Budapesti Hírlap, 1907. január (27. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 1. szám. Kedd, január 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnop után való napon is. Előfizetési árak:­­Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—83, kiadóh. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Kiölhet»­ él hirdítfs-KIrd­ol: Igyam hát Jizse Morut 5. sz. a. oldalán, kpró hirdetések 41». Egy szó 5­­11., vastagabb betűvel 10 111. Hirdetések millim­á­tor* számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennak­ad­ást ne ezen védjen. A hit és remény ünnepe. Budapest, dec. 31. Nyájas, kedves hittel fogadjuk az uj esztendőt. Semmi sem változott azoknak az erőknek az állapotában, melyek a vi­szonyok alakulását eldöntik, csak lel­künk mélyében buzog erősebben a hit és remény forrása. A küzdéshez és tűréshez így merítünk magunkból új erőket és megyünk elébe a rejtelmes jövőnek. Ün­neppé avattuk az év első napját, melyet egészen a reménynek szentelünk. Millió meg millió jó kívánság röppen át a leve­gőn és hinti a lelkekbe­­ a jobb jövőbe vetett hitet. Ne mondja senki, hogy ez a hitünk színes illúzió, melylyel magunkat és a világot ámítjuk. Ezen a világon nem a gőz és az elektromosság műveli a leg­nagyobb csodákat, hanem a hit, a­mely az emberi erőt fokozza és a remény, mely a célokat közelieknek tünteti föl. A világ végéig ezek maradnak a legna­gyobb erők; a szeretet, a­melynek ra­gyogó fényét és hevítő tüzét átérezzük a karácsony szent ünnepén és a hit meg remény, melyek ünnepét az esztendő első napján üljük meg. Soha annyira nem volt szükségünk ezekre a belső erőforrásokra, mint ebben a pillanatban. Nagy harcok emléke áll mögöttünk, de ezek a harcok nem igazi győzelemmel végződtek és nem a béke útját nyitották meg előttünk. Mégis ellan­­kadás üli meg a szíveket, mintha a harc véget ért volna, de reményeink nem tel­jesedtek, utunkat köd borítja. A helyzet kietlenségét növeli, hogy egymást tép­jük, marcangoljuk. Némelykor az az ér­zésünk van, hogy a nemzet belső viszály­­kodása a mohácsi vész idején sem lehe­tett sokkal nagyobb. Külső ellenségeink sem támadtak bennünket hevesebben, mint most mi egymást­ támadjuk. A­kik a hatalomból kibuktak, nem tudnak bele­törődni a megváltozhatatlan helyzetbe; a­kik a hatalom polcára kerültek, bizony­talanul megállnak és nem mernek erős lélekkel előre menni. A lelkek összhangja veszett el, az az összhang, melyet a poli­tikai pártok ellenkezésének sem sza­badna megbontani. A háború sorsa el­dőlt, de a kavarodás nem szűnt meg; barát és ellenség össze-vissza van, mint a természetben az elemek nagy vihar al­kalmával, mielőtt végképp elcsöndesed­­nek. A csatamező szélein pedig ólálkod­nak a zsebrákok, zsákmányt lesve. Hogy ezek azonnal egymásra találnak és együtt maradnak, a jók pedig elszórtan néha egymás ellen fordulnak! Nagy do­log az elvekhez való ragaszkodás, a párt­­hűség; van idő, mikor ez a legnagyobb hazafias erény. De van idő, mikor a párt­elfogultság veszélyezteti a célt, melyért a pártok vannak! Ezt vallottuk az el­múlt évben és győztünk; szabad-e most azokra hallgatnunk, kik a párthűség jel­szavával egymás ellen akarnak bennün­ket uszítani, , hogy erőnket megoszszák és áldatlan testvérháborúba vigyék? A hit és remény ünnepén tisztán kell látnunk a helyzetet. Ne ezzel a nyomás­sal a szívünkön induljunk neki az új esz­tendőnek, mert ez a nyomás megbénít­hatja hitünket és széjjeltépheti a remény virágait. Rendbe kell jönnünk saját lel­künkkel, hogy meglegyen benne az össz­hang, mely ilynemű harcokban a győzel­met biztosítja. Nem fegyverrel küzdünk a láz eszméletlenségében, hanem minden­napi munkát végzünk világos elmével, nagy körültekintéssel, lépésről-lépésre óvatosan előre haladva. Mindenekelőtt a lankadást kerges­sük el szívünkből. Ne legyünk kishitűek, bizalmunkat vesztették. Ne felejtsük el, hogy mindent megfontolva, külső ellen­ségeink dühét és belső viszálykodásaink makacsságát, bátran kimondhatjuk: nemzet, mint ma a magyar, nem forog veszedelemben, még sokkal nagyobb válságok esetében sem. A­mely idáig juttatott