Budapesti Hírlap, 1907. szeptember (27. évfolyam, 208-232. szám)
1907-09-01 / 208. szám
t nagyon megrontották, nem mert tétlenségre kárhoztatják, hanem mert érdemetlen embereket fölös számmal juttatnak első helyekre. A békegenerális és a háborúgenerális két oly különböző egyéniség, hogy amint a viszonyok ma állanak, az egyik nehezen tudja a másiknak a funkcióját végezni. A felelősségérzet lelki furdalását pedig az enyhíti, hogy inkább békegenerálisok kellenek, akik pedig nagy bajokat nem okozhatnak. De ami a katonaságban megmaradt abból az éltető elvből, mely nélkül szervezet nem lehet ép, még mindig elegendő, hogy azt a szervezetet a papság után minden más fölé helyezze. Mert a két szervezet után hosszú távolságra nem következik semmi. Talán még a porosz hivatalnokságot lehetne említeni, melynek Poroszország elsősorban köszöni világhódító helyzetét. Ez is a modern idők bomlasztó hatása alatt megromlott, mert nem tudott alkalmazkodni az új szükségletekhez és új feladataihoz, de mint testület, mint szervezet egyike , azoknak az alkotásoknak, melyek nagy történeti jelentőségre tettek szert. Magyarországról azt lehetne mondani, hogy az egyházat és a katonaságot nem említve, semmiféle téren sincsen úgy szervezve, hogy a jobbak kiválhassanak. Azt szokás mondani, hogy minden nemzetnek oly intézményei (például sajtója, iskolaügye stb.) vannak, amilyeneket megérdemel; merem állítani, hogy ez ostoba frázis, mely néha okos emberek szájából is kiszalad. Magyarországnak nincsen meg az a szervezettsége, amelyet megérdemel, mert ilyet a leghitványabb nemzet sem érdemelne meg. A magyar, mint egyéniség, az Úristen kedvelt alkotásaihoz tartozik és ahol ő mint egyéniség jó szóba, örömét és ténykedését megfigyelni. Hogy erre vonatkozólag még egyet-mást említsünk: ugyan melyik nemzet termett lélekszámához ,és különben is halálos ellensége volt Ugróczy uramnak, akivel két-három-öt darab szántó és rét miatt örökös pörben állt. Most is három instanciája hevert a városnál, kettő a megyénél, s mert emitt ő maga, ott meg Mátyás lett volna a biró, delegálni kellett más magisztratuális személyeket. így álltak a dolgok", mikor Úrnapját követő péntek éjjelén történt valami, ami hetekenát lázban tartotta nemes Győr városa polgárait. pest annyi kiváló embert minden téren, mint Magyarország a XIX. században? Melyik nemzet dolgozott oly kedvezőtlen körülmények közt akkora sikerrel a maga megújításán, mint Magyarország? Nézzük meg Lengyelországot, melynek nyelvét ma is huszonöt millió ember beszéli, mit ért el! Egészen 1867-ig mindig ellenünk fordított állami szervezet mellett kellett dolgoznunk és küzdenünk, amihez fogható csak rabszolganépeknél fordult elő, melyek többnyire tönkre is mentek. De mihelyt magunk szerveztük államunkat és társadalmunkat, rosszul, hitványul szerveztük és a mai napig viseljük ennek következményeit, anélkül, hogy a jobbrafordulásnak csak hajnalhasadását is látnók. A magyar társadalom, állam szervezettsége nem áll a magyar ember egyéniségének a színvonalán; mélyen alatta van és mind mélyebbre sülyed. Ez a mi bajainknak egyik fokutforrása. Hogy csak egy-két dolgot említsünk : Magyarországnak nincsen meg az a parlamentje, amelyet megérdemel, amelyre szüksége volna. Ez az ország, melynek még a parasztja is politikailag fejlettebb, mint másutt a tanult ember, melynek lakossága egészben józan, higgadt, mérsékelt, úgy hogy oly undok jelenetek, mint