Budapesti Hírlap, 1906. április (26. évfolyam, 90-118. szám)
1906-04-01 / 90. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) 1906. április 1. országot. Lázadás esetében ő oltalmazza meg a trónt és a törvényes rendet. Most azonban a királyhoz és a törvényekhez híven ragaszkodó nemzeti képviselet széjjelhajtására használták a katonaságot. Csendőri szolgálatot végeztettek vele. Olyan magyar emberek megfékezését követelték tőle, akiket ugyanaz a hazafias indulat vezérel, amely benne is él. Mindezt megteszi a katona, mert engedelmességgel tartozik, de fájó szívvel teszi. Más szolgálat végzésére állt a zászló alá. S a hadsereget olyan elemekkel egészítik ki, a melyekre nézve a szolgálat csapás s a melyeknek nagy része törvénytelennek tartja azt, hogy behívták. A tiszt fáradsággal képezi ki a póttartalékosokat, kiket talán már rövid idő múlva el kell bocsátani a katonaságtól s alig végezte el ezt a hiában való munkát, újra ilyenbe kell kezdenie. Közülök soknak ma nincs is dolga, holnap meg annyi lesz, hogy el sem bír vele készülni . Azután a kormánynak népszerűtlensége is hatással van a hadseregre. Az egész válság forrása az volt, hogy a hadsereg annyira idegen a nemzet szívétől, hogy tervbe vett megerősítése ellen lehetséges volt az obstrukció. Ezt a bajt a kormány azzal akarja gyógyítani, hogy fokozza a baj okát. Nehezebb lesz a hadsereg mellett beszélni és könnyebb ellene nyilatkozni, mint volt eddig. Eddig a honvédség népszerű volt. Érette szívesen áldozott a nemzet. A kormány ezt a népszerűséget is kockára tette. Mintha külső ellenségeink szuggesztiója alatt állana. A honvédség hatolt be a parlament szentélyébe. Tahin nem szorul már rá a nemzet áldozatkészségére ? Talán azt hiszik, hogy a szabad megegyezést, a nemzet áldozatkészségét most már állandóan pótolhatja az erőszak? A nemzet többségét szenvedések árán arra birni, hogy lemondjon mai politikájáról, csak úgy lehetséges, ha az állam összes szervei e célra közreműködnek. Ezt meg csak abban az esetben lehetne elérni, ha valamennyien hűtlenekké válnának valódi hivatásukhoz. Ha az állam minden szerve pártpolitikai mellékcélt szolgálna. Ám he ez mindig és mindenütt a szervezet bomlásával jár. Az a szervezet, mely ilyen mellékcélokra használtak, elveszti erkölcsi alapját, önérzetét, belőle egymásután kiválnak a legkitűnőbb egyének s a selejtesek lépnek helyükbe. Az ilyen szervezet iránt elenyészik a közbizalom és a közbecsülés. Ilyen átalakulásnak, ilyen válságnak viszi elébe a kormány a magyar állam összes institúcióit. Midőn a királyt akarja szolgálni, midőn az állam tekintélyét akarja megszárdítani, alig helyrehozható kárt okoz nekik. S minél tovább marad helyén, annál végzetesebb rombolást visz végbe. Az állam szervei degenerálódnak. A társadalom az ellenállásban keresi a tisztességet. A felsőség elveszti súlyát. Az adófizetéstől elszoknak a polgárok. Minden államföntartó erő bomlik. Nincs az az anarkista, az a negyvenkilences, az a köztársaságért rajongó, fölforgató, aki annyit árt a törvényes rendnek, mint a jelen kormány. S mindezt miért teszi? Talán azért, hogy túlhajtott, forradalmi követeléseket szorítson vissza? Nem. Mindez csupán azért történik, hogy — amit a koalíció fölirata kíván — a magyar csapatoknál a magyar nemzeti jelleg