Budapesti Hírlap, 1904. november (24. évfolyam, 302-331. szám)

2 BUDAPESTI HÍRLAP, (802. sz) 1904 november 1. Nem szenved, hogy ma­holnap számszerint is a ma­gyar lesz a legelső faj a Habsburgok uralmi területén. A magyar birodalom és Ausztria népességének fejlődése pedig a következő képet mutatja: 1787 1850 1880 1890 1900 magy. kir. lakosa, 9 13­19 15-74 17-46 1925 millió Ausztria lakoss. 12'5 17'53 22-14 23 90 26-11 „ Tehát a magyar birodalom csak 1850—1880-ig­­terjedő időszakban mutat kisebb arányú fejlődést, mint Ausztria, a­mi az 1848—49-es katasztrófának és a rá következő nemzetirtó abszolutizmusnak termé­szetes következménye, különben úgy az egész század­ban, mint a többi időszakban mindig nagyobbat. Pe­dig Magyarországon a leghatalmasabb népesedési té­nyezőnek, az iparnak megteremtése még a jövő fel­adata, úgyszintén a földrajzilag és jogilag hozzánk tartozó 2 millió lakosságú Dalmácia és Bosznia vissza­kapcsolása is. Ki kételkedhetik még ezek után abban, hogy a jövő melyik államnak, illetve melyik fajnép­nek fogja juttatni a­­vezető szerepet?­­ Az eredményeket összegezve, úgy találjuk, hogy Magyarországot történeti múltja, földrajzi befejezettsége, a magyar faj elhelyezkedése, tényleges etnikai, gazdasági és kulturális ereje, valamint fejlődési iránya, másrészt nemzetiségei­nek szertelen tagoltsága, szétszórtsága, számbeli, erkölcsi, gazdasági és kulturá­lis inferioritása, hanyatló irányzata va­lósággal predesztinálják arra, hogy belát­ható időn belül egységes nemzeti ál­lammá tömörüljön. Míg Ausztriát, ezt a megviselt fél k­alapkarimát, történeti múltja, földrajzi szakadozottsága, tartományokra való oszlása, a német faj gyenge és egyre ha­nyatló relatív többsége, valamint átfogó ,erő nélkül való elhelyezkedése, másrészt a németség után legnagyobb két fajnépé­nek: a csehnek és lengyelnek a né­metével közel egyenrangú és hozzá fej­lődő irányzatot mutató számbeli, gazda­sági és kulturális ereje és egyre nagyob­bodó tartományi különállása elemi, föl nem­ tartóztatható erővel hajtják a nem­zeti alapokon nyugvó föderális szervez­kedés felé. A­mint az első pillanatra szembe­szökő tehát, a fölhozott számadatok kér­lelhetetlen logikájú vádbeszéddé sorakoz­nak­ a több száz éves esztelen bécsi poli­tika ellen, a­mely Magyarország félezer éves múltja által képviselt keleteurópai nagyhatalmi tradíciókat elejtve, a Közép- Duna országaiból magyar hegemónia alá helyezett szövetséges államalakulat helyett a nyugati államok példájára, a németség jegyében, kormányzatilag és nyelvileg egységes birodalmat akart léte­síteni Nyugatra irányuló hatalmi és gaz­dasági törekvésekkel. De másrészt e számsorok kétségte­lenné teszik, hogy a hatvanhetes kiegye­zés valóban providenciális alkotás, mely a Habsburg-birodalom államjogi ketté­választásával megadta az alapot arra, hogy mindkét állam fejlődése a maga ter­mészetes erőinek megfelelő útra térjen. Mert Magyarország és Ausztria természe­tes fejlődési iránya — a­mint láttuk — határozottan más és más, noha végső kifejtésben mindkét irány ugyanazon cél felé tör. E két eltérő fejlődési irány pedig: a magyar birodalomnak nemzeti állammá való tömörülése és Ausztriának födera­­tív állammá való alakulása. Az előbbi a németségnek a monarkiában elfoglalt hegemonikus állását dönti halomra, az utóbbi a német faj uralmi törekvéseit magában Ausztriában is pusztán etnikai túlsúlyának területére szorítja vissza. Ezzel pedig föléled a magyar biroda­lom természetes, ősi joga a Duna völgye fölött való hegemóniára és miként Mo­hácsnál a magyar állam függetlensége és nemzeti volta egyszerre szállott sírba hegemónikus állásával, akként egymásba fonódva