Budapesti Hírlap, 1903. december (23. évfolyam, 330-359. szám)
1903-12-01 / 330. szám
Budapest, 1903. ____________XXIII. évfolyam 330. szám. Kedd, december 1. DUVAI 15TI Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 65—93, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztésön és kiadóhivatal: Vll. ker., Rökk Szilárd utca 4. ss. Eiitetés- és himdetés-föltétel: Ugyan ház József körut 5. sz. 2. oldalán. Apróhirdetések, ára : Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 fll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerűnt. Fegyverszünet Budapest, nov. 30. Úgy látszik, a magyar nemzet sorsát intéző gondviselés valahára cselekvő kézzel avatkozik bele a képviselőházban hónapok óta folyó öngyilkos vérprédaságba. Ha építeni lehet a politikus urak kedvére — mert obstrukciós időkben ez is politikai tényező, — akkor a mai képviselőházi ülés végén uralkodott áramlatból azt kell következtetnünk, hogy az ország holnap-holnapután ismét a gyümölcsöző, az eredményeket biztosító, erőteljes fejlődés útjára tér. A mai képviselőházi tárgyaláson látszólag hirtelen beállt fordulat igen érdekes és olyan hatást tesz ránk, mint valami bonyolódott rejtvénynek meglepően egyszerű megoldása. íme az előzmények. Az obstrukció fölemésztette azt a kormányelnököt, aki a nemzeti haladás zászlajával kezében, az ellenzéktől elfogadott megegyezés után, az ellenzék teljes szimpátiájával környezve lépett székébe és éppen az ellenzéktől sürgetett, de alig remélt új korszakot nyitott a magyar belső politikában és kormányzásban. R.mán, a vezér férfiaival kötött megegyezés világos megszegésével, lehetetlenné tette a kormányelnöki székben való megerősödését oly férfiúnak, akit úgyszólván, a pártélet keretein kívülről helyezett a király a magyar kormány élére. Végül kibuktatta az elnöki székből a leglojálisabb és a parlamenti szabadsággal szemben a legideálisabb fölfogás a férfiút. Kiszorította a többségi pártból azokat a férfiakat, akik előbb külön pártként, majd a többségben legerőteljesebb zászlóvivői voltak a nemzeti ideálok gyakorlati kivívásának. A szó szoros értelmében kierőszakolta magának először a Tisza-kormányt, aztán a Tisza-kormánynak azt az elhatározását, hogy a mindenféle haladásnak alapját tevő rend helyreállításáért kétélű fegyverhez is nyúljon. A délutáni ülések rendkívüli rendszabálya ellen az erőszakoskodó kisebbség a technikai obstrukciót szegezte. A formsokon azt hallottuk, hogy a béke ára, a Tisza István miniszterelnöki feje, amit egyébként a fejvesztésre szánt férfiú önként fölajánlott. Bent az ülésteremben az obstrukció gerillái a parlament országos hivatását és komolyságát kigúnyoló indítványokra szavaztatják a honatyákat. Az elnök sommásan akar ezekkel az indítványokkal végezni. A miniszterelnök azt kívánja, hogy csak hagyja az elnök folyni a játékot úgy, amint a játékosoknak tetszik. Közben hangzanak a kölcsönös fenekedések, hogy az ellenzék immár a gredestől sem retten vissza, a többség pedig „áll elébe“. Eltűnik a parlamenti harcnak minden tárgyi tartalma, eszményi célja. Csak haragos férfiakat látunk, akiknek mindemire erős, a másiknál erősebb akar lenni. És ekkor föláll Kossuth Ferenc, a legnagyobb ellenzéki párt trónja fosztott vezére s igen okos, igen üdvösnek látszó követelményeket tár elé, mint a parlamenti béke feltételeit. A miniszterelnök a követelményekre megnyugtató szellemben nyilatkozik. A legrajongóbb elemek csatlakoznak a Kossuth Ferenc békét ígérő lobogójához. A késő éjszakáig tartónak mutatkozó ülés kora délutánvéget ér és a képviselőknek, még a megátalkodott obstmálóknak is, kilencvenkilenc százaléka abban a reménységben megy haza, hogy a béke meg lesz köthető. Bajos volna ezt a fordulatot a helyzetet bonyolító kérdésekkel összekötni. Hiszen igaz, hogy Kossuth Ferenc ma előadott követelményei már egyszer szóban voltak közte és Tisza István között. Az is igaz, hogy Tisza ma az előbbieknél határozottabban és részletesebben adta meg a válaszát a követelmények teljesítése dolgában. Ide arra a kérdésre, hogy mi ruházta föl a Kossuth követelményeit és a miniszterelnök válaszát a ma tapasztalt csodahatással, mégis csak abban kell a feleletet keresnünk, hogy az ellenzéknek úgy tekintélyesebb elemeiben, mint obstruáló erőszakoskodóiban fölébredt a lelkiismeret. Nem akarnak tovább menni azon az úton, a melyen a nemzeti aspirációk és a magyar alkotmányos szabadság a gyerekes indítványok, személyeskedések és visszataszító huzavonák között elzüllenek s a melyen sohá nem vesztegelhet a műveit közélet semmi néven szervezett testületé sem, annál kevésbbé a legnagyobb, a törvényhozó testület. Hofer Károly. Irta: Alfa. Hofer