Budapesti Hírlap, 1906. április (26. évfolyam, 90-118. szám)

1906-04-01 / 90. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) 1906. április 1. országot. Lázadás esetében ő oltalmazza meg a trónt és a törvényes rendet. Most azonban a királyhoz és a törvé­nyekhez híven ragaszkodó nemzeti kép­viselet széjjelhajtására használták a ka­tonaságot. Csendőri szolgálatot végeztet­tek vele. Olyan magyar emberek megfé­kezését követelték tőle, a­kiket ugyanaz a hazafias indulat vezérel, a­mely benne is él. Mindezt megteszi a katona, mert en­gedelmességgel tartozik, de fájó szívvel teszi. Más szolgálat­ végzésére állt a zászló alá. S a hadsereget olyan elemekkel egé­szítik ki, a melyekre nézve a szolgálat csapás s a melyeknek nagy része törvény­telennek tartja azt, hogy behívták. A tiszt fáradsággal képezi ki a pót­­tartalékosokat, kiket talán már rövid idő múlva el kell bocsátani a katonaság­tól s alig végezte el ezt a hiában való munkát, újra ilyenbe kell kezdenie. Kö­zülök soknak ma nincs is dolga, holnap meg annyi lesz, hogy el sem bír vele ké­szülni­ . Azután a kormánynak népszerűtlen­sége is hatással van a hadseregre. Az egész válság forrása az volt, hogy a had­sereg annyira idegen a nemzet szívétől, hogy tervbe vett megerősítése ellen lehet­séges volt az obstrukció. Ezt a bajt a kormány azzal akarja gyógyítani, hogy fokozza a baj okát. Nehezebb lesz a had­sereg mellett beszélni és könnyebb ellene nyilatkozni, mint volt eddig. Eddig a honvédség népszerű volt. Érette szívesen áldozott a nemzet. A kor­mány ezt a népszerűséget is kockára tette. Mintha külső ellenségeink szuggesz­­tiója alatt állana. A honvédség hatolt be a parlament szentélyébe. Tahin nem szo­rul már rá a nemzet­ áldozatkészségére ? Talán azt hiszik, hogy a szabad meg­egyezést, a nemzet áldozatkészségét most­ már állandóan pótolhatja az erőszak? A nemzet többségét szenvedések árán arra birni, hogy lemondjon mai poli­tikájáról, csak úgy lehetséges, ha az ál­lam összes szervei e célra közreműköd­nek. Ezt meg csak abban az esetben le­hetne elérni, ha valamennyien hűtlenekké válnának valódi hivatásukhoz. Ha az ál­lam minden szerve pártpolitikai mellék­célt szolgálna. Ám he ez mindig és min­denütt a szervezet bomlásával jár. Az a szervezet, mely ilyen mellékcélokra hasz­nálta­k, elveszti erkölcsi alapját, önér­zetét, belőle egymásután kiválnak a leg­kitűnőbb egyének s a selejtesek lépnek helyükbe. Az ilyen szervezet iránt el­enyészik a közbizalom és a közbecsülés. Ilyen átalakulásnak, ilyen válság­nak viszi elébe a kormány a magyar ál­lam összes institúcióit. Midőn a királyt akarja szolgálni, midőn az állam tekin­télyét akarja megsz­árdítani, alig helyre­hozható kárt okoz nekik. S minél tovább marad helyén, annál végzetesebb rombo­lást visz végbe. Az állam szervei degene­rálódnak. A társadalom az ellenállásban keresi a tisztességet. A felsőség elveszti súlyát. Az adófizetéstől elszoknak a pol­gárok. Minden államföntartó erő bomlik. Nincs az az anarkista, az a negyven­­kilences, az a köztársaságért rajongó, fölforgató, a­ki annyit árt a törvényes rendnek, mint a jelen kormány. S mindezt miért teszi? Talán azért, hogy túlhajtott, forradalmi követeléseket szorítson vissza? Nem. Mindez csupán azért történik, hogy — a­mit a koalíció fölirata kíván — a magyar csapatoknál a magyar nemzeti jelleg