Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-01 / 1. szám

1905. január 1. BUDAPEST­ HÍRLAP, (1. sz.) A népoktatási törvényjavaslat. Máramaros, Bereg és Sáros vármegyék, valamint Árva vármegye közoktatásügyi bizottságának példájára újabban Sze­­pes és Ung megyék törvényhatóságai foglaltak állást a Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi minisz­ter által a népoktatási törvények módosítása tárgyá­ban készített és benyújtott új törvényjavaslat mellett és melegen üdvözölték a minisztert a nagyarányú re­form kezdése alkalmából A politikai zavar. Budapest, dec. 31. Szomorú auspiciumok között köszönt be az új esztendő. Exlexbe jutunk újólag, immár harmadszor rövid időn belül. S tetézve van ezút­tal a törvényen kívül­i állapot sérelmes volta azzal, hogy nincs együtt az országgyűlés, sőt a király föl is oszlatja a Házat az exlex ellenére is,­­ a mi első eset az alkotmányos éra be­állta­ óta. Recsegnek, ropognak a politikai pártke­retek s leomlanak a közjogi választófalak, a­me­lyek eddig az ellenzéki pártok összeolvadását gátolták. Mérsékelt politikusok, a­kik eddig a magyar politika alapjainak konzerválásán fára­doztak s ez alapokon törekedtek kiépíteni a ma­gyar nemzeti állam épületét, most megcsalódva és elkeseredve a hatvanhetes politika legújabb eszközein, a szélső radikalizmusban keresik az alkalmas bázist politikájuk nemzeti tartalma számára. A­ki ily körülmények és ilyen vészjelek között sem látja a súlyos válságnak tornyosuló felhőit hazánk egén, az semmit sem lát. Azt vagy a fanatizmus, vagy az ész és belátás vaksága ra­­■­gadja és viszi előre a biztos romlás örvénye felé. Nevetni lehetne, ha oly nyomasztóan komoly nem volna a helyzet, azon a kicsinyes­kedő hangon és azokon az elkoptatott eszközökön, •a­­melyekkel a kormánypárt részéről iparkodnak gyöngíteni és eloszlatni a komor jelenségeknek komor hatását s iparkodnak a taktikai fogások tarka leplével eltakarni az események mély je­lentőségét.­ A lomtárból szedik elő a legsilá­nyabb fegyvereket s klerikálist és jezsuitát kiál­tanak és kézzel-lábbal mentik a­­ függetlenségi pártot, a­mely soha oly hatalmas és soha olyan erős nem volt, mint most, a­mikor a hatvanhetes politika egy szerencsétlen mentő­akció folytán a legnagyobb veszedelembe sodródott. A ITI- ik és VXII-ik kerületben is a moz­golódó ellenzéket a vasutasokkal fenyegetik meg. A vasutasok fölmerülnek Szegeden Bánffy ellen, Debrecenben Dobreczky mellett, Kolozsvá­rott Hegedűs Sándor mellett . . . S fölmerülnek kisebb helyeken, olyan alakban, hogy az idén, ide meg, oda ennyi meg ennyi, vasutast helyeztek át, hogy a kormánypárt javára döntsenek. A vasutasok a sajtó fantáziájában átalakul­tak mozgó részőrséggé, mely a veszedelem pilla­natában ott fog megjelenni és leszavazni, a­hol legnagyobb a baj. Az arác sztrájk idején csináltak mezei munkásokból Mező-Hegyesen egy nagy rezervo­rt, a­honnan küdték szét­ az aratókat a szünetelő vi­dékekre. Már­ mi azt hittük, hogy a kormány az vr - utasokkal is gy fog tenni.­­Szerencsére ezt még formasértéssel se lehet keresztülvinni. A vasuta­sok tényleg ugyon sok szavazattal rendelkeznek szerteszét az gesz országban. De­­ ők rendel­keznek. De hi­deg lehet most a nagy mandsuriai sík­ságon. A kis­árga japánok is kipirosodhatnak a hidegtől. Minr elhagyták hazájukat, javában zöldelt az erdő s ők könnyű ruhában, könnyű­ szívvel szálltak a nagy hajókra, melyek őket a di­csőség és halál vezejére szállították — arra a ba­rátságtalan mezre, hol a halált személyesen kell elviselni, ellenbn a dicsőséget mások élvezik, a Köz, a Haza, a Hadsereg, a Mikádó. Elhervadi­ az erdők és elhervadt sok ezer­­ifjú élet. Csak a kicsőség babéra zöldül meg, egyéb minden fehér.