Budapesti Hírlap, 1905. november (25. évfolyam, 302-331. szám)

1905-11-01 / 302. szám

1905. november 1. BUDAPESTI HIRLAP. (302. sz.- ban meg kell győzni arról, hogy a magyar nemzet alkotmányszeretete, nemzeti érzelme, nemzeti vágyódása, nem eladó. Ezt a célt csak a küzdelemben való válto­zatlan és rendületlen kitartással lehet elérni* * Kristóffy József ma megjegyzéseket fűz a Magyar Nemzet­ben Tisza István gróf tegnapi beszédére. Első megjegyzése úgy szól, hogy ,,a Lloyd-klubban megalakult tegnap az uj konzer­­vativ­ párt.“ Egy látja, hogy az általános vá­lasztói jognak bontó ereje nemcsak egyeseket, ha­nem egy egész pártot is le tud szorítani eddig el­foglalt talajáról. Tudniillik Kristóffy úr csak magamagát tartja szabadelvűnek azóta, hogy fölfedezte ma­gában (miniszterségével egyidőben) a népboldo­­gító hajlamokat. Eincs más szabadelvű ember az országban, csak a­ki a Fejérváry-kormány tagja, avagy e kormány szolgálatába eladja magát. De Kristóffy csak egy szabadelvűséget ismer: az általános titkos szavazati jog hitvallá­sát. A közjog terén lehet abszolutista; céljaiban szolgálhatja a militarizmust és a reakciót; lábbal tiporhatja az alkotmányt és sutba dobhatja a par­­lamentarizmust, a­mely a népszabadság garanciá­lis intézménye: mind­ettől az istentelenségtől szalválja őt az általános titkos szavazati jog jel­szava, a­melynek lármás zaja, úgy véli, túlkiáltja­ az alkotmányos rend tömérdek panaszát. Kristóffy azzal tetszeleg magának, hogy fölveszi a harcot a koalícióval, Tiszával és az egész világgal. De semmiféle öntetsző buzdítás­­­­sal — a­melylyel a megijedt ember bátorítja ön­magát — nem bírja elleplezni azt a kudarcot, a­mely a kormányt agyonreklámozott program ja­val érte. A kudarc teljes; erről a programról ko­molyan beszélni többé nem­ érdemes. Részint szé­­­delgés, uraságoktól levetett holmit adván­­y gya­nánt, részint meg nagyszájú, üres hősködés. Kristóffy programjának bontó erejéről be­szél. Hol, miben mutatkozik a bontó hatalom? Kit bontott meg eddig? Még az egy év óta fom­­ladozó szabadelvű pártot sem tudta megbontani, mert a mai napig senki sem jelentette be hivata­losan kilépését. Arról pedig, hogy a többi pártot meg fogja bontani, ne is álmodozzék Kristóffy. Jóska helybenhagyólag ütött a fejével. ■— Mingya gondulam — mondta — hogy nehéz vót . . . No — folytatta s­peckesen a báró elé állott — mos­tán ne tessen búsulni, estére meg lesz a kefe. Hangjában, egész magatartásában annyi bizalomkeltő meggyőződés volt, hogy Ádám ur­nak leesett az álla. (Miféle ember ez? őrült?­­Vilá­zcsaló? Gazember? Varázsló? Vagy talán az ördög maga ?) A vezérlő-bizottság ülése. A szövetkezett ellenzéki pártok vezérlő-bizott­sága ma délelőtt ülést tartott, melyen megadta az ellenzék nevében a választ a Fejérváry-kormány pro­gramjára, s tanácskozott az új főispánok beiktatásá­nak kérdéséről is. A bizottság ülését ezúttal kivételesen nem a függetlenségi pártkörben, hanem Kossuth Ferenc Jó­­zsef­ körúti lakásán tartották meg, mert Kossuth né­hány nap óta gyöngélkedik, s lakásáról nem lehet távoznia. A bizottság ülésére már tíz óra előtt össze­gyűltek a bizottsági tagok közül: Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf, Darányi Ignác, Zichy Ala­dár gróf, Bánffy Dezső báró, Szederkényi Nándor, Thaly Kálmán, Gulner Gyula, Ugrón Gábor, Kaas Ivor báró, Tóth János, Sághy Gyula, Vázsonyi Vil­mos, Hock János és N­oltó Lajos. Az ülésen Kossuth Ferenc elnökölt. Legelőször az újonan kinevezett főispánok ügye került szóba; a főispánok installációja ügyében sok­­felől a vezér­bizottságtól kértek útbaigazítást. Rövid tanácskozás után megállapította a bizottság az új fő­ispánokkal szemben követendő eljárást, s Gulner Gyulát bízta meg azzal, hogy az ellenzéki vármegyék megbízottainak azon az értekezleten, melyet ez ügy­ben Pest vármegye hatvanötös bizottsága hívott össze, a vezérlő­bizottság álláspontját ismertette. A kormány programja ügyében Kossuth Ferenc