ki ne domboríttas­­sék. Csupán azért, hogy olyan természe­tes és szerény kívánságok se teljesülje­nek, a­melyek sem a hadsereg harcképes­ségével, sem az 1867. évi NIL törvény­cikk szellemével ellentétben nincsenek. Csupán azért, hogy alkotmányunk elle­nére a felségjogok abszolút voltát ér­vényre juttassák. A parlamenti kormány. Egy talentumos fiatal ujságiró-pap, Tillmann Béla, a­ki a napi sajtó­ban Túri néven ismeretes, alkotmányjogi tanul­mányt irt és tett közzé ezzel a címmel: „Elren­deli-e az 1848. évi III.­­-cikk a parlamenti kor­mányt?“ A szerző felelete igenlő Kautz Gyula és Concha Győző ismeretes álláspontjával szemben. A kérdés egész történetét nagy részletességgel föl­táró tanulmány határozottan nyeresége közjogi iro­dalmunknak. Tillmann könyvéhez Andrássy Gyula gróf írt előszót, mely­i a tanulmány tárgyáról a maga részéről igy nyilatkozik: Az egész magyar nemzet a legközelebbi múltig , azt a nézetet vallotta, hogy az 1848. évi III. t.-c. a parlamenti kormányrendszert honosította meg. 1861-ben és 1886-ban a­z országgyűlés két háza ezt világosan kimondotta. Azóta is számtalan vezér­­politikus emelte ki ezt az alapigazságot. Ezzel ellen­kező véleménynek soha senki sem adott kifejezést. A magyar államnak egész politikáját az a meggyő­ződés irányította, hogy a többség uralmát nálunk törvény állapitotta meg s hogy ezt kétségbe vonni többé nem lehet. Az ebbe helyezett bizalom­­ indí­totta a nemzetet arra, hogy 1867-ben elfogadja a kiegyezést. Az állam egész belső szervezetét, a köz­­igazgatást, a pénzügyi kormányzatot azért refor­málta, hogy összhangba hozza a parlamenti kor­mányformával. A kormányt azért merte új és nagy hatalmi körrel felruházni, mert a parlamentá­ris kormányforma uralmában látta önállóságunk biztosítékát. Tillmann Béla úr erős és helyes érvek­kel száll síkra a nemzetnek eme hagyományos jogi fölfogása mellett. Higgadtan, tárgyilagosan bizo­nyítja be, hogy a 48 óta élt nemzedékek nem tévedtek. Kimutatja, hogy törvénytelen a mai kor­mány és hogy téves az az elmélet, melyet egyes tudósok a nemzet jogainak károsításával fölállítottak . S a szellem fegyverével, az igazság erejével vér­tezve, megvédi a ma megostromolt alkotásokat , ezzel erősíti a nemzet életerejét. Meggyőzően bizo­nyítja be, hogy törvényes jogunk van az érdekeink­nek is megfelelő em­e kormányrendszerhez. Fejte-­­­getéseit melegen ajánlom a magyar nagyközönség-, nek. Olvassák el minél többen és merítsenek belőle ■ erőt a múlt dicső alkotásának, a parlamentariz-­­ musnak megóvására. A parlamentarizmusnak ellen­álló képessége és sikere első­sorban a nemzet politi­kai érettségétől és hatalmától függ. De e mellett­­­ nagy javára van és védelmét erősiti az is, hogy törvény szabta meg, s hogy erkölcsi és jogi bünte­tést érdemel az, a ki szabályait megsérti. Ezt az I­saság hirdetéseit, melyek igen gusztusos színben­­ tüntették föl a kliensek hasznát és a társulat­ üdvös tevékenységét. Elhatároztam, hogy ez a­­ társaság fog őszbecsavarodó napjaim kényelmé­ről gondoskodni. Egy napon tehát fölmentem­­ a nagy reklámpalotába, melynek a tégláit a biz­tosítottak verejtékével ragasztották össze és je­­­lentkeztem az életbiztosítási osztályban. Mond­hatom, hogy megjelenésem közfeltűnést keltett,, mert a társaság ügynökei oly szívós kitartással­ szoktak az emberek nyakára járni, hogy