Budapesti Hírlap, 1907. március (27. évfolyam, 52-78. szám)
1907-03-01 / 52. szám
Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 52. szám. Péntek, március 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, így hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben 8 ill., vidéken 10 ill. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Sokk Szilárd-utca 4. sz. Eufiete- és lixisités-fölvétel: Crraszbó Józsif-Urat 5. u. i. oldal in. Apró hirdetések Ara: Egy azó 5 ill., vastagabb betűtel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A munkáskérdés a Házban. Budapest, febr. 28. Az országgyűlés ma a legaktuálisabb és a legizgatóbb országos kérdéssel, a túlhajtott izgatás folytán veszedelmes irányba terelt munkáskérdéssel foglalkozott. • A szociálisba izgatás fölszította az elégedetlenséget, amelyet kielégíteni a legjobb akarattal sem lehet. A munkás ma olyan követelményeket támaszt, amelyeket a munkaadó, főképpen a gazda, alig teljesíthet, s a szocialistáktól diktált követelések jobbára olyan természetűek, hogy a mezőgazdasági munka feltételeivel össze sem egyeztethetők. Ebből természetesen áthidalhatatlan ellentétek támadnak a munkásra szoruló gazda és a munkára utalt munkásnép között. Az izgatás arra irányul, hogy a munkás ne szerződjék, míg a gazda a lehetetlen követeléseket nem teljesíti. Mindennél nagyobb és érezhetőbb baj azonban az, hogy számos vidéken nincs is munkás, mert a nép kivándorol. Ezek ellen a nyomasztó bajok ellen keresnek orvoslást az izgatás és kivándorlás által létük feltételeiben fenyegetett gazdák. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület az országgyűléshez kérelemmel fordult, amelyben föltárja a veszedelmet s egyben módokat ajánl és javaslatokat tesz a betegség lehető orvoslására nézve. Fölveti a többi közt, hogy az izgatásnak talán olyképp kellene határt szabni, hogy a sajtóvétségek egy részét, amelyek a gazdák ellen, cselédek izgatására avagy gazdasági és aratósztrájkra irányulnak, vonják ki az esküdt bíróságok hatásköre alól és utalják a rendes bíróságok ítélőszéke elé. A kivándorlás korlátozását óhajtják a gazdák oly módon, hogy az olyan munkás, aki aratásra elszerződött, ne kaphasson útlevelet. Mindez azonban nem abszolút követelmény a gazdák részéről, csak fölvetett eszme, gondolat és ötlet, vagy ha úgy tetszik, mód és eszköz arra, hogy fölhívják az ország, a kormány és a törvényhozás fgyelmét azokra a rengeteg károkra, amelyeket a jelenlegi szociális állapot — a szakadatlan, féktelen és lelkiismeretlen izgatás és a kivándorlási láz — az ország közvagyonában és nemzetfentartó társadalmában tehet. Mi úgy fogjuk föl a gazdák kérvényét, mint egy segélykiáltást a vészes tengeren, amelyet idejekorán hallatnak, mielőtt a felkorbácsolt hullámok zátonyra viszik a hajót, amely a nemzeti társadalom legértékesebb elemének, a magyar gazdaközönségnek javait, érdekeit és létfeltételeit hordja a hátán. A gazdák kérvényével kapcsolatban igen tartalmas vitát hallottunk a képviselőházban a munkáskérdésről, a szövetkezetek, illetve szakszervezetek működéséről, továbbá a kivándorlásról és a sajtó terén teendő reformokról. A mai napon Günther igazságügyminiszter és Andrássy gróf belügyminiszter kifejtették a kormány álláspontját e nevezetes kérdésekben s beszédjüket olyan emelkedett politikai szellem hatotta át, amely bizonyára éreztetni fogja jótékony és üdvös hatását minden irányában. Günther igazságügyi mniszter előadta a maga fölfogását a sajtóban észlelhető visszás jelenségekről s kifejtette a kormány intencióját, amely a sajtó útján elkövetett visszaélések orvoslására és az esküdtszéki intézmény tökéletesbítésére irányul. Az esküdtszéki bíráskodás hatáskörét korlátozni nincs szándékában, mert az a meggyőződése, hogy esküdtszéki bíráskodás nélkül nincs sajtószabadság. Ellenben igenis, szándéka az, hogy az esküdtszéki eljárást gyorsítsa és a büntetéseket szigorítsa, továbbá, hogy az eljárást hatásossá tegye, különösen abban az irányban, hogy a megtorlás az igazi bűnöst, nem pedig a strómant sújtsa. Az igazságügyminiszter ezzel rátette kezét a sajtóban mutatkozó betegségek igaz forrására s a nélkül, hogy az összehívandó szakértekezlet tanácskozásának elébe akarnánk vágni, azt hiszszük, a miniszter megjelölte az egyedüli módot is, amelyen az államhatalom a sajtó etikai színvonalát ellenőrizheti. Hathatóssá és szigorúvá kell tenni a felelősségre vonást minden olyan esetben, amikor valamely sajtóorgánum visszaélést követ el. Ez minden, amit az államhatalom tehet. A sajtó teljes megtisztulása azonban csak magának a sajtó hivatott munkásainak Egy politikai kalandor. írta Junius. Némely részében