együtt jelennek meg újra a világ­­történelem színpadán. Mert a közölt számadatok egybehangzóan arra taníta­nak, hogy Magyarország függetlensé­géért folytatott százados küzdelmünk azért volt mindig szizifuszi munka, mert nem volt elég erőnk arra, hogy egyszer­smind a Duna mentén a mi hegemóniánk alatt olyan államalakulatot hozzunk létre, illetve tartsunk fönn, a­milyet az ú­j európai egyensúly érdeke megkíván. Immár mi vagyunk a kettős mon­­­­arkia területén a legnagyobb és legszer­­­­vezetteb erőnek urai épp akkor, a­mikor­­ a Habsburgok dunamenti nagyhatalmi­­ alakulatának német abroncsai egymás­után pattannak le és részei lefoszladozni készülnek. Immár elérkezett az alkalmas pillanat, hogy az egész vonalon túlerőre emelkedő Magyarország a magyar biro­dalom teljes önállóságának és államisá­gának eszméjét akként egyeztesse össze a nemzetközi érdek által megkívánt keleti nagyhatalmi államkapcsolat gondolatá­val, hogy a Habsburgok vezérlete alatt álló és értékes nemzeti alapokon nyugvó államszövetségben a hegemonikus szere­pet Szent István birodalma, illetve a magyarság ragadja magához és ezzel mindazokat a hatalmas erőket, a­melyek annyi időn át a magyarság elhantolására törekedtek, szolgálatába hajtva, magá­nak igazi függetlenséget és elsőrangú ha­talmi állást biztosítson. Nem elkülönü­lésre, avagy paritásra, hanem a teljes politikai és gazdasági emancipálódás út­ján — uralomra kell törekednünk a Habs­burgokat uraló államszövetségben! Ma­gyar hegemónia! Ez az a bűvös jelszó, a­melytől örökre sírjába hanyatlik a min­ket annyiszor fojtogató és kísértetiesen most is még elő-elővánszorgó egységes ausztriai birodalom eszméje. A házszabály-revízió. Egész sereg fon­tos és sürgős törvényjavaslat vár a képviselőház­­ban a mielőbb való elintézés­re. Nem­ is szólva az 1905. évi költségvetésről, a­melynek tárgyalása parlamenti gyakorlatunk szerint legalább h­at hétig eltart, a német­­kereskedelmi szerződés dol­gában adandó fölhatalmazás, a népoktatási reform és a polgári perrendtartás olyan égető kérdések, a­melyeknek elintézése alig tűr halasztást. Más politikai viszonyok között bizonyára az egész ma­gyar parlament egyetértene abban, hogy az ország gazdasági, kulturális, igazságügyi és szociális érdekeit serény munkássággal és elodáz­hatatla­­n­ul kell kielégíteni, ma azonban csupán a ház­szabályok revíziójával foglalkoznak minden pár­valami előkelő, keztyü volt a kezén, még akkor is, a­mikor evett. A svarcgelb asszony — a ruhája volt svarc és a képe gelb — a svarcgelb sovány volt, mint az agári, ideges, mint az éhes macska és uralkodott az asztal fölött. A szemével kor­mányzott, de néha belecsikkantott a kis főttrák lábába is, különösen ha a szájába dugta a kést... Most jön a kis főttrák. Ez a két elődteni cseme­téje volt. Kicsi volt és gömbölyű s olyan masszív, hogy majd kipattant a bőréből. Igen sok tempe­ramentum lehetett benne, mert folyton tüzelt. Szégyelte, hogy tüzel, mert lesütötte a szemét, de ha felkapta hébe-hóba és a kapitányra nézett, azonmód oda lett: olyan vörös lett, mint a pi­pacs .­t­­ Azért neveztem el főttráknak ... A­ kapitány, a szemtelen . . . — Haha! Miért szemtelen ? „­Azért szemtelen, mert egy falusi libács­­kát bolonditani nem fair dolog. Bolonditsa el Oterot, ha hencegni akar . . . Hát — folytatta a nemes gróf — a szemtelen kapitány egy kel­lemetlen alak volt, folyton fixírozta a kicsi libács­­i- , Sipiczky, mint erényhős. Irta Szemere György. Sipiczky olyat ütött öklével a néhai Kis­­pipa Blahánés extraszobáj­ának asztalára, hogy menten lefordult róla két fröcsösös pohár. — Hallgassatok meg egyszer már enyé­­met is, ne csak ti zsinatolj­átok . . . Ám