bennünket, a legkedvezőtlenebb körülmények közt: a nemzet belső élet­­ereje, az nem csökkent, nem csökkenhe­tett, sőt erősebb, mint valaha. A nemzet nem hagyta el magát egy pillanatig sem, nem esett kétségbe; ellenkezőleg, merte akaratát, érzését, gondolkodását erőseb­ben, mint valaha, megnyilvánítani. Tár­sam, ha fáradtnak érzed magad, jusson Uj esztendei ének. Irta Hamvai Sándor. Adjon Isten boldog uj esztendőt, A magyarnak napfényes jövendőt! Pártoskodás, szétvonás kivesszen, Magyar magyart testvérként szeressen. Szűnjék meg az ezeréves átok, Örök napfény boruljon e honra, És ne váljék soha se alkonyra! A hármas bérc, négy folyam határán. Szerető szív ne maradjon árván, És ha akad árva gyermek, soha Ne érezze mi az a mostoha, Úgy nőjjön föl az is szeretetben, Mostoháján édes anyát leljen S az belőle hű fiút neveljen! S a magyar föld áldott barázdája, Ha alászánt munkáján gazdája Dusán ontson, bőven adjon magot, Ne lássunk itt szegényt, csak gazdagot. Kulik helyett dolgos magyar kézzel Vidám dal közt arasson a paraszt, És ne halljunk szitkozódást, panaszt! Úr és paraszt értse meg, tudja meg, Szent itt minden rög, kő, halom, berek, Vér nevelt itt fát, bokrot, virágot S bejárhatja az egész világot. Szive mégis ide vonja vissza, anyja bölcsőjét ringatta, Bánatkönnyet hullatva miatta . . . Világpolgár és világszabadság Jelszónak szép, de puszta hazugság . • , Átkos eszmék magvát bárhogy hintik, A magyar csak magyar marad mindig, Meghalni és pihenni itt tud csak Ősi vértől megáztatott földben, — Ezért bizom én hazám jövődben! Trencséni regulák. Irta Takáts Sándor. Az uj hitről (a reformációról) unos­­untig eleget írtak. Egy emberöltő is ke­vés arra, hogy az ember a rengeteg anya­gon átverje magát. S mégis, — nekünk úgy tetszik — mintha az ingerült­­elek a tüzes vitatkozásban a legtanulságosabb dolgok­ról teljesen megfeledkeztek volna. Fölszedett szemöldökkel, tűztől gyuladt tekintettel hirdet­tek minden oly dolgot, a­minek a nyomában csak gyűlölet kelhet; kígyókövet fújtak egymásra, s nem vették észre, hogy ezer és ezer ember lelké­nek a csendességét fölzavarják. Pedig az új hit napjainak fiatal földjében nálunk nem gyűlölet, hanem szeretet nyiladozott, nem az indulatosság, nem a harag, hanem az emberszeretet és a jóté­konyság hódított. A vallási gyűlölet idegen nö­vény volt. Nem Magyarországban termett, ha­nem Bécsből ültették át hozzánk. S a­míg e mér­ges növény nálunk erősebb gyökeret nem vert, addig egészen más élet járta itt; legalább is nem olyan, mint a­milyenről a régi molyette köny­vekben olvasunk. A törvény az élettel nem mindig jár kar­öltve. Gyakran megesik, hogy csak egyes ember érdeke hozza létre s igy az életre semmi hatás­sal sincsen. A XVI. század első felében, az uj hit ellen hozott törvényekkel is igy vagyunk. Ezek gyűlöletet hirdetnek akkor, midőn a ma­gyar családok kebelében a vallási gyűlölet még teljesen ismeretlen dolog volt. Halálos büntetés­sel fenyegetik az új hit terjesztőit akkor, a­mi­dőn az egész országban tárt karokkal fogadják őket. Lehet-e ilyen körülmények között a tör­vénynek erkölcsi ereje és hatása ? A felelet arra fakad, hogy sohasem! Az új hitre vonatkozó törvényeket, politi­kai írásokat és harcokat mindkét részről töviről hegyire ismerjük, íróink manapság is ezeken rágódnak, ezeket állítgatják egymás ellen hadi­rendbe. Mi e sivár küzdelembe uj eszmét vetünk. Eddig még senkinek sem jutott az eszébe, hogy az uj hit terjedését és hódítását a családi levele­zések szelíd fényével­ igyekezett volna megvilá­gítania. Pedig az­­íj hitről elég bő szóval szólnak ezek is, s hozzá még a tartalmuk is őszintébb, közvetetlenebb és igazabb minden politikai írás­nál. Miért ne indulhatnánk tehát a sötétségbe ezek világánál? Régi, igen régi levélben olvastuk ezt a ma­gyar mondást: „Míg a fölvetett alma alájő, idő változhatik“. Az új hit okozta viszonyok is foly­ton változnak, s így a reformációról csak úgy általánosságban ítéletet mondanunk nagy hiba volna. A kort a kortól jól meg kell különböztet­nünk, hogy helyesen ítélhessünk." Előre meg- Mai számunk 36 oldal

Next