terjesztett a bizottság elé javaslatot, melyet némi mó­dosítás után egyhangúlag elfogadtak. Az ülésről a következő jelentést adták ki: A vezérlő­ bizottság hálásan vette tudomásul Új­vidék, Abaúj, Torda, Békés, Esztergom, Szabolcs, Zala, Sopron, Csík, Udvarhely vármegyék törvényhatósá­gának és az ózdi vas- és acélgyár ezer munkásának a vezérlő­bizotts­ághoz intézett határozatait, amelyekben a szövetkezett ellenzéket üdvözlik és biztosítják támo­gatásukról. Válasz a kormány programjára. Tárgyalás alá vette a vezérbizottság a kor­m­áynak közzétett programját, a­melylyel szem­ben a következő h­ározatot hozta: A szövetkező pártok vezérbizottsága nem tételezi föl az ország közvéleményéről, hogy a Fe­­jérváry báró által fölolvasott kormányprogramot komolyan venné. A magyar nemzet hagyomá­nyos józan fölfogása ítélt már e program fölött és a vezérbizottság csak elméleti kötelességet telje­sít, midőn ezt az ítéletet megpecsételi. E program magán hordja a megvesztegetési kísérlet bélye­gét, elszomorító jeléül annak, hogy megveszteget­­hetőnek hiszik a nemzetet, a­mi felett a nemzeti lélek minden bizonynyal föl fog háborodni. Min­dent ígérnek mindenkinek, tekintet nélkül arra, Jóska egyet rántott a vállán, hogy így fél­oldalt kerülvén a subája, belebujhasson a bekötött ujjába. Belebujt s­vájkálván benne egy darabig az ott elraktározott szalonna, masina, bicska kö­zött, végre kitapogatta a kívánt tárgyakat. — Ehun — mondta s átnyújtotta a báró­nak a keféket. Olyan előkelő nyugalommal, mintha csak szívességből gyújtót adott volna köcsön a keresztkomájának, hogy az ígéret megvalósítása mennyi időbe, mennyi pénzbe s mennyivel több adóba kerülne. Évtizedekre szóló programot csinál magának egy kormány, mely még azt sem tudja, vájjon lesz-e pártja és mekkora, tehát hány hétig állhat fönn; kiszámíthatatlan milliók befektetését ígéri, bár tudja, hogy eddig nemzeti életünk teljes ki­építése nem volt lehetséges, ez azért is volt, mert a folyton emelkedő katonai költség nyomasztó súlylyal nehezedett ránk. Ennek ellenére a pro­gram a katonai költségeket tetemesen növelni szándékozik és mégis tömérdek pénzbe kerülő reformokat és befektetéseket ígér, tehát vagy amit, vagy óriási adóemelést tervez. Összehord mindent, a­mit a különböző ellenzéki pártok év­tizedekig követeltek és ezzel igyekszik megveszte­getni a tömeget, csakhogy kikerülje azt az egyet, hogy a magyar pénzzel és magyar vérrel föntar­­tott hadseregben a magyar állam hivatalos nyelve használtassák. Ezzel bebizonyítja, hogy a nagy tömegeket hazafiatlanoknak hiszi, a miben csaló­dik. De mig egyrészt olyan ez a program, mint az evangéliumi példabeszéd öt kenyere, melyből mindenki jóllakhatik s minden vágy teljesülését megígéri mindenkinek tekintet nélkül bármire és senkinek sem mondja meg, hogyan és mikor fogja véghez vinni a nagy csodát, addig akarat­lanul is elárulja a program valódi célját a követ­kező rövidre foglalható pontozatokban: A királyi vétójog végtelen mindenható­sága, a­mi megsemmisítené az országgyűlés önálló törvényalkotó képességét és ezzel a nemzeti aka­rat érvényesülhetését kizárólag az uralkodó aka­ratától tenné függővé. A hadseregnél a nemzeti kívánságok telje­sítésének lehetetlensége. A védőerő terheinek fölemelése a kétéves szolgálat jelszava alatt, a­mely fölemelt teher alatt összeroskadna az ország, a­helyett, hogy a két évi szolgálatot létszámemelés nélkül érné el. A gazdasági lekötöttséget, illetve a közös vámterületet föltétlenül f­öntart­ja, legalább is 1917-ig. A vármegyéket államosítja, tehát lerom­bolja a magyar szabad­ságot most is hatályosan védő bástyákat és ezzel arra törekszik, hogy nem­csak a fegyveres végrehajtó hatalom, hanem a polgári végrehajtó hatalom is egészen az ural­kodóé legyen, és míg a királyi vétó, tehát a ki­rályi akarat szabja meg az országnak azt, hogy mit létesíthet saját földjein, saját pénzén, saját érdekében, addig a nemzet, a nemzeti szellemtől áthatott hadsereg