Budapesti Hírlap, 1904. május (24. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-01 / 121. szám
, hiszi, hogy a maga gyűlölködésének, a megélhetés küzdelmei között meghibbant koponyájának erejével ki képes irtani ebből a földből egy ezredév óta beszívott magyar szellemét. Aki azt hiszi, hogy a maga kis eszével, a maga követői Ids csoportjával képes megsemmisíteni és ujjal pótolni mindent, amit e földön, erdőben, mezőben, házakban, intézményekben, műveltségben a magyar szellem teremtett. Aki azt hiszi, hogy nem lévén képes tért nyitni a maga ambícióinak egy nagy nemzeti kultúrában, bármi tekintetben is nagy lehetne egy apró, nemzetiségi különlétben ? Aki nem érzi, hogy a maga képességeit sokkal jobban, eredményesebben használhatja föl a meglevő, megbonthatatlan kulturális kötelékben, mintha elrugaszkodik tőle? Nehéz dolog egészséges érzést találni az anyagi kérdésektől mozgatott szocialista izgatókban, akik nemzetköziséget, vallástalanságot , embergyűlöletet hirdetvén, rosszindulatú tömegekké gyúrják a kezük nehéz munkájával élő embereket s elkülönítik azoktól a társadalmi osztályoktól, amelyek műveltsége, embersges indulata és vagyonossága egyedül képes a szegénysorsban levőket fölemelni. Balga hit, tévelygő tudás, amely azt képzeli, hogy a korcsmák ésműhelyek nehéz levegőjében megfogamzott indulatokkal társadalmi és gazdasági reformokat lehet csinálni; hogy a haza erőt adó szellemétől elválasztott tömegek jobb rendet tudnak teremteni, mint ami sok ezer önfeláldozó hős, nagyszellemű államférfi, hűséges polgár munkája nyomán fakadt és fejlődött. Május első napját a bérmunkából élő iparos néprétegek, a városi szegény néposztályok ünnepévé avatták a múlt század szociális küzdelmei. A falu egyszerű népének már ősidők óta ünnepe. Használják föl a gyárak és műhelyek közé szorított emberek ezt a napot arra, hogy menjenek ki a szabadba. Váljanak — Lehet, de én egyebet nem tudok róla. Azt hiszem, hogy valami nyugdíjból él. — Nos, mi baja vele? — Én Borbálába szerelmes voltam, kurizáltam neki, jártam hozzá, házasságot ígértem neki, de ez mind semmi . . . egy csomó levelet is írtam neki . . . nagyon kényes, bizalmas természetű leveleket . . . kompromittáló leveleket... — Nos ? — Most az özvegy rám irt; megtudta, hogy megházasodtam s havonkint húsz forintot követel, különben áradozó levélpaksamétámat megküldi a feleségemnek. — Ez bizony mennykőcsapás volna ő nagyságára. Tudja, egy mozgópostámé különben is sokat van magában s még többet képzel, mint a mennyi igaz. — Uram, az ég szerelmére, segítsen rajtam. — Mikép ? — Menjen el az özvegyhez és csalja el tőle a leveleimet. — Mutassa az arcképet. Még egyszer megnéztem. Csinos, határozottan csinos. Elvégre meg lehet próbálni. Ha viszszautasít, az se az én bajom. És hátha nem utasít vissza? — Mikor mehetek el az özvegyhez ? — Délelőtt kávéházban van, azután megebédel és elmegy a kávéházba. Ott is fogad. — Köszönöm, nem szeretem a kávéházi özvegyet. Otthon nem fogad ? — De igen, vacsora után. — Köszönöm, nem szeretem a vacsora utáni özvegyeket. — Akkor , tessék valamelyik délutáni órára bejelenteni a látogatását. Megvárja otthon, így tettem s az özvegy megüzente, hogyszívesen lát holnap délután ötkor, ismét a földön álló Anteuszokká. Menjenek ki azok is, akik érezhetik, hogy elzárkózottságukkal, önzésükkel, szeretetlenségükkel táplálékot adtak az emberek rosszindulatának, nyomorúságának elégületlenségének. A végtelen erejű természet harmóniája át fogja hatni szívüket. Érezni