nem kell azért azt hinni, hogy dühös volt a jó gróf. Csak igen szeretett volna mesélni , miután szóhoz nem segítette a grófi koronája nimbusza, ököllel próbált szerencsét. E­z se használt volna semmit,­­miután tönkrement mágnás volt a jó lengyel,­ ha véletle­nül a Kispipába nem téved Kozáry Pali, a vas­­gyuró. Ez a Pali abban tetszelgett magának, hogy mindenkibe belekötött, a­kit magánál erő­sebbnek gondolt, de nagylelkűen oltalmába vette a gyöngébbeket. Egy megfordított stréber volt ez a Kozáry Pali. Hát ez a csudaember szóhoz jut­tatta végre Sipiczkyt. — Halljuk Sipit! — adta ki a parancsot. — És ne politizáljatok, mert felfordítom az asztalt.­­ “ Az erélyes szavakra continuere omnee, intentique era tenebant. Sipiczky belefogott sa­játos, főhercegi jargonján, mondatszerkezeti hi­báktól hemzsegő, de közvetetlen és nem minden humor nélkül való előadásába: „Hát — kezdé — ühm, ühm (ez torok­köszörülést jelent) hát úgy kezdődött a história, hogy csütörtökön találkozom a néhai ludasi bir­tokom bérlőjével, jelenleg tulajdonosával — a Rudas-fürdőben mosakodtunk­­— és nagyon meg­örültünk egymásnak. Elhatároztuk, hogy együtt vacsorázunk és megemlékezünk a régi jó idők­ről. Így esett meg velem, hogy aznap kimarad­tam a Kispipából és a Hungáriában vacsorál­­tam. Mert tudjátok, a bérlőmet csak nem hozha­tom közétek. Egy olyan finom úr, mint ő, itt nem jól érezte volna magát „ . „ — Köszönjük! „Ne köszönjétek, mert ha ötszázezer forint vagyonotok volna, a­u­ gusztustok is meg­változnék. Szuvarov-szószszal ennétek még a malac-pörköltet is . . . Egyszóval — folytatja Sipiczky — betértünk a Hungáriába és helyet foglaltunk a Hungária-szobor lábainál. Ugrott mindjárt a Valér — ismeritek a Valért ? — és nagyon megörült nekem. Én persze neki nem, mert mindig a legdrágább ételeket ajánlja, mintha még megvolna­ a domíniumom . . . — A mesét!­ A mesét! „Ja, igaz, a mese! Hát — folytatta Sipi — ühm, ühm, igen, a mese? . . . Jó, Bajos ugyan mindjárt beleugrani a közepébe, de ha éppen szósz nélkül akarjátok a pikantériát, nem bánom, tálalok szósz nélkül . . . A mese hősnője: a kis főttrák — majd kisül, hogy miért főttrák — hőse: a nagybajuszai huszárkapitány. Staffazs: egy svarcgelb mama és egy kanászbajuszu, véres apa. A kanászba­juszu, a svarcgelb és a kis főtt­rák egy família voltak , a huszárkapitány egy másik familia. A nagy família az étterem köze­pén telepedett le, hogy mindenünnen lássák; a kapitány egy alkalmatos sarokban a kis főttrák­kal vizavi. — Majd kisül, hogy miért vizavi . . . — Szép volt a kis főttrák? „Szép volt a kis főttrák. De ne zavarjatok, mert akkor nem tudom, honnan kezdjem . . . Onnan kezdem, hogy lefotografirozom a szereplő személyeket . . . A kanászbajusza pohos volt és goromba. De a felesége, a svarcgelb asszony, nem félt tőle, rásziszegett, ha­nem nebelül viselte ma­gát. Mert a kanászbajusza csakugyan nem volt hár, valósággal megbűvölte, mint a szemüveges kígyó a nyul­at. Par distance csábított a gyáva, a kis leány meg úgy csábult neki, hogy rögtön láttam: a dolognak rossz vége lesz . . . Elhatá­roztam, hogy veszély esetén közbevetem magamat. Megfixíroztam a kapitányt ... Ja, igaz, elő­ször hazaküldtem a bérlőmet. Megfeledkeztem róla, hogy ötszázezer forintja van és azt mond­tam neki: „Édes Spatz, most maga menjen szé­pen el, mert várok valakit.44 Spatz meg se hara­gudott — úgy látszik, ő is megfeledkezett róla, hogy ötszázezer forintja van — alázatosan távo­zott . . . Most már, egyedül lévén, a fiatal párra fordíthattam minden figyelmemet . . . Betűű­nt, hogy a vörös papa mindig a kapitányra sandított. Meg vissza a leányára. De nem szólt semmit, sőt

Next