nélkül marad s nemcsak az anyagi, hanem az alkotmányos védekezés min­den eszköze ki legyen csavarva a nemzet kezéből. Ebbe a keretbe illeszkedik fele az a szemé­yvesz­­tés, a­melylyel mindenkinek, minden érdekét ki­elégíteni akarják, az adófizető közönség rovására, pénzen, a­mit­ a láda tartalmáért kaptak . . . . . . Jóska igen akkurátusan mondja el a nyomozás történetét, mindig ugyanazokkal a sza­vakkal, igaz, hogy annyit beszéltetik, hogy már álmában sem tudná elvéteni. III. Kunos aggodalommal, remény és kétségbe­esés közt szaporán vergődve leste Rosetti az es­­­­tét. Izgatottságában nem is ebédelt, kiment a­­kertbe, ott szaladgált egész nap s ha már nagyon­­megéhezett, ribizlit evett. Alkonyat felé már egészen ki volt merülve, lába megtagadta a szol­gálatot. Csak akkor vánszorgott be a kastélyba.­­ Lefeküdt egy díványra. Előbb azonban kiállí­totta Jeremiást az utcára Jóska­ lesni. Szerencsére nem sokáig tartott a kínlódása. Alig öt percnyi fetrengés után, miként a forgó­szél, beviharzott az ajtón — Jeremiás. Ádám úr úgy fölugrott a divánról, mint a szöcske. — No?! . . . Jeremiásnak torkán akadt a szó az izga­lomtól, alig bírta kinyögni: — Die, die, die, k-k-kaiserlichen Bi-bi-bi­­blischten! — És mélyen meghajtotta magát lojális ajkára vévén a császári keféket . . . De ezt már nem látta Ádám úr; egy merész íróban ással kint termett a folyosón s az ott álldo­­­gáló Jóskának rohant.­­ ■— A kefék! — üvöltötte. — Hol vannak­­ a kefék­­ IV. A C­sepü Jóska zsenialitása akkora föltü­­nést keltett, hogy szinte sok is volt. Mert a jóból is megárt a sok. Szegény C­sepü Jóskának leg­alább megártott. A csendőrőrmester neveztesen, a­ki a láda­­ügyben a nyomozást vezette, nem bírta elviselni, hogy egy kanász a saját mesterségében ilyen csú­fosan lefűzze: jelentést adott be a királyi ügyész­séghez, töviről-hegyire bebizonyítván fenne, hogy a rejtelmes betörést csak Jóska követhette el. Az irigység is beszélt felőle, de a meggyőző­dés is. Denikre a vizsgálóbíró markába került szegény Jóska. De nem sokáig maradt fenne. Tíz perc alatt bebizonyította ártatlanságát az alibijé­vel. S ezzel együtt azt is bebizonyította, hogy kanász létére kü­löbb rendőr, mint az ország első detektívje. Nagy jön ezáltal a Csepű Jóska híressége. Irtózatos kíváncsiság fogta el az embereket, hogy miképpen „csinálta.“ Volt annyi esze Jóskának, nem adta le ingyen az igét Egy iice borért és egy pakli tizen,­hatos dohányért azonban bárki kívánságára el­mondta az esetet. Annyival is inkább, hogy az igazi betörők rég Amerikába hajóztak azon a­zV. A csúnya szavak kihagyásával körülbelül így szól a híres kanász kimagyarázása: — Hüsze, istállóm, nem vót a boszorkány­ság, kitanálhatta van más okos ember is . . . Hát úgy vót, hogy felmentem a kastélyba és majd orra buktam. Mert olyan sikos ott a pádi­­mentum, mint a jég . . . Elsőbben azt tudtam meg, hogy hun vét a láda. Hát egy közbülső szo­bába vet, eminen az ur aludt, amonnan az inasa. Most már azt kellett tudni, m­erre van kifele. Megmutatták . . . Mindössze két olyan nyillás van a kastélyon, a­min egy ember kifér, a többi, már mint az ablakok, be vagynak dró­­tolva ... Az egyik nyílás öt szobával vót túl a ládás szobán és valamennyi síkos vót, ott törje ki a rossz . . . Hát, mondok, errefele mifelénk való becsületes ember nem vihette ki a ládát, láda nékü­l is kitört von a lába e. m. a. f. Ilyen­formán, mondok, a másik ajtón cepelték ki. Ez a másik ajtó ott vót a német inas szobáján. Kö­zel is vót, azon ki lehetett vinni, ha nem bál ott az inas. De ott bált . . . Aszondtam: vagy bitang a német és maga lopta el a lábát, vagy igen mamlász és túljártak az eszin. Megnéztem a képes felit. Hát mamlász vót. Most már csak azt kellett vön­tatni, hogy ki tette lóvá . . . Rá­­peslantottam még eccel a pofájára — igen becs­telen képe volt az Istenadtának — akkora orr vót benne, mint egy veres ugorka és derék marha­­ember vót . . . Mondok, ez nem veti meg az .

Next