a bécsi parlamentben nálunk mégis lehetetlenek — ez az ország fölös számmal oly képviselőket is választott, kiknek éretlenségétől a pártvezérek félnek leginkább. Igen ám, de a képviselőség még most is oly drága, hogy éppenséggel nem a legkiválóbbak versenyezhetnek érte. És ki nevelte a képviselői önérzetet akkorára, hogy minden határt leront? A magyar képviselőház ma nem áll a magyar politikai bölcseség színvonalán. A magyar közigazgatás talán már nem oly ázsiai, mint Sennyei idejében, de sem a restauráció, sem a főispáni rendszer nem birtoközből. A bécsi kapunál lobogva égtek az őrség szurokfáklyái és hosszú, kísérteties árnyakat vetettek a magas Sforzia-bástyára. A muskétások hortyogását egész jól lehetett hallani. Kaneider Ádám visszament a közbe, s mikor valamivel túl volt az Ugróczy-házon, a szemközti oldalon egy kiálló támpillér mögött meghúzódott. A katedrális órája éppen éjfélt ütött, s válaszképp jó távol, a szentmártoni utca felől, megszólalt a bakter borízű hangja. A darabon már-már azon gondolkozott, hogy itthagyja a néptelen közt, s elmegy megcsinálni a rondé-t. Még egy utolsó tekintetet vetett Ugróczy uram házára — és meglepetésében csaknem fölkiáltott. Úgy látszott, mintha a ház fala megmozdult volna. De nem a fal volt ám, hanem csak a hatalmas rácskosár, a Borbála leányzó örökké zárt ablakrácsa, mely kissé nyikorogva kinyílott. Ádám éles füle suttogó női hangokat hallott, majd tisztán látta, amint az ablakból óvatosan leereszkedett egy férfialak. A nyájas ismeretlen betolta maga után a rácsot, óvatosan bezárta s a kulcsot becsusztatta a mellénye zsebébe. Azután szép lassan ment volna nyugatnak, de Kaneider Ádám előlépett rejtekéből, alabárdja nyelét a földre csapta, hogy csak úgy dongott, s elkiáltotta, nem, elorditotta magát. — Megállj! Az ám, talán bolond! A derék ismeretlen futásnak eredt és ugyancsak szedte a lábát. Mikor a köpcös, hízásra hajló darabont látta, hogy nem fogja utolérni, megállt és kétszer a sípjába fújt. A sípszónak bámulatos eredménye lett. Mikor az ismeretlen a közből kiérve, balra akart fordulni, a bécsi kapu előtti téren fölbukkant két darabont alakja. Megfordult, s a káptalandomb felé szaladt, de a Szent Studolf utca sarkán más két drabont állta útját ésítja a közigazgatásban járatosak és arra valók felülkerekedését. A nemzetiségi kérdés elmérgesedésének egyik főoka közigazgatásunk gyöngesége. Vagy tessék megnézni Budapest városát! Gyöngébb, romlottabb szervezetet még képzelni is nehéz. Itt bokorba gyűltek a magyar szervezetlenség bűnei. A protekció, a képtelenség, a nembánomság és mi minden itt úgy szövetkeztek, hogy most már senki sem hiszi, hogy ezen a bajon segíteni is lehetne. Kánaán országának a fővárosában minden annyira drágul, hogy a főváros fejlődése nemcsak megállt, hanem folyton hanyatlik. — Testületeink közül a technikai és a bírói kar talán a legérintetlenebb. Az igazság és az igazi munka nagy érdekei oly mélyen gyökereznek az emberi lélekben, hogy ezek a testületek nem romolhattak meg annyira. De épségüket inkább az egyéni erőnek, mint a szervezés bölcseségének köszönik. Testületeket szervezni és vezetni kell, különben előbb-utóbb mégis elzüllenek. Mondja meg valaki: gondol-e arra valaki nálunk? A miniszterek, az államtitkárok, a miniszteri tanácsosok azt mondják, ha valamely hajmeresztő kinevezés előtt állanak. És mit, egy képtelen ember nem fog nagy kárt tenni; ezt ide