­­ a kietlen síkságokon, a hó alatt, gödrökben, faháakban, sárkunyhókban tanyáz sok százezer embr, várván a kikeletet, a tavasz Reméljük azonban, a felekezeti jelszavak ezúttal hatástalanul hangzanak el, mint vihar­ban a holló károgása. Mindenki észreveszi a szándékot és közömbös marad. Vihar dúl az or­szágban s rettentő orkán van kitörőben : ezt mes­terségesen fölszitott szelekkel ellensúlyozni nem lehet. Vészes, hullámok közt hánykódik az or­szág hajója s mit gondolnak az urak: lehet-e a hatalmas gályát hamis és lyukas vitorlákkal nyu­galmas révbe kormányozni ? Ide komolyság kell, nyugodt és biztos szem, elfogulatlan fő, féltő gond és önfeláldozásra kész elhatározás. Komolysággal kell számba venni a komoly veszedelmeket, a­melyek az ország alkot­mányos életét fenyegetik. Léha felületességgel az ország dolgát, ily válságos viszonyok között, tárgyalni nem szabad s üdvös végezetre vinni nem lehet. Holnap üdvözlések lesznek a pártok kebe­lében s érdekes nyilatkozatok várhatók a kor­mány­ és az ellenzék részéről egyaránt. • Ha visszalapozunk a Tisza-kormány egy­éves történetében, szemünkbe ötlik a tavalyi újév s elgondolkozunk azokon a változásokon, a­melyek a tavalyi újévi köszöntők óta beállottak közéletünkben. Tavaly Tisza István gróf azt felelte a szabadelvű párt üdvözletére, hogy" a parlamenta­rizmus megmentéséért a férfiúban csak egy el­határozás lehetséges: „az elkeseredés elszántsá­gával, a kétségbeesés eltökéltségével vetni ma­gát oda a világtörténelem kerekei elé és inkább elgázoltatni magát, semhogy tétlenül nézze az ember nemzetének pusztulását“. E szenvedelmes kijelentés után elisme­rését fejezte ki a kormányelnök az ellenzék ko­molyabb, hazafiasabb és jobb elemei iránt, a­kik abba­hagyták az obstrukciót, úgy hogy csak egy kisded csoport folytatta a harcnak ezt a módját. S e töredékes csoport ellen Tisza a tü­relmes kivárás politikájának szükségét han­goztatta. Ismerjük az azután elkövetkezett esemé­nyeket. Sikerült egészen megszüntetni az ob­­­strukciót és simán elintézni a legsürgősebb országos ügyeket. De váratlanul Tisza maga szí­totta föl újra az obstrukció­ tüszét s a­mikor már nemcsak egy kisded csoport és nem egy töre­dék állott vele szemben, hanem harcra keltek ellene az ellenzék összes komoly és hazafias ele­mei, meggyarapodva e küzdelemben a szabad­elvű pártnak egy­ nagyobb komoly és nagyon ha­zafias csoportjával és a mikor ezek tálcán kínál­ták a kormányelnöknek a parlamentarizmus megmentését , akkor Tisza gróf elutasította az ajánlatot, mert személyében áldozatot követelt tőle. Nemn is kellett volna a világtörténelem ke­rekei elé vetnie magát, hogy érdemben mindent diadalra vigyen, a minek kivívására vállalkozott, de Tisza gróf a megoldásnak ezt a módját nem fogadta el. Miért ?" Mert neki a parlamentariz­mus megmentése is csak úgy kell, a­hogy ő akarja s ma már nem a megmentés a fő, hanem a mód, a melyen megtörténik. S a világtörténe­lem kerekei inkább gázoljanak keresztül min­denen, az ország minden javán s jusson inkább katasztrófa elé az ország, mintsem hogy' — más­ként boldoguljon, mint a Tisza gróf szándéka, terve és vasakarata szerint ! Várjon igy gondolta ezt Tisza István gróf tavalyi újévi beszédében ? Appony­i Albert gróf tavalyi újévi be­szédében a következő passzust találjuk: „A ma­gyar nemzeti gondolatnak érvényesülését írtuk zászlónkra az egész vonalon — az egész vonalon, befelé úgy mint kifelé, tilos ter­ü­let­eket nem ismerve, a­minőket ismert a hivatalos politika“. „Tilos területeket nem ismerve“: erre a gondolatra esik Apponyi tavalyi