fogják a magyar anyaföld összetartó hatalmát, át fogja hatni egész valójukat az az érzés,, hogy itt mindennek az egyetemes boldogulás, a nemzeti nagyság felé kell törnie. A mi tulajdonság, cselekvés, vagy érzés ezzel ellenkezik, elsöpri a föld, a természet parancsszava, a magyarság jó szelleme, amelynek örökké való rendeltetését immár egy ezredév tanúsítja. ■ rp. A helyzet. A politika szünetel. Erőt gyűjt a jövő küzdelmekre. Most várjuk a királyt: ez az esemény köt le minden érdeklődést. A király fogadása nagyszerűnek ígérkezik s ennek megvan a maga nagy politikai jelentősége is, a melyet teljes mértékben méltányolnak a mi politikusaink. A királyvárás tehát a legnevezetesebb eseménye a jövő napoknak. Azután következik a vasutas-sztrájk által megzavart nemzeti munkának folytatása s az államélet szekerének továbbvitele minden irányban. Május 5-én lesz közös miniszteri tanácskozás Budapesten, az 1905. évi közös költségvetés végső megállapítása céljából. Ezt mindenesetre meg fogja előzni a magyar kormány minisztertanácsa, amely most két héten át csak a vasutasokkal foglalkozott. A jövő héten lesz folytatása a közös gazdasági kérdésben való konferenciának is s végül a jövő hét szombatján, mint már jeleztük, megnyílik újra az országgyűlés. Ez a jövő hét eseményeinek külső rajza, amelyhez kétségtelenül nagyon érdekes vonássalfog járulni a főváros rendkívüli közgyűlésének állásfoglalása a vasutas-sztrájk kormányzati elfojtásával szemben. A fővárosi atyák egy nagy része, mondhatni: a nagy többség, elismerését óhajtja kifejezni a kordián, iránt, a vasutassztrájkban tanúsított alázatási tudort. De az ellenzék erős akcióra szervezkedik s a beavatottak szerint nemcsak nagy, és heves vitára, hanem obstrukciós színezetű ellenállásra is van kilátás. Talán túloznak a beavatottak, de minthogy egynémely ellenzéki politikus alaposan felsült a vasutas-sztrájkban való fogadatlan prókátoroskodásával, valószínűnek látszik, hogy a legelső alkal-Fölvettem a Ferenc József-kabátomat, melyről még eddig senkinek se sikerült kideríteni, hogy miért hívják így, miután bebizonyított tény, hogy ő felsége sohse viselt ilyen kabátot. De én mégis fölvettem, mert már többször észrevettem, hogy ebben jobban hatok a nőkre. Kartali Borbála a Dohány utcában lakott, annak, is a negyedik emeletén. Fölösleges megjegyeznem, hogy lift nincs a házban. Aki a liftet szereti, az ne menjen a Dohány-utcába. Ilyen az én bolond jószívűségem. Fölmásztam a negyedik emeletre és bezörgettem az özvegynek ablakán. Ő nagysága mélyen kivágott rózsaszínű pongyolában fogadott, s Ferenc József-kabátom remegett az izgatottságtól, mikor kezet csókoltam neki. Itt kezdődik a tragédia. Alig ültem le s még hármat se köszörültem torkomon, — óriási zaj támadt a házban. Az özvegy sápadtan ugrott föl. — Tűz van! — kiáltá. — Csak nem? — s én is felugrottam. Az előszobába siettünk. Ott egy alakot pillantottam meg, hollófekete szakállal. A mint az alak minket meglátott, a folyosóra nyíló ajtó felé rohant, E percben megnyilt ez az ajtó s rendőrök jelentek meg. A mint ezt az alak meglátta, kihúzott a csizmaszájából egy hosszú kést s rájuk rohant. De én se voltam rest: a késes idegenre vetettem magamat, hányát rántottam s a mellére térdeltem, a rendőrök pedig megkötözték, így történt Diamant Samu, a hírhedt betörő elfogatása. - -Az özvegy elájult, az egyik rendőr karja pedig át volt szúrva és vérzett. Mialatt az özvegyet locsolgattam, megérkeztek a mentők, akik bekötözték a rendőrt,bekötöztek