Budapesti Hírlap, 1904. május (24. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-01 / 121. szám
XXIV. évfolyam 121. szám. Vasárnap, május 1 Budapest, 1904. Megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 23 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 hl. Egyes szám ára helyben 3 iil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Bükk Szilárd utca 2. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyane hár József-körút 5. u. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 UL Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Tavasz. Budapest, ápr. 30. Menjünk ki a szabadba, az erdőbe, a mezőre, hogy gyarló földi valónkat áthassa a nagy Mindenség újjáalkotó, életet teremtő és igazító, tavaszi ereje. Tegyen úgy mindenki, akit a modern kereső munka a városok kártömegei közé, homályos levegőjű szobákba zár. Menjen ki a síkság lakója, hogy a hajnali napfény a felszálló harmattal emelje föl a lelkét a tisztább régiókba. Az a látvány, amely a Petőfi lelkét megihlette, amely eltöltötte a szabadság, az emberszeretet, a nemzeti haladás nagy eszméivel, senkit sem hagy érintetlenül. Hiszen a föld minden lakójának belső valójában rejtőzik a Petőfi nagy lelkének egy vonása. Menjen ki a hegyes vidék embere és érezni fogja, hogy a magyar földnek bérceiben is megvan az a csodatevő erő, amely táplálója a testnek, éltetője a magasabb szárnyalású törekvéseknek; hogy az égnek emelkedő hegyek csak a testi látás körét szűkitik, mert a hatalmas természet tavaszi varázsa túl emeli a lelkét a keskeny völgyeken s hatása van éppen olyan nagy, fenséges és nemes, mint a délibábos rónákon. Valahányszor hazánk területén, akár képzeletben, akár a térképen végigjártatom tekintetemet — írta Vadnay Andor évekkel ezelőtt — az elragadtatás, a csőduint érzése ragad magával a nagy honalapító emléke iránt, ki fajunkat mindenütt a termő, a gazdag, a könnyen művelhető részek t telepítette le. Ahol a föld erdőirtás nélkül, készen kínálkozott, ahol a halászat gazdag, a legeltetés hizlaló volt, oda gyűjtötte Árpád a maga népét. Most, kint a természet érzést dagasztó levegőjében, valóságos tömegeit költik föl bennünk e szavak a gondolatoknak, az örömmel vegyes fájdalmas reflekszióknak. Árpád népe, törve, zúzva, fogyasztva ezer év viharain át, rengeteg kőtömegeket, városokat, falvakat emelt az áldott földön. Államfentartó nemzeti intézményeit túlterjesztette a rónaságon, messze a siket környező hegyek ama gerincéig,amelyeken túl sem védő magaslatokra, sem eltartó földre nem volt szüksége. Vérét, verítékét egyformán hullatta a tőle sűrű rajokban megszállott rónáért és az idegen nép lakta hegyekért. Nemcsak nem szegült ellen, de jószívvel testvérekül fogadta azokat az idegeneket, akiket kormányai mesterségesen hozt k rónábra és hegyei közé; részesébe' cegy őket a maga szabadságának, jóik rendi, mindannak az intézménynek, amelyek országos költségei bizony ,legnagyobbrészt az Árpád telepítette gazdag földről kerültek ki. Miért van mégis, hogy ezen a magyar vértől és verítéktől öntözött, magyar szellemtől áthatott földön ü mey-megbomlik az emberek lelke, mert kiszáll beszéddel üdvözöltem az ifjú párt. Kifejtettem, hogy minden embernek szüksége van a családi élet nyugalmára, de tán legnagyobb szükségük van rá mégis a mozgópostásoknak. Kifejtettem továbbá, hogy a mozgópostásokat az Isten is jó férjeknek teremtette, mert ők hivatalból annyit utaznak, hogy tizszereseni megbecsülik az otthont s máskor a világért ie hagynák el a feleségüket. Becsületszavamra mondom, hogy az elmondottak igazságáról nem voltam meggyőződve, sőt hitem az, hogy a mozgópostást éppen életmódja kényszeríti a csapodárságra. De hát a lakodalmi szónoknak nem az a föladatai, hogy igazságokat hirdessen, hanem az, hogy a közönségnek kellemes dolgokat mondogasson. Szónoklatomnak (hízelgés nélkül legyen mondva.) óriási hatása volt. Az örömanya odajött hozzám, elkapta a fejemet, s azon a szent helyen, ahol a múzsa szokott homlokon csókolni, nagyot