érthető­ szenzációt keltett egy nyak, mely még nem volt­ a biztosítás igájába hajtva. Az ügynökök dühö­sen néztek rám, mert személyes megjelenésem által elestek az úgynevezett províziótól. Szelíden, hordoztam körül tekintetemet,­­mintegy bocsána­tot kérve azért, hogy az ügynöki províziót lábbal, merem gázolni, azután utasítottak, hogy menjek be az orvos szobájába, a­ki meg fog vizsgálni. A. Kolumbia ugyanis, bár nemes, emberbarát­ cél­jait számos jól fizetett reklámban hirdeti, beteg embert, a­ki igazán rá volna szorulva a segít­ségre, nem biztosít. Az orvos alaposan megvizsgált. Karomat megmozgatta, lábamat kirángatta, elszavaltatta velem az Élő szobrot, hogy hangom erejéről meggyőződjék, megkopogtatta a tüdőmet, gége­tükröt dugott a torkomba, vasrudakat emeltetett velem és utána hallgatta a szivem dobogását s akkor igy szdt.: — Önnek rendkívüli tehetsége van . . . — Óh, doktor úr, nagyon lekötelez . . . •— r­endkivü­li tehetsége van a szivelhája­­sodásra. Elképedve néztem rá. Az orvos folytatta: — Asztma nincs, kizárva. Torkában kró­nikus hurut van jelen. Tüdejében . . . Ijedten kapkodtam ruháim után. — Ne folytassa kérem. Biztosit, vagy nem­ biztosit ? Tülipási-dal, irta Szabolcsk­a Mihály. Viruljatok tulipánok, Viruljatok. Szivünk büszkén hadd dobogjon Alattatok. Hirdessétek világgá, hogy Fölébredtünk, Hogy hazánkért valamennyien Egyek vagyunk, egyek lettünk! Magyarország nem lesz mindig Szabad préda, Árulók és idegenek Martaléka. Megvédjük az önkény ellen, Igazsággal, Fegyver ellen: egy bűbájos, Csodatévő virágszállal! Hanem ezt a virágot csak Az viselje: ’A kinek itt e haza jó Szive, lelke! Hadd lássuk, hogy ki ellenünk , Ki mellettünk? — Harmadizig, ezerszig Kit gyűlöljünk, kit szeressünk­'! Tavaszodik a természet, Tavaszodé.... A világon örök­ törvény Uralkodik. Tel-apóók hasztalanul Agyarkodnak! Ma­holnap itt ne felejtsék, Tulipánok virágoznak! .... Virúljatok tulipánok, Virúljatok. Szivünk büszkén hadd dobogjon Alattatok. Hirdessétek világgá, hogy Felébredtünk... Hogy hazánkért mindhalálig, Valamennyien egyek lettünk!! Kolumbia. — Egy beteg ember története. — írta Sipulusz. Húsz évvel ezelőtt anyagi helyzetem oly kedvezőnek látszott, hogy jónak láttam a jövőbe vetni egy pillantást és kellemes öregségről gon­doskodni a magam számára. Vájjon biztosít­­hat-e az ember magának kellemes öregséget? Csakis biztosíthat. A kellemes öregséget úgy kép­zelik maguknak az emberek, hogy karosszékben ülnek, körülvéve unokák zajos seregétől, a­kik közül az egyik a szakállát ráncigálja, a másik a pipát igyekszik a torkán letolni, a harmadik a tintatartó tartalmát hörpinti föl, a negyedik a képeket veri le a falról, az ötödik az okuláréját igyekszik a szemébe belenyomni, a hatodik ke­­nyérbelet gyömöszöl a fülébe és így tovább. Ehhez azonban a biztosításnak semmi köze. Én úgy gondoltam az én kellemes öregségemet, hogy belépek kliensnek egy biztosítótársaságba, a­míg túrom, fizetek neki, mint a köles. Öreg napjaimra pedig ő fizet nekem, mint a köles. Vagyis, mint a költők mondják, életem­ alkonyán visszakapom tőle összegyűjtött köleseimet. Sokszor olvastam a Kolumbia-biztosítótár-Csupán azért forgatják föl az orszá­got, hogy megtörjenek egy olyan politikai hatalmat, a­mely a király és az állam tekintélyét biztosítani akarja és­ biztosí­tani képes.

Next