engem és bekötözték az özvegyet. inat, ezúttal a rendkívüli városi közgyűlést ragadják üstökön boszuságuk kiöntésére. Tisza István gróf miniszterelnök ma rövid pihenőre Gesztre utazott. Hétfőn reggelre azonban visszatér a fővárosba, hogy részt vegyen a király aznap esti fogadtatásán. Az osztrák parlamenti helyzet. Bécsből jelentik nekünk. A képviselőház ülésszakának vége m meg van pecsételve. Még tárgyalnak ugyan arról, hogy a képviselőházat munkaképessé tegyék, de az ellentétek németek és csehek közt oly nagyok, hogy szinte áthidalhatatlanok. Az ülésszak hátralévő része az obstrukció jegyében fog lefolyni. BUDAPESTI HÍRLAP, (121. sz.) 1904. május 1. Politikai hullámok. Budapest, ápr. 30. Hajd Rákóczi . . . Bercsényi ... A kuruc tátogatók bugása és a kuruc fegyveres csattogatása rég elhangzott, amikor a Araion azok után, a kik a hősiség és szenvedés korában elvéreztek, még mindig zokogott s kétszáz évvel a harc megkezdése után, az országé megemlékezés országos gyászt jelentett. A kik annak a harcnak mezején elvéreztek, a kiket idegenbe üldöztek, a kiknek szer védését siratták a nádasok, erdők, pusztuló mezőségek, azok emlékétől megválni nem tudtunk soha. A holtak keresztülvert és elporlott szive uralkodott bennünk. Ha tűz fogamzott meg a vérünkben , a kétszáz esztendő holtak fölszáradt vére gyújtotta föl. Ha kesizűség és átok vert meg: az ő keserveikre , átkaikra emlékeztünk. Kétszáz év előtt lecsukódott a szemük s ha nemzeti bánat fogotot, az ő érzéseik könye gyűlt a szemünkbe. Lehet-e várjon egy nemzetet akadálytalanűl jóra vezetni, a jövő nagyságára elkészíteni amelyik nem tud megválni a siroktól és akasztófáktól s amelyik tehetetlen keserűséggé kénytelen tapasztalni, hogy az ő fájdalmát , könyeit, a régi szenvedéshez való hűsége bűnül tudják be és vétkül írják föl? Valóban fejedelmi nagyság kellett ahhozz hogy a nemzet gyászos megemlékezését az uralkodó család a maga számára erőtényezőül használja föl s a behorpadt sírok szellemét idézze föl világot vetni arra a nagy útra, ame Azután megérkezett a rendőrfelügyelő, a ki kihallgatta a rendőrt, kihallgatott engem és kihallgatta az özvegyet. Majd megérkeztek az újságírók, a kik kihallgatták a rendőrt, kihallgattak engem és kihallgatták az özvegyet... Végül a rendőrök, mint corpus delictis, elvitték az előszobából a cilinderemet és az ezüstfogantyús sétapálcámat. Hogy milyen kényes helyzetben vagyok, annak tudatára csak akkor ébredtem, mikor este az egykrajcáros lapok rikkancsai ordították az utcán: Egy hírhedt betörő elfogatasd. Egy író hőstette." Rendkívüli !külön "kiadás. Reszketve futottam át a tudósítást. Mond■ hatom, hogy a fiuk kitettek magukért. Úgy kikkentek a tudósításban, mintha a század 'egnagyobb hőstettét követtem volna el. Amitől remegtem: az özvegy, csak mint epizódalak szerepelt. Ellenben előtérbe lépett egy Martinelli nevű, olasz vivőmester, akinél szokott délutáni vívásomat végeztem, mikor a házban az üldözés megindult. Magamban áldottam a jó Istent, akis riporteri kart oly jeles fantáziával áldotta meg, s rögtön hazasiettem. Az asszony már olvasott mindent s tárt karokkal s oly forró csókokkal fogadott, mintha a harmincéves háborúból tértem volna haza. Másnap megjelentem az özvegy zsurján a kávéházban s visszakértem a leveleket. Vissza se adta, mert tőlem, mint élete megmentőjétől — úgymond — semmit se tagadhat meg. Semmit! Miközben ezt rebegte, elpirult és lehajtotta a fejét. Én pedig fölhajtotta a ki a kapucineremet s gyorsan távoztam.