dugjuk, azt oda, ott nem csinál nagy bajt. Ha ezt tényleg egy ember mondaná, egyszer, nem volna nagy baj. De mindegyik mondja, nem tudván a másikról és mindig mondja, mert a sors szolgálatra kész emlékezetet adott nekik, mely nem tud semmit arról, ami rosszul eshetnék, ami kényelmetlen. A helyzet ez: A magyar mint egyéniség fölveszi a harcot bármely más nemzet fiával. De a szervezetekben, melyekben él, melyek keretében dolgoznia kell, melyektől segítséget vár, melyeknek funkciója az, hogy őt támogassák, — ezekben a szervezetekben nem találja Az ismeretlen belátta, hogy lehetetlen menekülnie, s megállt. A rend öt buzgó őre legott körülfogta és Kaneider Ádám kis kézilámpájával az arcába világított. Azután zavarában megvakarta a tarkóját. (Kéri a delikvensét, hanem a magáét.) Most már bánta, hogy a sípjába fújt, mert amit tíz szem látott, azt legalább négy szál világgá kürtöli másnap.— De hát mi az ördögöt keresett ott éjnek idején a tekintetes úr? — dörmögte boszosan. Paidli Mátyás uram dacosan vállat vont. — Mi közötök hozzá? Én a vármegye embere vagyok, majd annak felelek! A darabonttizedes megint megvakarta a tarkóját. Eszébe jutott, hogy mit mondott a rettegett főbíró két héttel ezelőtt, mikor kiderült, hogy a darabontok futni engedték az unokaöcscsét, a kit éjnek idején dorbézoláson értek. — A kit pedig — rivalt akkor a főbíró a városháza udvarán fölállított darabontlegénységre — in flagranti értek, vagy gyanús cirkumstanciák közt, avagy tíz óra után lámpás nélkül találtok, azt irgalmatlanul becsukjátok, még ha az apám volna is . . . Alighanem sejtette, hogy a fia tilosban jár, talán azt is, hogy hol, s ilyképp akarta elvenni kedvét az Ugróczy-leánytól. Ádám nagy dilemmában volt, de ösztöne azt súgta, hogy legjobb lesz mégis a parancs szerint cselekedni. — Nem tehetek róla, — szólt kissé tétován — de be kell vinnünk a tekintetes urat . . . — Ohó, nekem csak a vármegye parancsol — felelt a szolgabiró. — De a crimen városi territóriumon követődött el! — szólt Kaneider Ádám. — Miféle crimen ?— Hát az ,j hát a . . . lámpa nélkül II. Kaneider Ádám, a városi darabontcsapat tizedese már őrnapja éjjelén valami gyanúsat vett észre a Szent Jakab-közben. Mikor szokott körútja alkalmával Ugróczy Péter céhmester uramháza elé ért, alabárdjának nyele beleakadt valami zörgő tárgyba. A darabont lehajolt, kézi lámpájával odavilágított, azután fölnézett a házra és megcsóválta sisakos fejét. Éppen a Borbála leányzó ablaka alatt egy eltört virágcserép hevert, mellette a kiömlött föld és egy piros muskátli teljes virágában. Az ablakon ott álltak szép sorjában a társai, a cserép tehát csak az ablakból eshetett ki. Igen ám, de az ablakon körtealakú cifra rácskosár volt, melynek sűrü drótfonatán még egy dió sem eshetett volna keresztül, hát még ez a gyerekfej nagyságú cserép! Hm!* ~ . A rácsot tehát kulcscsal nyitották ki. De kicsoda és miért, mikor az éppen arra való, hogy ne legyen nyitva ? Hm, hm! . . . Kaneider Ádám nem lett volna Kaneider Ádám és Paidli Orbán uram legügyesebb darabontja, ha másnap éjjel nem állt volna lesbe a Szent Jakab-közben. Élesen figyelte a céhmester szép, nagy házát, melynek külsejét olyan gyönyörűre kicirkalmazta a talián pallér. A szemét azonban meg kellett erőltetnie, mert a hold más tájakon bujdosott, s a keskeny közre vak sötétség borult. A darabont elunta magát és kilépett a BUDAPESTI HÍRLAP. (20. sz.) 1907. szeptember 1.