ellenzéki ál­lásfoglalásának súlya, úgy értette szavait Ap­ponyi, hogy menten minden mellékes tekintet­től, kormányképességtől és effélétől, szolgálatába szegődik a nemzeti gondolatnak — azonban a hatvanhetes kiegyezés alapján. S most eljutott odáig, a kormánynak egy végzetes ballépése foly­tán, hogy immár a hatvanhetes alapot sem te­kinti tilalmas területnek többé. Kész elhagyni immár a hatvanhetes alapot is, a­melyet nem talál többé elég szilárdnak arra, hogy rajta a nemzeti eszmét hathatósan és sikerrel szolgálhassa. Hozhat az új esztendő bárminő meglepe­tést, de viszonyainkra jellemzőbbet és korunkra lesujtóbbat alig idézhet föl, mint az a jelenség, hogy Apponyi Albert gróf, a közjogi alapnak harmincéves közpályán dicsőséges bajnoka, a rá­ébredését, mely a Halál aratásának újra kezdését­­ jelenti. A vadállatok riadtan kóborolnak a síkságom nem találván helyüket, mert mindenünnen kiszo­rították őket az emberek. Mi mindent tanultunk ebben az esztendő­ben a japánoktól ! Sokszor láthattuk őket köztünk is, iskoláinkat, tudományos intézeteinket, kórhá­zainkat nézegetve. De mikor nevettünk kis torz­alakjaikon, lapos, komikus arcukon, furcsa beszé­dükön, várjon ki sejtette köztünk, hogy milyen hősi lélek, akaraterő és tehetség lakozik bennük? .A poéták egész rakás témát találnak ebben a háborúban, csak bele kell nyúlni. Ki emlékszik még az osakai férfiak hősköl­teményére ? Van egy japán közmondás: Az osakai fér­fiak mind gyávák. Kos­­a falu mellett rohamra rendezik a divíziót hatvan orosz ágyú és bevehetetlen sán­cok ellen. És akkor Kuroki tábornok előtt meg­jelenik az osakai ezred küldöttsége és hivatkozva a közmondásra, melyet csak vérrel lehet kimosni a japán közmondások közül, kéri, hogy a roham élére az osakai ezredet állítsák, mert az osakai férfiak nem gyávák ! Kuroki bólint és intézkedik. Az osakai ezred rohamra megy. Recseg az orosz golyó­szóró, bömböl az ágyú, ropognak a puskák s az osakai ezred egyre gyérü­lő sorokban hatol az el­lenséges sáncok felé. De nem­ áll meg, s szuronynyal a kezében fölhatol: a többi ezred utána. A sáncot elfoglal­­tatták.És ekkor Kuroki föllovagol oda, a­hová az osakaiak a zászlójukat kitűzték és szétnéz. Csak egy kapitány állt ott tizenkét emberrel — ez volt az egész ezred. Kezet szorított a generális, a kapitánynyal és szólt: — Az osakai férfiak nem gyávák. Osaka gyászolt. De nem sirt senki. És az özvegyek az árváknak apjuk hőstettéről me­séltek. Hát arról a japán tisztről ki beszél, a­ki (miután a villamos drótvezeték elszakadt) le­megy az aknába és pisztolylyal belelő a puska­porba ? A késedelemből baj lett volna, tehát­ inkább magát is fölrobbantotta. Port-Artur előtt háromezren jelentkeztek önkényt a gyújtóhajók elsülyesztésére, melyek­kel a kikötő torkát kellett elzárni. Mikor az első kísérlet meghiúsult, az on­nan megszabadult tisztek, gyászuk jeléül, mivel se sikert aratni, se meghalni nem tudtak, telje­sen leborotválták a fejüket. Micsoda poétikus gondolat az is, hogy az elesettek csontjait összeszedik s eltemetni haza­­küldik Japánországba ! És mikor Japánországban a cseresnyefa virágzik s mindenki boldogan sétál a fehér virág­sátor alatt, eszükbe jut a nemzetnek messze föl­dön harcoló virága, egész hajókat megtöltenek virágzó cseresnyefa-ágakkal s a hadsereg után küldik. S a tábori életben kifáradt kis katona édes örömmel szívja hazája gyönyörű virágának illatát és sapkája mellé tűzve, még bátrabban rohan az ellenségre. Gondoljunk erre a nemzetre most, hogy odakint kavarog a hóvihar s szélvész zörgeti ab­lakunkat. Gondoljunk erre a virágkedvelő népre, mely tud szépen élni és tud bátran meghalni. 1­ 3

Next