Budapesti Hírlap, 1907. március (27. évfolyam, 52-78. szám)

1907-03-01 / 52. szám

Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 52. szám. Péntek, március 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, így hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben 8 ill., vidéken 10 ill. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Sokk Szilárd-utca 4. sz. Eu­fi­ete- és lixisités-fölvétel: Crrasz­bó Józsif-Urat 5. u. i. oldal in. Apró hirdetések Ara: Egy azó 5 ill., vastagabb betűtel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A munkáskérdés a Házban. Budapest, febr. 28. Az országgyűlés ma a legaktuáli­sabb és a­ legizgatóbb országos kérdés­sel, a túlhajtott izgatás folytán veszedel­mes irányba terelt munkáskérdéssel fog­lalkozott. •­­ A szociálisba izgatás fölszította az elégedetlenséget, a­melyet kielégíteni a legjobb akarattal sem lehet. A munkás ma olyan követelményeket támaszt, a­melyeket a munkaadó, főképpen a gazda, alig teljesíthet, s a szocialistáktól diktált követelések jobbára olyan természetűek, hogy­ a mezőgazdasági munka feltételei­vel össze sem egyeztethetők. Ebből ter­mészetesen áthidalhatatlan ellentétek támadnak a munkásra szoruló gazda és a munkára utalt munkásnép között. Az izgatás arra irányul, hogy a munkás ne szerződjék, míg a gazda a lehetetlen kö­veteléseket nem teljesíti. Mindennél na­gyobb és érezhetőbb baj azonban az, hogy számos vidéken nincs is munkás, mert a nép kivándorol. Ezek ellen a nyomasztó bajok ellen keresnek orvoslást az izgatás és kiván­dorlás által létük feltételeiben fenyege­tett gazdák. Az Országos Magyar Gaz­dasági Egyesület az országgyűléshez kérelemmel fordult, a­melyben föltárja a veszedelmet s egyben módokat ajánl és javaslatokat tesz a betegség lehető or­voslására nézve. Fölveti a többi közt, hogy az izgatásnak talán olyképp kellene határt szabni, hogy a sajtóvétségek egy részét, a­melyek a gazdák ellen, cselédek izgatására avagy gazdasági és arató­­sztrájkra irányulnak, vonják ki az es­­küdt bíróságok hatásköre alól és utalják a rendes bíróságok ítélőszéke elé. A ki­vándorlás korlátozását óhajtják a gaz­dák oly módon, hogy az olyan munkás, a­ki aratásra elszerződött, ne kaphasson útlevelet. Mindez azonban nem abszolút követelmény a gazdák részéről, csak föl­vetett eszme, gondolat és ötlet, vagy ha úgy tetszik, mód és eszköz arra, hogy fölhívják az ország, a kormány és a tör­vényhozás fgyelmét azokra a rengeteg károkra, a­melyeket a jelenlegi szociális állapot — a szakadatlan, féktelen és lelkiismeretlen izgatás és a kivándorlási láz —­­ az ország közvagyonában és nem­­zetfentartó társadalmában tehet. Mi úgy fogjuk föl a gazdák kérvényét, mint egy segélykiáltást a vészes tengeren, a­me­lyet idejekorán hallatnak, mielőtt a fel­korbácsolt hullámok zátonyra viszik a hajót, a­mely a nemzeti társadalom leg­értékesebb elemének, a magyar ga­zda­­közönségnek javait, érdekeit és létfelté­teleit hordja a hátán. A gazdák kérvényével kapcsolatban igen tartalmas vitát hallottunk a kép­viselőházban a munkáskérdésről, a szö­vetkezetek, illetve szakszervezetek mű­ködéséről, továbbá a kivándorlásról és a sajtó terén teendő reformokról. A mai napon Günther igazságügyminiszter és Andrássy gróf belügyminiszter kifejtet­ték a kormány álláspontját e nevezetes kérdésekben s beszédjüket olyan emel­kedett politikai szellem hatotta át, a­mely bizonyára éreztetni fogja jótékony és üdvös hatását minden irányában. Günther igazságügyi m­niszter­ elő­adta a maga fölfogását a sajtóban észlel­hető visszás jelenségekről s kifejtette a kormány intencióját, a­mely a sajtó út­ján elkövetett visszaélések orvoslására és az esküdtszéki intézmény tökéle­­tesbítésére irányul. Az esküdtszéki bírás­kodás hatáskörét korlátozni nincs szán­­dékában, mert az a meggyőződése, hogy esküdtszéki bíráskodás nélkül nincs sajtószabadság. Ellenben igenis, szán­déka az, hogy az esküdtszéki eljárást gyorsítsa és a büntetéseket szigorítsa, továbbá, hogy az eljárást hatásossá tegye, különösen abban az irányban, hogy a megtorlás az igazi bűnöst, nem pedig a strómant sújtsa. Az igazságügy­­miniszter ezzel rátette kezét a sajtóban mutatkozó betegségek igaz forrására s a nélkül, hogy az összehívandó szakérte­­kezlet tanácskozásának elébe akarnánk vágni, azt hiszszük, a miniszter megje­lölte az egyedüli módot is, a­melyen az államhatalom a sajtó etikai színvonalát ellenőrizheti. Hathatóssá és szigorúvá kell tenni a felelősségre vonást minden olyan esetben, a­mikor valamely sajtó­­orgánum visszaélést követ el. Ez min­den, a­mit az államhatalom tehet. A sajtó teljes megtisztulása azonban csak magának a sajtó hivatott munkásainak Egy politikai kalandor. írta Junius. Némely részében mintha