mintha csak vakmerően kieszelt regény volna az a kalandor pálya, amelynek képét nemrégiben rajzolta meg a francia Léonce Grasilier: Kolli báró címen. A francia forradalom, a nyomába lépő konzulátus, aztán Napóleon császársága kedvezett a kalandor exisztenciáknak még akkor is, ha az részben olyan operett-figura volt, mint Kolli báró. Abban az időtájban, amidőn Napóleon megtette magát francia császárnak, tűnt föl Párisban egy alak, akiről a császári rendőrség hol azt jelentette, hogy d’Esterneau máltai lovag, egykor őrnagy volt a Condé hadseregében, hol meg, hogy Kolli Leopold báró, aki í földön látta meg a napvilágot. Utóbb aztán meglehetősen furcsa körülmények között kiderült, hogy ez a színpadi figura nem máltai lovag és nem szolgált soha sem a Condé hadseregében, hogy nem hívják d’Esterneaunak, de Rollinak sem, hogy nem ír, de francia, közönséges katonaszökevény, aki ügyeskedése árán az emberek hiszékenységéből és ostobaságából akar minél jobban megélni. Apját Collignon Jánosnak, őt Collignon Lajosnak hívták. Apja katona volt, a forradalom alatt fölvitte a századosságig s Cambrainál esett el 1793- ban. Utóbb a fiút is besorozták katonának, a katonaságtól azonban pár hónap múltán megszökött. Egy ideig csavargott, aztán egy asszony társaságában került elő, akiről azt állította, hogy a felesége. Lopáson kapják s mint katonaszökevényt elitélik öt évi fegyházra. Valahogy kimosta magát a büntetés leülése alól. A rendőrség kideríti azt is, hogy állítólagos feleségét is eladta egy német bárónak, akit ezen a címen gyalázatosan zsarolt. Maga behízelegte magát egy genfi bankár özvegyének a kegyeibe s azzal is azt tette, a mit a német báróval, zsarolta gyalázatosan. Ezenkívül egy Bonnevalne nevű, Versaillesban lakó, regényes hajlamú asszonynyal s egy Desjardins nevü abbéval állott igen barátságos lábon. Minden valószínűség szerint hitelezői s a rendőrség zaklatásai elől s nem áhitatoskodás céljából menekült egy időre Desjardins abbé pártfogásával egy vidéki trappista kolostorba. A kolostorban megismerkedett egy Rikárd nevű baráttal, aki azt mondta magáról, hogy katona volt korábban s rövid időn nagyon bizalmas barátságot kötöttek. Kelli báró ekkor piemonti olasznak mondta magát, nagyon ócsárolta Napóleon kormányát s azzal dicsekedett, hogy az angol kormány megbízásából a Bourbonok érdekében több utat tett Olasz- és Németországban. Az új barátok rövid idő alatt megunták a trappista kolostort, a vidéki csöndet s visszatértek Parisba. Kolli báró ekkor hatalmas tervet forralt az agyában, amiről valószínűen Bonnevame asszony és Desjardins abbé tudhattak, mert támogatásukkal nyomban megvalósításához látott. Az asszony s az abbé szereztek neki pénzt és útlevelet, amivel 1809 novemberében Anversbe utazott azzal az ürügygyel, hogy a vestmalii trappista kolostorba lép. Valószínűen feléje sem nézett a kolostornak, csupán arra várt, hogy Párisnél még több segítséget kapjon terve kivitelére. Várakozás közben, Anversben ismerkedett meg egy Saint-Bonnet Albert nevű fiatalemberrel, akit rávett arra, hogy menjen vele mint titkára Angliába, mert ő, a született ír, egy kukkot sem tud angolul. Desjardins abbétól a kenti herceghez ajánló levelet, Bonevalné asszonytól pedig utalványt kapott egylondoni bankárhoz. Az a terv, amivel Kolli báró a kenti herceget fölkereste, az volt, hogy ő, ha az angol kormány támogatja, megszökteti Velencéből, a francia fogságból, VII. Ferdinand spanyol trónörököst. Amióta Napóleon meghódította Spanyolországot s bátyját, Bonaparte Józsefet megtette spanyol királynak, IV. Károly spanyol király, a felesége, még egykor mindenható minisztere, Godói, a békeherceg, Marseilleben éltek francia kegyelemkenyéren. VII. Ferdinánd trónörökös öcscsével, dán Karloszszal és nagybátyjával, don Antonióval 1808 májusától Valencayben élt tisztes fogságban. Mert a trónörököst többször meg akarták szöktetni, bár neki semmi kedve sem volt a szökésre, szigorúan őrizték Valencay várkastélyát. VII. Ferdinánd jól érezte magát a fogságban, untalanul biztosította Napóleont leveleiben, hogy esze ágában sincs a menekvés, hogymindenben kegyelmére bízza magát. A trónvesztés nem bántotta. Órákon át sétált a várkastély óriási kertjében. Játszott lutrit, vásárolt ékszert és órát. Imádkozott és böjtölt. Változatosság okáért aztán, ha kezébe kaphatta, megégette Voltaire, Rousseau, Diderot és más istentelen francia írók munkáit. Amint Kolli báró 1810. január első napjaiban Londonba érkezett titkárával, levelet irt a kenti hercegnek s államérdekből és egy kiváló fogoly ügyében kihallgatást kért tőle. A herceg kegyesen fogadta a kalandort, meghallgatta ter- Mai számunk 28 oldal.