ki ne domboríttassék. Csupán azért, hogy olyan természetes és szerény kívánságok se teljesüljenek, amelyek sem a hadsereg harcképességével, sem az 1867. évi NIL törvénycikk szellemével ellentétben nincsenek. Csupán azért, hogy alkotmányunk ellenére a felségjogok abszolút voltát érvényre juttassák. A parlamenti kormány. Egy talentumos fiatal ujságiró-pap, Tillmann Béla, aki a napi sajtóban Túri néven ismeretes, alkotmányjogi tanulmányt irt és tett közzé ezzel a címmel: „Elrendeli-e az 1848. évi III.-cikk a parlamenti kormányt?“ A szerző felelete igenlő Kautz Gyula és Concha Győző ismeretes álláspontjával szemben. A kérdés egész történetét nagy részletességgel föltáró tanulmány határozottan nyeresége közjogi irodalmunknak. Tillmann könyvéhez Andrássy Gyula gróf írt előszót, melyi a tanulmány tárgyáról a maga részéről igy nyilatkozik: Az egész magyar nemzet a legközelebbi múltig , azt a nézetet vallotta, hogy az 1848. évi III. t.-c. a parlamenti kormányrendszert honosította meg. 1861-ben és 1886-ban az országgyűlés két háza ezt világosan kimondotta. Azóta is számtalan vezérpolitikus emelte ki ezt az alapigazságot. Ezzel ellenkező véleménynek soha senki sem adott kifejezést. A magyar államnak egész politikáját az a meggyőződés irányította, hogy a többség uralmát nálunk törvény állapitotta meg s hogy ezt kétségbe vonni többé nem lehet. Az ebbe helyezett bizalom indította a nemzetet arra, hogy 1867-ben elfogadja a kiegyezést. Az állam egész belső szervezetét, a közigazgatást, a pénzügyi kormányzatot azért reformálta, hogy összhangba hozza a parlamenti kormányformával. A kormányt azért merte új és nagy hatalmi körrel felruházni, mert a parlamentáris kormányforma uralmában látta önállóságunk biztosítékát. Tillmann Béla úr erős és helyes érvekkel száll síkra a nemzetnek eme hagyományos jogi fölfogása mellett. Higgadtan, tárgyilagosan bizonyítja be, hogy a 48 óta élt nemzedékek nem tévedtek. Kimutatja, hogy törvénytelen a mai kormány és hogy téves az az elmélet, melyet egyes tudósok a nemzet jogainak károsításával fölállítottak . S a szellem fegyverével, az igazság erejével vértezve, megvédi a ma megostromolt alkotásokat , ezzel erősíti a nemzet életerejét. Meggyőzően bizonyítja be, hogy törvényes jogunk van az érdekeinknek is megfelelő eme kormányrendszerhez. Fejte-getéseit melegen ajánlom a magyar nagyközönség-, nek. Olvassák el minél többen és merítsenek belőle ■ erőt a múlt dicső alkotásának, a parlamentariz- musnak megóvására. A parlamentarizmusnak ellenálló képessége és sikere elsősorban a nemzet politikai érettségétől és hatalmától függ. De e mellett nagy javára van és védelmét erősiti az is, hogy törvény szabta meg, s hogy erkölcsi és jogi büntetést érdemel az, a ki szabályait megsérti. Ezt az Isaság hirdetéseit, melyek igen gusztusos színben tüntették föl a kliensek hasznát és a társulat üdvös tevékenységét. Elhatároztam, hogy ez a társaság fog őszbecsavarodó napjaim kényelméről gondoskodni. Egy napon tehát fölmentem a nagy reklámpalotába, melynek a tégláit a biztosítottak verejtékével ragasztották össze és jelentkeztem az életbiztosítási osztályban. Mondhatom, hogy megjelenésem közfeltűnést keltett,, mert a társaság ügynökei oly szívós kitartással szoktak az emberek nyakára járni, hogy érthető