Budapesti Hírlap, 1905. október(25. évfolyam, 271-301. szám)

1905-10-01 / 271. szám

s forgatják föl, az általános szavazati jog elve alapján, közben föloszlatják az or­szággyűlést s a választásokat a rendeleti­leg átalakított törvény szerint hajtják végre. A király esküjére hivatkozva, ta­gadta meg ehhez a hozzájárulását. Abba sem ment bele, hogy a rendeleteket csakis a miniszterek írják alá s az ő neve azokon ne legyem ,,Én nemcsak arra tet­tem esküt ■— mondotta a beavatottak szerint — hogy a törvényt meg fogom tartani, hanem arra is, hogy másokkal megtartatom.“ A bécsi tanácsadók jól tudták tehát, hogy Magyarország alkotmányát nem lehet addig elkobozni, míg a nemzet a törvényes alapon megmarad. Ha az or­szággyűlés hozzá nem járul, nem lesz sem újonc, sem adó; ez ellen nem tehet­nek semmit, bár kezükben van a hata­lom és a katonai erő. Mert mi célból ren­deljék ki a katonai erőt és mit nyerhet­nek el általa ? Hiszen ebben az országban nincs jelenleg senki, a­ki a törvénynek ellenállana s a­kit erővel kellene a tör­vény tiszteletére szorítani. Sőt éppen az a bökkenő, hogy itt mindenki a törvény­hez és az alkotmányhoz ragaszkodik. Nyitott kaput nem lehet bedönteni. Az ágyúgolyó keresztültöri az acéllemezt is, de a levegőn nem üt lyukat. Világos tehát, hogy az erőszak csak­ akkor használna ellenünk s a király bele­egyezését is csak akkor tudnák kinyerni, ha mi magunk rúgnák ki lábunk alól a törvényes alapot. A bécsi tanácsadók reménysége talán egészen odáig ment, hogy képeseknek tartottak bennünket —f elfogyva minden­­türelmünk — a láza­dásra is. Ez a nemzet sokszor próbálta már, hogy fegyverrel kezében vívja ki Bécscsel szemben a maga igazát. Hátha valami ilyesre lehetne ingerelni jelenleg is? Hogy lobbanékonyabb legyen a le­vegő, arra föl lehetne használni a szo­­cialistákat is, a­kik véresre verjék a jövő nemzedék reménységét, az egyetemi ifjú­ Az imperialisztikus politikát kofáknál is támogatni kell s mivel a vásárral kettős örömet szerezhettem: a kofa gyermekeinek, meg az öcsém gyermekeinek is, oda léptem a gyümölcsös kocsihoz és a legszebb négy őszi barackot kiválo­gatva, megvásároltam. Mikor a háznál megjelentem, a sógorném­­nak azonnal átadtam a barackot s ő kedves mo­­solyával megköszönve, azonnal fogott egy tányért és abba a teritett asztal közepére elhelyezte. Mikor a levest az asztalra tették, kinyílt a gyermekszoba ajtaja és az öt gyermek kihöm­­pölygött, zajos &cwizá­-kiál­tásokkal üdvözölvén rég nem látott nagybátyjukat. Tamás azonnal fölugrott egy székre és konstatálta a barack jelenlétét. A következő percben vad ordítással követ­elni kezdte. Az anya hiába nyugtatta meg, hogy majd kapsz az ebéd végén, most a levesen van a sor. Tamás pokolian bömbölt, az asztal alá bújt, megfogta a lábamat, mind a két cipőmet kioldotta és beleharapott a lábamba. Az öcsém elővette cigarettatartóját, engem is megkínált és mind a ketten rágyújtottunk, a­miből azt követ­keztettem, hogy Tamás urfi megfékezése kissé hosszú ideig fog tartani. Az anyja benyúlt az asztal alá, Tamást, a­ki bömbölve hempergett ott, a féllábánál fogva kihúzta, talpra állította és így szólt: — Tomi, nem szégyelled magad Samu bácsi előtt ? , — Nem szégyellem — ordított Tamás.