Károlyról, akit ma eltemettünk, ritkán volt szó a napilapokban. Igen egyszerű ember volt, reáliskolai igazgató, szürke alak, aki semmivel nem vonta magára a közfigyelmet. De nem volt közönséges ember. Azok közül való volt, kikről mély szomorúsággal elgondoljuk, hogy már nincsenek, de ugyanakkor nagy gyönyörűséggel, hogy voltak. Ideális ember volt. A nagy tanítómesterek fajából való. Azok között, kiket ismerek, legközelebb jutott a tanító és nevelő ideáljához. Boldognak érezném magamat, ha szélesebb körökkel is meg tudnám értetni, mi volt Hofer Károly. Nagyon szerette, az ifjúságot, ezt tekintem lelke uralkodó vonásának, ez avatta ezt a szürke kis embert az átlagon messze fölülemelkedővé. Tudom, hogy mások is szeretik az ifjúságot, sőt a tanítók közt a jószivüek faja többségben van, és azok az átkozottak, kik a gyermekeket, mert bajos velük boldogulni, gyűlölik, mégis csak kivételek. De Hofer nem puhaszivűen szerette az ifjúságot, ez a szeretet volt lelkének lelke, ebből fakadt nagysága. Ez a szeretet volt az ő vallása, az ő filozófiája, az ő miszticizmusa. Koporsójánál ma Radon Gusztáv, egyik legkiválóbb tanítványa, ki férfias komolysággal bizonyságot tett mestere mellett, azzal kezdte búcsúztatóját: Mi, a te tanítványaid, álltunk legközelebb hozzád; igaza van Badosnak. Hofernek nem voltak pajtásai, csak barátai, kik Liven ragaszkodtak hozzá, akikhez ő is férfias hűséggel ragaszkodott, de a barátijainál is több volt neki az ifjúság. Olyan tompa eszű nem volt, se környezetében, se a tanulók sorában, ki ezt a vonását meg nem látta volna, csak ő maga nem tudott, róla. Mert a mi lelkünk lelke, arról nem szoktunk magunknak tudatosan számot adni. Mikor a jubileumán mindenki dicsőítette ezt a tulajdonságát, ő feleletében meghatottan mondotta, hogy igenis szereti az ifjúságot, de hangjában volt a csodálkozásnak egy árnyalata: Hát ez is érdem ? Lehet-e az ifjúságot nem szeretni ? Kell-e erről külön beszélni ? Bízott az emberiségben, a humanizmus diadalában, mert mindig az emberiség jobbik része, a fejletlen, de fejleszthető ifjúság állt szeme előtt. Megértette az ifjúságot, mert ő maga is lelkében ifjú maradt, soha sem volt öreg, ámbár hetvenhét évet ért. Külsőleg sem látszott meg rajta ez a hetvenhét év, még kevésbbé belsőleg, minden érzése friss és ép volt az utolsó lehelletig. Ilyet még soha nem láttam. Még naiv is maradt, nyugalmas, bizó, lelkesedő. Semmi éle nem volt, mintha nagy és keserű tapasztalatokon nem ment volna keresztül. Ismerte az emberek gonoszságát, könynyelműségét, lelkiismeretlenségét, de voltaképp alg sem értette, mert semmi ehhez hasonló nem volt meg benne. Nem kutatta az emberi természetnek e sötét oldalát, inkább elfordult tőle. Inkább szeretett. Aki így tud szeretni, azt a szeretet nagygyá teszi. Magától értetődik, hogy szeretett tanítani. Vannak, akik az auditórium előtt szerepet játszanak, szavalnak, olyanoknak mutatkoznak, amilyenek szeretnének, de nem tudnak lenni. Hofer sohasem volt ,igazabban Hofer, mint a katedrán. Inkább az életben játszott szerepet, ha kellett, tanítványai előtt magához tért és naiv, becsületes, művelt lelke minden kincsét kifúrta. Nem volt produktív tudós, ámbár lehetett volna , mert amit tudott, mind tanítványai számára tudta. Neki életszükséglete volt, hogy lássa az ifjúság szemében azt a fényt, melyet az ő szavai gyújtottak és mely visszahatvány rá, életét és lelkét megvilágította és bevitette. Mint óriási intézet igazgatója, könnyen fölmenthette volna magát a tanítás alól, sohasem tette, míg csak a betegség nem kényszerítette rá. Nagyon sokat tudott, kitűnő francia filológus volt, jó történettudós, egyetemesen művelt lélek. Intellektuális mivoltának se voltak élei, egyoldalúságai. Szerette a könyvet, a gondolatot, és ideges nyugtalanság nélkül járt-kelt a tudomány birodalmában, amelynek virágaiból ő csak mézet szívott, harmonikus műveltséget A harmónia vérében volt azután. Sohasem hallottam tőle egyetlen egy durva szót, valami kimondhatatlan finomság és öntudatlan előkelőség volt egész mivoltában. Kartársai csodálkoztak, bennet van, az, hogy oly nagy hatása van az ifjúságra, holott nem volt szigorú, nem parancsoló, és látszólag különös fortélyokkal sem élt, különös eszközökkel sem rendelkezett. Tanítványai mégis nemcsak szerették, nemcsak bíztak benne, hanem öntudatlanul hozzá igazodtak, és egész életükön át tisztelői maradtak. A kérdés megoldása igen egyszerű. Az ifjúságnak nagyon fejletlen az ítélete, de rendszerint nagyon biztos az érzése. Ebben az esetben érezte, hogy Hofer maga annak az ideális embernek a megközelítése, amelylyé é tanítványait nevelni akarja. Tanitá- Mai számunk 28 oldal.