csak vakmerően kieszelt regény volna az a kalandor pálya, a­melynek képét nem­régiben rajzolta meg a francia Léonce Grasilier: Kolli báró címen. A francia forradalom, a nyomába lépő konzulátus, aztán Napóleon császársága kedvezett a kalandor exisztenciáknak még akkor is, ha az részben olyan operett-figura volt, mint Kolli báró. Abban az időtájban, a­midőn Napóleon megtette magát francia császárnak, tű­nt föl Párisban egy alak, a­kiről a császári rendőrség hol azt jelentette, hogy d’Esterneau máltai lovag, egykor őrnagy volt a Condé hadseregében, hol meg, hogy Kolli Leopold báró, a­ki í­ földön látta meg a napvilá­got. Utóbb aztán meglehetősen furcsa körülmé­nyek között kiderült, hogy ez a színpadi figura nem máltai lovag és nem szolgált soha sem a Condé hadseregében, hogy nem hívják d’Ester­­neaunak, de Rollinak sem, hogy nem ír, de francia, közönséges katonaszökevény, a­ki ügyes­kedése árán az emberek hiszékenységéből és osto­baságából akar minél jobban megélni. Apját Collignon Jánosnak, őt Collignon Lajosnak hív­ták. Apja katona volt, a forradalom alatt föl­vitte a századosságig s Cambrainál esett el 1793- ban. Utóbb a fiút is besorozták katonának, a ka­tonaságtól azonban pár hónap múltán megszö­kött. Egy ideig csavargott, aztán egy asszony társaságában került elő, a­kiről azt állította, hogy a felesége. Lopáson kapják s mint katonaszöke­vényt elitélik öt évi fegyházra. Valahogy ki­mosta magát a büntetés leülése alól. A rendőrség kideríti azt is, hogy állítólagos feleségét is el­­adta egy német bárónak, a­kit ezen a címen gya­lázatosan zsarolt. Maga behízelegte magát egy genfi bankár özvegyének a kegyeibe s azzal is azt tette, a mit a német báróval, zsarolta gyalá­zatosan. Ezenkívül egy Bonnevalne nevű, Ver­­saillesban lakó, regényes hajlamú asszonynyal s egy Desjardins nevü abbéval állott igen barátsá­gos lábon. Minden valószínűség szerint hitelezői s a rendőrség zaklatásai elől s nem áhitatoskodás céljából menekült egy időre Desjardins abbé pártfogásával egy vidéki trappista kolostorba. A kolostorban megismerkedett egy Rikárd nevű baráttal, a­ki azt mondta magáról, hogy katona volt korábban s rövid időn nagyon bizalmas ba­rátságot kötöttek. Kelli báró ekkor piemonti olasznak mondta magát, nagyon ócsárolta Napó­leon kormányát s azzal dicsekedett, hogy az an­gol kormány megbízásából a Bourbonok érdeké­ben több utat tett Olasz- és Németországban. Az új barátok rövid idő alatt megunták a trappista kolostort, a vidéki csöndet s visszatér­tek Parisba. Kolli báró ekkor hatalmas tervet forralt az agyában, a­miről valószínűen Bonne­vam­e asszony és Desjardins abbé tudhattak, mert támogatásukkal nyomban megvalósításához lá­tott. Az asszony s az abbé szereztek neki pénzt és útlevelet, a­mivel 1809 novemberében Anversbe utazott azzal az ürügygyel, hogy a v­estmalii trappista kolostorba lép. Valószínűen feléje sem nézett a kolostornak, csupán arra várt, hogy Pá­risn­él még több segítséget kapjon terve kivite­lére. Várakozás közben, Anversben ismerkedett meg egy Saint-Bonnet Albert nevű fiatal­ember­rel, a­kit rávett arra, hogy menjen vele mint titkára Angliába, mert ő, a született ír, egy kuk­kot sem tud angolul. Desjardins abbétól a kenti herceghez ajánló levelet, Bonevalné asszonytól pedig utalványt kapott egy­­londoni bankárhoz. Az a terv, a­mivel Kolli báró a kenti herceget fölkereste, az volt, hogy ő, ha az angol kormány támogatja, megszökteti Velencéből, a francia fogságból, VII. Ferdinand spanyol trónörököst. A­mióta Napóleon meghódította Spanyolorszá­got s bátyját, Bonaparte Józsefet megtette spa­nyol királynak, IV. Károly spanyol király, a felesége, még egykor mindenható minisztere, Godói, a béke­herceg, Marseilleben éltek francia kegyelemkenyéren. VII. Ferdinánd trónörökös öcscsével, dán Karloszszal és nagybátyjával, don Antonióval 1808 májusától Valencayben élt tisz­tes fogságban. Mert a trónörököst többször meg akarták szöktetni, bár neki semmi kedve sem volt a szökésre, szigorúan őrizték Valencay vár­kastélyát. VII. Ferdinánd jól érezte magát a fogságban, untalanul biztosította Napóleont leveleiben, hogy esze ágában sincs a menekvés, hogy­­mindenben kegyelmére bízza magát. A trón­vesztés nem bántotta. Órákon át sétált a vár­kastély óriási kertjében. Játszott lutrit, vásárolt ékszert és órát. Imádkozott és böjtölt. Változatos­ság okáért aztán, ha kezébe kaphatta, megégette Voltaire, Rousseau, Diderot és más istentelen francia írók munkáit. A­mint Kolli báró 1810. január első nap­jaiban Londonba érkezett titkárával, levelet irt a kenti hercegnek s állam­érdekből és egy kiváló fogoly ügyében kihallgatást kért tőle. A herceg kegyesen fogadta a kalandort, meghallgatta ter- Mai számunk 28 oldal.

Next