­­— Ha Samu bácsi itt nem volna, rögtön megverném. — Ne menjen ki, Samu bácsi — ordított Tamás. — Tudod-e, hogy a barackot Samu bácsi hozta s ha te ilyen rossz lesz, akkor ő fogja megenni, hát s meggyalázzák a nemzet önállósá­gának szimbólumát, a vörös-fehér-zöld lo­bogót. Ha ez sikerül, ha Budapesten mindennapossá válik rendőri assziszten­cia mellett az utcai zavargás s ha maga az országgyűlés is elveszítve türelmét, a törvényesség útjáról lelép, akkor „a fel­ségárulás vetése kizöldül“ újra s megjött a várva-várt alkalom, hogy az alkot­mányt föl lehessen függeszteni. Akkor nem ellenkezhetnék többé a király sem, a helyzet kényszerítené rá, hogy helyre­állítsa a fölbomlott rendet s ott, a­hol a törvény fölmondta a szolgálatot, rende­letekkel kormányozzon, szedesse az adót, hajtsa föl az újoncot s használja a ka­tonai erőt. Ha így eszelték ki a tervet a bécsi tanácsadók, akkor tervek rettenetesen pokoli, de van benne logika. Ha valami egyéb célzattal eszelték ki az öt pontot és rendezték a bécsi audienciát, úgy hiányzik belőle minden észszerűség. Alig lehet féltenünk, hogy minden meggondo­lás nélkül cselekedtek volna, hinnünk kell tehát , hogy tőrt vetettek a magyar nemzetnek, melyben megfogassa magát. Ez pedig fokozott mértékben teszi kötelességünkké az óvatosságot. Ha va­laha, úgy most kell vigyáznunk minden lépésünkre. Egyrészt nem szabad enged­nünk törvényt biztosította jogainkból egy mákszemnyit sem, másrészt nem szabad eltérnünk a jogosság teréről egy hajszál­nyira is. Úgy kell járnunk a borotvaél vékonyságú középúton, mint a moha­medán igazhivő a szúrák hídján, nem pil­lantva sem jobbra, sem balra. A középút rendes körülmények kö­zött a gyönge mindennapi lelkeknek or­­szágútja. A fejlődés és a kultúra csak a szélsőségek folytonos ütközése közben és által halad. A nagy ideák csak ez üt­közések következtében tudnak érvénye­sülni, az ő számukra temető az annyiszor magasztalt arany középút. De vannak helyzetek, a­midőn járni is alig lehet. — Pukkadjon meg, ha megeszi — visí­tott Tamás. — Nem hallgatsz, átkozott rossz kölyke! — Nem hallgatok, én barackot akarok. — Kapsz barackot, de előbb levest kell enned. — Samu bácsi egyék levest, én barackot eszem. Az asszony nyakon ragadta Tamást és kihurcolta a gyermekszobába. Én ezalatt cipő­met­ megkötöztem, zilált toilettemet megigazí­tottam és az asztalhoz ültem, abban a hitben, hogy most már a csirkelevesre kerül a sor. Ab­ban percben Bocka, az imperialisztikus politika második számú gyümölcse, vad ordítással rám rohant és követelte tőlem, hogy azonnal hámoz­zak meg neki egy barackot. — Meghámozom lelkem, de előbb a levest kell megenni. — Maga nem a mama, hámozhat barac­kot. Egye meg a levest maga, megmondta Ta­más, én nem eszem levest. És szilaj bömböléssel szintén az asztal alá vetette magát és bizonyosan kísérletet tett volna rá, hogy cipőmet újra kioldja, de én gyor­san fölugrottam és biztos távolságba vonultam. Én nem tudom, a gyerekek honnan veszik azt a sok könyet. Bockából is patakokban folyt, arca és fehér ruhája egy pillanat alatt csupa viz és piszok lett. E pillanatban megjelent az anya, kisérve a gyermekszobába internált Tamás elfoj­tott bőgésétől. Szigorú pillantást vetett Bockára, a­ki azóta már vagy negyvenszer meghemper­­gette magát a földön. Azután rám nézett s igy szólt: — Mi baja ennek a gyereknek ! — Barackot akar enni. — Csak nem adtatok neki ? — Dehogy, hisz akkor nem bömbölne, nemhogy haladni, megállani is bajos, nem hogy járni. Ilyen ez a mi mostani helyzetünk. Mi csak úgy állhatunk meg biztosan, ha semmi törvényellenességet el nem követve, semmi jogtalanságot el nem tűrve, megmaradunk szorosan a kö­­telességek és jogok kö­zépútján. Egész éberségünkre, egész józansá­gunkra