a legrégibb minisz­ter. Átélt négy kormányválságot, a mióta Eötvös báró örökébe lépett. T­gy tetszett, örökké hivata­lában marad s mindvégiglen fiatalos hevülettel fogja öregbíteni önnön érdemeit, noha elejétől­ kezdve érzelmi­ ellentétben, valósággal hadilábon állott tevékenységének egyik részével', a'Vallás­ügyi miniszterséggel. Valószínűleg sokkal szíve­sebben nevezett­­ki egy néptanítót, mint­ előter­jesztett egy püspöki kinevezést. Az igaz, hogy néptanítónak azt nevezhette ki, a­­kit érdemesnek ■ ismert, de a püspöki kinevezésekről Bárfffy báró mondta: soha sem azt nevezték ki, az egy Iván­­kovicsot kivéve, a­kit mi akartunk, mi Csak an­­'­nyit tudtunk elérni, hogy azt nem nevezték ki, a­kit­ mi nem akartunk. Wlassics ilyképp is­merheti ezt a fogalmat: néptanítói hála, de soha sem tudhatta'­ mekkora jelentősége van a püspöki­ hálának. "

Next