Budapesti Hírlap, 1904. március (24. évfolyam, 61-91. szám)
1904-03-01 / 61. szám
Budapest, 1904. XXIV. évfolyam 61. szám. Kedd, március 1 megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egeres szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 65—96, igazg. 65—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. ll.Siet két hirdetés-felTéte!: Ifjaim hál József-körút 5. si. 2. oldalai. Apró hirdetések ára: Egy ezör ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Az ellenzék feladata. Budapest, febr. 29. A milliókat a közös ügyek és intézmények pénzügyi ellátására a delegáció megszavazta; most az országgyűlésen a sor, hogy a tételenkint megállapított közösügyi költséget egy összegben megszavazza, mert addig, amíg ez meg nem történik, bármit végzett is a delegáció, Magyarország részéről, a közös ügyek is exlex-ben vannak. A mint hogy exlex-ben, a mint hogy függőben van majd minden ebben a monarkiában. Akik uralkodnak és hódolnak, akik vezetnek és kormányoztatnak, nem a jogrend alapján uralkodnak és kormányoztatnak, hanem az állapotok alapján s az egész kettős monarkiának a, jelene valójában a tehetetlenség erejére építettnek látszik. Minden oldalról az elégedetlenség, ennek ikertestvére, a keserűség érzelmei csapkodnak föl, romboló hullámok gyanánt a kormányzat hajójára, és minden oldalról a szétszakítás törekvéseinek a hangja harsog azok felé, akik a kormányon rendelkeznének, ha tudnának, ha parancsfogadó, fegyelmezett, a szolgálat öntudatától áthatott legénység fogadná és teljesítené a parancsszavakat. A nemzetek és a népek azt, ami van, nem szeretik s azt, amit csináltatni akarnak velük, nem óhajtják s nem akarják. A Habsburgok monarkiájában így állott elő a provizóriumok gyönge korszaka, a melyben minden erő silány és minden törekvés sikertelen, amely korszaknak legfőbb jellemvonása: a jórafordulás kilátástalansága s az elhatározásnak bágyadtsága. Magyarország még nem a boldogtalanabb és nem a keserűbb: Ausztria a betegebb. Lázas hörgése mindjárt hallatszani fog, mihelyt a magyar törvényhozás végez azzal a nagy akadékkal, amit obstrukciónak neveznek. Ma még minden a kétségek, váratlan fordulatok, komor indulatok játékától függ nálunk. Elszólja-e magát Tisza István és megbocsátanak-e neki? Lesz-e Kossuth környezetének annyi ereje a tehetetlenség számára, hogy az ifjúi tetterőt és hajlandóságot kíméletlenül elnyomja? A megbántottság fájdalma nagyobb-e a kormánypárt újabb elemeiben vagy a feledés? Csatlakozik-e valaki Ugronékhoz? Ilyen kérdéseken ing és csajladozik a magyar politika s ilyen kérdésektől függ az obstrukció sorsa és nem a harcosok kis csapatának erejétől vagy ki nem elégíthető voltától. Annak a tizenkét embernek nem volna bátorsága egy nemzet útjába állani, ha csak tizenketten volnának; ha nem a magyarság lelkében rég elfojtott keserűségek és rég elnyomott vágyak sorakoznának mögöttük; és ha azt nem lehetne látni, hogy visszatérőben van az a már elföldeltnek hitt Tiszauralom, amelyben a nemzeti, kormány azért működött, hogy a nemzeti törekvéseket leverje és lehetetlenné tegye. De amint a kormány nem bírt a tizenkettővel négy hónapon át, a tizenkettő sem tudott nemzeti eredményt elérni , mert amint a kormánynak nem volt idáig pártja a hatalmi akció kifejtésére, épp úgy nem támogatta a tizenkettő harcát az ellenzék. A politikai képtelenséget fokozta és bonyolította az a körülmény, hogy amíg az ellenzéknek nem harcoló része a harcot ostromolta a béke zászlaja alatt, addig a kormánypárt rettegett az erőtől, amely a kisebbségi zsarnokságot le fogja törni. A képviselőház holnap összeül: működésétől függ a képtelenségek helyzetéből való kibontakozás. A kormány már tudja, mikép fog föllépni és mit fog csinálni. Megvan az elszántsága és megvan a terve s talán megvan a többsége is. Politikai alapja az a hit, hogy a nemzet vágyait kielégítette az elért katonai vívmányokkal, a többség vele van s a parlamentarizmust és a nemzet szent javát védi, a mikor egy törpe minoritáson keresztül gázol, ha mindjárt az alkotmány időleges csorbításával is. Hogy ezzel szemben mi az egész ellenzék közgondolkozása és terve, nem lehet megmondani. A bizonytalanság köde ül a lelkeken. De világos mégis az, hogy azt, amiért az országos harc a küzdelem kivételes fegyvereivel vívatott, a Tisza-kormány nem hozta magával, sőt