rippantott rám. Azóta valahányszor rá gondolok, nem a múzsa, hanem a guta kerülget. Sőt az örömanya írénje is vészjóslóan köze' ledett felém, de én egy uborkasalátás tállal tisztességes távolban tudtam őt tartani. Csak a meszszeségiből harsogott felem: — Húsz év óta nemhallottam ilyet. — Meghiszem azt — dörmögött az Örömepa, — éppen húsz év óta süket szegény. Két hét múlva beállít hozzám Bertalan, ifjú mozgó postás barátom. — Uram, óriási baj van. — Micsoda? — Először is, rájöttem, hogy a házasság nem mozgópostásnak való találmány, tőle a szeretet, a ragaszkodás a földhöz és osztályos rokon embertársaihoz? Miért van az, hogy a magyar hazának a nagy Rákóczi idejében élt varázsereje, amely a magyar szabadságnak szepességi német, északnyugati tót és északkeleti rutén katonákat, vezéreket teremtett, az újabb időben kialvófélben látszik? Holott mink, az államföntartó faj, nem lettünk sem rosszabbak, sem gyöngébbek. Sőt emelkedtünk műveltségben, számban, vagyonban. Városaink kőtömegeibe nemzeti szellemet, gazdagságot szerző munkakedvet tudtunk lehelni. Miért támad mostanság a magyar hazának, földnek, kultúrának annyi sok ellensége? Tele tüdővel szíva a nyílt mezőn az életadó nedvektől párolgó anyaföld illatát, úgy érezzük, hogy nemzetiségi izgatóink és a szocialista apostolok olyan Anteuszok, akik elvesztették a talpuk alól a földet, amely testüket-lelküket épségben tartja. Homályos szobákban, füstös korcsmákban, az erőt emésztő modern munka műhelyeiben kiszáradt a szívükből az ép érzés. Nem érzik a magyar föld éltető erejét, nem látják a nemzeti összetartozandóság kapcsait, nem látják saját boldogulásuknak itt levő föltételeit. Oktalan gyűlölség és fásultság eltölti őket képtelen agyrémekkel, vágyakkal, idegen hazában beválni ígérkező reménységekkel. Hol van annak a tót, vagy német izgatónak az egészséges érzése, aki azt . — Lássa, ezt én hamarabb megmondhattam volna. — A lakodalmon egészen más dolgokat tetszett beszélni. — Hát mi az Ördögöt beszéljek a lakodalmon, mikor már az anyakönyvvezető, meg a pap is magukra adta az áldást? — Persze, persze. De az mégis rettentő, hogy nekem ott kell hagynom az ifjú feleségemet s egész utána féltékenység kínjai marcangolnak! — Biz ez rettentő. — De hát ez hagyján. Más baj van itt. — Halljuk. — Tetszik tudni, én nagyon gyorsan megházasodtam. — Gőzerőül. V — Expressz. * — Rohamlépteikkel. — Igenis. És nem volt időm régi viszonyaimat lebonyolítani. — Az bizony baj. Hányan vannak? -j — Kik? — A régi viszonyok. — Többen vannak, de csak egy kellemetlen közölök. Elővett egy arcképet s megmutatta. Feketébe öltözködött, hatalmas termetű, szén asszonyt ábrázolt. — Ez az. — Kicsoda ? — Kartali Borbála. — Mi a foglalkozása ? — Özvegy. — Ez állapot, nem foglalkozás. Kalandom egy közömbös özvegygyel. Irta: Sipulusz. Két ízben lettem, s őszivemnek áldozata. Első ízben a Balatonban egy fuldokló hölgy után ugrottam, késő őszi napon, hideg időben a koronás aranyérdemkereszt helyett tüdőgyuladást kaptam. Azóta a tüdőm olyan érzékeny, hogy ha hideg vízben mosdom, rögtön köhögést kapok. S ha nem jutok melegvízhez, inkább nem mosdom. Másodszor . . . No, ez nem olyan egyszerű dolog, ennek már nagyobb remeket kell keríteni. Van nekem egy ifjú barátom, aki hirtelen megnősült. Egy rákospalotai majálison este nyolc órakor meglátott egy leányt, fél kilencig nézte, kilenckor már beleszeretett. Fél tízkor nyilatkozott s tízkor viszont szerelmi nyilatkozatot í Gyért. Ez a szerelem tehát félóránkint egy evőkanállal jött létre. A papa és a mama kéznél voltak s azonnal rájuk adták szülei áldásukat. A gyorsan előhívott j.barátok már csak a beállott eljegyzést konstatálhatták. A majálisról hazamenet még Újpestem együtt lefényképeztették magukat. Ifjú barátom mozgó postás volt s szerette a gyorsaságot Kéthét múlva már megtartották a lakodalmat. Az ilyen embernek, akinek féllába a szabadkai gyorsvonaton van, nincs sok vesztegetni való ideje. A násznagy én voltam. Nagyon szép be Mai számunk 52 oldal.