szenzációt keltett egy nyak, mely még nem volt a biztosítás igájába hajtva. Az ügynökök dühösen néztek rám, mert személyes megjelenésem által elestek az úgynevezett províziótól. Szelíden, hordoztam körül tekintetemet,mintegy bocsánatot kérve azért, hogy az ügynöki províziót lábbal, merem gázolni, azután utasítottak, hogy menjek be az orvos szobájába, aki meg fog vizsgálni. A. Kolumbia ugyanis, bár nemes, emberbarát céljait számos jól fizetett reklámban hirdeti, beteg embert, aki igazán rá volna szorulva a segítségre, nem biztosít. Az orvos alaposan megvizsgált. Karomat megmozgatta, lábamat kirángatta, elszavaltatta velem az Élő szobrot, hogy hangom erejéről meggyőződjék, megkopogtatta a tüdőmet, gégetükröt dugott a torkomba, vasrudakat emeltetett velem és utána hallgatta a szivem dobogását s akkor igy szdt.: — Önnek rendkívüli tehetsége van . . . — Óh, doktor úr, nagyon lekötelez . . . •— rendkivüli tehetsége van a szivelhájasodásra. Elképedve néztem rá. Az orvos folytatta: — Asztma nincs, kizárva. Torkában krónikus hurut van jelen. Tüdejében . . . Ijedten kapkodtam ruháim után. — Ne folytassa kérem. Biztosit, vagy nem biztosit ? Tülipási-dal, irta Szabolcska Mihály. Viruljatok tulipánok, Viruljatok. Szivünk büszkén hadd dobogjon Alattatok. Hirdessétek világgá, hogy Fölébredtünk, Hogy hazánkért valamennyien Egyek vagyunk, egyek lettünk! Magyarország nem lesz mindig Szabad préda, Árulók és idegenek Martaléka. Megvédjük az önkény ellen, Igazsággal, Fegyver ellen: egy bűbájos, Csodatévő virágszállal! Hanem ezt a virágot csak Az viselje: ’A kinek itt e haza jó Szive, lelke! Hadd lássuk, hogy ki ellenünk , Ki mellettünk? — Harmadizig, ezerszig Kit gyűlöljünk, kit szeressünk'! Tavaszodik a természet, Tavaszodé.... A világon örök törvény Uralkodik. Tel-apóók hasztalanul Agyarkodnak! Maholnap itt ne felejtsék, Tulipánok virágoznak! .... Virúljatok tulipánok, Virúljatok. Szivünk büszkén hadd dobogjon Alattatok. Hirdessétek világgá, hogy Felébredtünk... Hogy hazánkért mindhalálig, Valamennyien egyek lettünk!! Kolumbia. — Egy beteg ember története. — írta Sipulusz. Húsz évvel ezelőtt anyagi helyzetem oly kedvezőnek látszott, hogy jónak láttam a jövőbe vetni egy pillantást és kellemes öregségről gondoskodni a magam számára. Vájjon biztosíthat-e az ember magának kellemes öregséget? Csakis biztosíthat. A kellemes öregséget úgy képzelik maguknak az emberek, hogy karosszékben ülnek, körülvéve unokák zajos seregétől, akik közül az egyik a szakállát ráncigálja, a másik a pipát igyekszik a torkán letolni, a harmadik a tintatartó tartalmát hörpinti föl, a negyedik a képeket veri le a falról, az ötödik az okuláréját igyekszik a szemébe belenyomni, a hatodik kenyérbelet gyömöszöl a fülébe és így tovább. Ehhez azonban a biztosításnak semmi köze. Én úgy gondoltam az én kellemes öregségemet, hogy belépek kliensnek egy biztosítótársaságba, amíg túrom, fizetek neki, mint a köles. Öreg napjaimra pedig ő fizet nekem, mint a köles. Vagyis, mint a költők mondják, életem alkonyán visszakapom tőle összegyűjtött köleseimet. Sokszor olvastam a Kolumbia-biztosítótár-Csupán azért forgatják föl az országot, hogy megtörjenek egy olyan politikai hatalmat, amely a király és az állam tekintélyét biztosítani akarja és biztosítani képes.