van szükségünk: résen legyünk! A munkások. Lehetetlen, hogy azt a csodás jelenséget­, a­mely a magyar munkásnép lelkéből forr ki, e helyen is külön szóvá ne te­gyük. Tömegesen válnak ki a vörös zászló kötelé­kéből és odaállanak a nemzeti trikolor árnyé­kába. Iszonyú forradalma ez a lelkek titokzatos világának. Az idealizmus nagy csatanyerése ez, a história szelleme árnyékolja meg az elméket, a haza szent fogalmának, reintegrációja, vissza­­helyezkedése oda, a­honnan tágabb, de hidegebb fogalmak már-már kiszorították. A magyar nem­­­zet föllélegzése, újjászületése ez. Mint 1848-ban m­agához ölelte a nemzet a jog nélkül valókat, azonképpen csatlakozik a polgárságnak az a ré­tege most a nemzethez, mely ábrándjaiban jogot, eszmei tartalmat, boldogulást és célt magának a nemzet keretein túl keresett. Döntő, históriai napokban megy végbe ez a változás, oly napok­ban, a­mikor mind­en lélekre nagyobb szüksége van a nemzetnek, mint máskor. A magyar haza­­fiság nagy hódító ereje ez, együtt az erkölcsével, a nemesebb vágyakkal, az ideálisabb törekvések­kel. A gyűlölet, sötétségéből a szeretet világossá­gába való átköltözés ez. Az elvtársak átvedlése testvérekké,, a szétszórt tagok családdá tömörü­lése. A hazafiság, a hazaszeretet, a magyarság ünnepe, a nemzet diadalmaskodása, melynek vágya és önérzete ime bevonul mindenek szi­vébe, a kik itt lélekzenek, örülnek, szenvednek és maguknak jobb és szebb idők a nemzetnek nagyságot remélnek. öt uj püspök. Lapunk szombati számában jelentettük, hogy a király a napokban öt uj püspököt fog kinevezni. A félhivatalos Budapesti Tudósító ma ezt jelenti. Illetékes helyről annak kijelenté­sére kértek föl, hogy a mai lapok ama híradása, mintha az üresedésben levő püspöki székekre a kine­vezések már megtörténtek volna, a valóságnak nem felel meg. Kossuth Ferenc üdvözlése. A liptómegyei függetlenségi párt ma Liptószentmiklóson gyűlést Az asszony vésztjósló tekintetet vetett a fiúra. — Gyere csak ide, Bocka. — Nem megyek, én barackot akarok. Az asszony nem sokáig habozott, gyakor­lott mozdulattal elővonszolta a lázadót és miután kötényével letörölte könyeit, kapacitálni kezdte. A kapacitálásban én is nagy szerepet játszottam. Hogy látod, Samu bácsi úgy szeret benneteket, szeretete jeléül hozott nektek barackot, velünk akar ebédelni és most ti a helyett, hogy szépen ennétek, fölforgatjátok az egész házat. Fölösleges megjegyeznem, hogy az anyai intelmeket Bocka úrfi egy oroszlánnak becsüle­tére való szakadatlan ordítással kisérte. Végre az asszonynak a türelme elfogyott. Nyakon ra­gadta Bockát és a gyermekszobába hurcolta. Csattogás hallatszott, az atyafit verték. És egy pillanatra csend lett. Letöröltem homlokom verejtékét, újra kö­zeledtem a csirkeleveshez. Ekkor megszólal Kuncsi, szintén fiú, a harmadik számú csemete: — Samu bácsi, ugy­e Tomi, meg Bocka nem kapnak barackot ? — Nem kapnak, fiam, mert rosszak voltak. A gyerek tapsolni kezdett. — Hála Isten, akkor nekem több jut, Samu bácsi, hámtozzon nekem barackot. — Előbb levest kell enned, fiacskám, hallottad, hogy a mama mit mondott. — Nem kell leves, nekem barack kell —­ kiáltott bömbölve a gyerek. Most kezdett előttem világos lenni a gye­rekek taktikája. Ki akarják éheztetni az anyju­kat. Ha egyszerre rohanják meg a barackért, akkor az asszony egyszerre szétosztogat köztük néhány pofont és az ellenállás egyszerre meg van törve. Szóval ők nem sztrájkolnak, hanem BUDAPESTI HÍRLAP. (271. sz.) 1905. október 1.

Next