kipusztítani törekszik még a reményét is annak, hogy a nemzet az ő nemzeti életének kifejtéséhez szükséges nagy eszközt, a honvédelem nemzeti bérende. Bodon Julis. Irta: Havas István. Az Öreg kapus, akinek fehér már a haja, de üde, piros az orcája, nap-nap után ott üldögél az urasági vadaskert szélén és nézi a bozontos sörényü, oroszlánfejű Mátrát. Csodálatos egy hegy ez. Illatos völgyei valami különös, szép világot lopnak a szivedbe, a virágok oly üdék, élénkek, hogy szinte szólnak hozzád; a madarak nótájában tán valami ősrégi dallam csendül meg; a levegő tele van sóhajjal, titkos hangokkal, sejtelmes fénynyel. Mintha valami elfelejtett, elhagyott ősmagyar istenség húzódott vön ide s itt élne máig is rejtelmes magányában. Tán ezért is születik itt annyi dal, annyi monda, bűbájos rege, a régi, régi szép időkről. Az öreg kapus sokat, tud belőlük. Néhanapján köréje gyülekeznek az emberek, és hallgatják. Ül egy mohos kövön, hosszú fehér haját megfújja a szellő, a szürke, fénylő szemeivel maga elé néz a kékségbe, mintha onnan szedné azt, amit mond . . . . . . Híres-neves király volt az a Mátyás király. Szerette a szegény magyar népet, de az nem is feledte el mind a mai napig, mivelhogy nem akadt hasonló hozzá. Az igazság volt neki a legfőbb csillaga, annak az útjait járta, annak a nevében cselekedett. S hogy mentül inkábbhozzáférhessen, levetette a királyi pompát s fölvette a szegény ember gúnyáját. így oszt nem is tudták, hogy ő a király s az erősebbek nem iá tétethették magukat előtte. Látott és tudott mindent; áldották is a nevét. Áldják még ma is. Aszondtam, az igazság útján járt. Hanem az igazság útja igen erős és igen próbára teszi az emberi teremtést, még az olyan fényes, hatalmas királyt is, amilyen Mátyás volt. Egyszer ő is megbotlott benne. Vándorlegény gúnyáját vette magára - s szépen gyalogszerrel elindult Budavárából. Bizony sokat látott meg igy, sok jót tett, sokat tanult. Azért is volt olyanbölcs. Ment, mendegélt ■s egyszer csak ide ért. Szerette ezt az erdőt, mert már akkor is sok vad volt benne. Itt vadászott, mint király, hát látni akarta, mint vándorlegény is. A patakon ott akart átkelni, ahol most az a kis templom áll. Akkor még nem állt ott. Nem volt ott egyéb, csak az erdő. Ahogy át akartmenni, bizony meglátta a falu legszebb lányát a patakban. Sulykolta a ruhát és/tanolt hozzá. A királynak megtetszett a hangja, meg a tiszta vízből kicsillanó fehér lába. De még akkor nem látta az arcát. Köszöntötte hát, hogy lássa. — Adj’ Isten jó napot, fehérlábú leány! A leány ijedten egyenesedett föl, és majdnem elfelejtette mondani a fogadj’ Istent. A király csak most látta, hogy milyen szép leánynyal van dolga. Nem is hagyta abba a szót, hanem folytatta ilyeténkép: — Hogy ínnak, szép leány? — Bodon Julisnak, vándorlólegény. — Bodon Julisnak. No, szép a neved, akár magad is. Oszt hány esztendős vagy már ? . . . — Bizony már elmúltam tizenhét. De fiatal vagy még ! . . . Hát nézd csak, — mondta a király tréfásan, — sok hiányzik még nekem az ötvenhez ? — Rendnek — nevetett a leány — bizony még hiányzik a fele. De ne haragudjon, hogyha tán öregítettem. — Ej, hogy is haragudnék én terád, hiszen fiatalítsz, Bodon Julis. — No, nem kell kendet még fiatalítani. — Nem-e? — nevetett a király, és nagyon megtetszett neki a leány arca és beszédje. — Hallod, Julis, megengeded-e, hogy itt megpihenjek egy kicsit? — Hogyha fáradt, bizony pihenjen. Hanem én nem igen beszélhetek magával, mert sietnem kell. Nincs ám nekem anyám, én magam viselem csak az öreg édesapámnak a gondját. — Dicséretedre válik ez, Julis! . . . Hát akkor majd csak szótlanul elnézlek innen! — Mit nézne rajtam! — szólt a leány, és már csapkodta a fehér ruhát. — A szépségedet. Belliénél király feleségének is. — Van annak. Szebb is, különb is az, mint én! — Hátha pirosabb a te orcád, hátha gyönyörűbb a te szemed, karcsúbb a derekad, zengőbb a szavad ? — Mint a királynéje ? — kiáltott föl csodálkozva Bodon Julis. — Oh, menjen kend, hogy mondhat ilyet nekem! Hanem megtetszett a leánynak is a vándorlegény. Olyan okosan, szépen szólt, olyan mély tiszti szeme volt, alig tudta kiállani. Bizony nem minden vándorlegény olyan, mint ez, — gondolta magában a leány. Csapkodott a mosója, pergett a Julis nyelve, dobogott a király szíve. De ezt a szívdobogást Mai számunk 24 oldal.