Budapesti Hírlap, 1907. november (27. évfolyam, 259-284. szám)

1907-11-01 / 259. szám

­ Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 259. szám. Péntek, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Eg­yes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdo­­os: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: ugyane hás József-körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 5 ill., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. [Világhírünk. Budapest, okt. 31. Mióta sajtó van, az kétféle célra szolgál, • a közvélemény megnyilatkozá­sára és a közvélemény irányzására.; de az utóbbi célra senki oly mesterien nem használta föl, mint Bismarck. Ebben is nagy művész volt, ő mutatta meg, ho­gyan kell adott jelre a koncertnek, meg­indulnia, a hangnak fokozódnia, majd szünetelnie, hogy azután újra előtörjön, mintha maga a természet csinálná a nagy zenebanát. Azóta is őt utánozzák az epigonok. Most rajtunk próbálják ki mesterségüket és mintha csak üldözött vad volnánk, úgy visszahangzik a pagony a kutyák csaholásától és a hajtók fülsi­ketítő lármájától. Gyártják ellenünk az európai közvéleményt.­­ Mikor igazán üldözött vad voltunk és a legocsmányabb elnyomás még a lé­­lekzetünket is, .meg­ akarta akasztani, mindenütt részvéttel voltak hozzánk, csodálták kitartásunkat ,és bátorítottak, buzdítottak. . Egyebet, igaz, akkor sem kaptunk az idegen népektől, de nem ta­gadjuk, jó hirünk­ jól esett nekün­k és nem vettük észre, hogy­ ez a jó hir mily meddő és a közsajnálat, melyből fakadt, mily szégyenletes ránk nézve. Azóta, hála Istennek, némi sikereket értünk el, fölszabadultunk, magunkra eszméltünk, és mi­ is sütkérezni akarunk a napon, mint a többi teremtett lény. A köz­­részvétből nem kérünk többé, nem szo­rultunk rá, nem­ is akarunk többé rászo­rulni soha. Élni­ akarunk és életünknek nemzethez méltó hasznát venni. Helyet követelünk magunknak, csak annyit, a­mennyi megillet bennünket, de ezt az­után ki akarjuk küzdeni magunknak, be­csületes munkával és férfias erővel. Mi naiv emberek, azt vártuk, hogy a­mi az­előtt­ részvét volt az európai­­ nemzetek szívében, azt föl fogja váltani az örven­dező rokonérzés, a­mely jóra való törek­véseinket hőven fogja kísérni.­­ Meg is tettünk mindent, hogy mun­kánkat bemutassuk Európának. Nem volt az a kultúrás törekvés Európában, a­melyből kizártuk­­ volna magunkat, a­melyért erőnkön fölül is áldozatokat ne hoztunk volna. A­mihez a nemzetek közreműködése kellett, akár tudomá­nyos, akár politikai vagy szociális tekin­tetben, ott mindenütt meg lehetett ta­lálni bennünket. Kiállítások, kongresszu­sok, nemzetközi értekezletek, megálla­podások, mindebből kivettük, részünket. Az­ idegeneket túláradó szívességgel fo­gadtuk, kizártuk előttük országunkat, házunkat, szívünket, hogy meglássanak mindent, mert nem féltünk fürkésző te­kintetüktől. A­kik megfordultak orszá­gunkban, nem is tagadhatták, hogy ez a nemzet a kultúrának van eljegyezve örök időkre. Nem titkoltuk, nem is akar­tuk titkolni, hogy a kezdet nehézségeivel küzdünk, de senki túl nem tett rajtunk fogyatkozásaink és hibáink fölismerésé­ben és kemény megbírálásábban. A­ki pe­dig erre képes, azt a haladás útján nem lehet megállítani. Egyszerre azonban kitűnik, hogy mindez nem használt nekünk sokat. Minden oldalról megtámadnak bennün­ket és oly rossz hírünket keltik, hogy az ehhez a hanghoz nem szokott magyar ember szinte belebódul. Magunk is úgy érezzük magunkat, mintha kicseréltek volna bennünket. Mi történt velünk? Nem vagyunk-e azok többé, kik fogéko­nyak vagyunk minden kultúrás haladás iránt, szinte a végletig? A fülünkbe dör­­gik, hogy vissza akarjuk állítani a közép­kort, a feudalizmus számára új ments­várat, építünk, el akarunk szakadni Ausztriától és ezzel az európai egyen­súlyt veszélyeztetjük, rabszolgákat tar­tunk, az idegen ajkuakat rettenetesen el­nyomjuk, Horvátországot végleg elma­­gyarosítjuk, Ázsiát importáljuk Euró­pába, konoki él elzárjuk határainkat minden új eszme előtt és igy tovább a végtelenig. Egészen belezavarodunk ebbe az őrült zajba. Majdnem úgy va­gyunk, mint az az egészséges ember, kit barátai kegyetlenül megtréfáltak. A­kivel találkozott, mindenki kérdezte tőle, mi baja van? Hazament, ágyba feküdt és betegnek érezte magát. A különbség csak az, hogy velünk nem barátaink űz­nek tréfát, hanem kegyetlen ellenfeleink ültetik föl a közvéleményt. No de ágyba sem fogunk feküdni. A dolog nem egészen új keletű. Az aknamunka vígan folyik, de azelőtt véli- Az orgona-szóló. írta Mak­ay Ödön. I. Második harangszó után épp úgy kezdő­dött az isteni tisztelet, mint máskor, akármikor, mindenkor. A fehér boltívek ma is olyan vonal­­talan, művészietlen hajtásban fogták át a barna, szúette padokat, az önkarikás, poros ablakokon most is csak annyi bágyadt sugár kuncsorgott át, — hogy a szószék szegényes aranyozásán megtörhessen , mint a múlt vasárnap. A parasztleányok ma sem voltak áhitato­­sabbak, mint egyébkor s mig a monoton éneket élesen árasztották el a hallgatag évek alatt, csak úgy illendőnek és szépnek tartották a zsoltárban lepréselt rozmaringot időnkint végigszagolgatni. Különös, hogy ilyenkor mindig a szemben lévő legénykarra pillantottak. Bod György, a kántor, kinézett az ablakon, hosszú fehér ujjai gépiesen húzták ki az orgonán a változatokat. A templomkert ősi vadgesztenyefái teljes virágdíszben állottak, kékes árnyékszőnyeget terítve maguk alá, melyre szeszélyes mintákat tervezgetett a lombok között lekandikáló nap, hogy a következő pillanatban megunva a kész figurát, újat remegtessen rá. Bod rövid preludium után belekezdett egy zsoltárba. Vége felé járt, mikor az orgonával szem­ben lévő ajtó fölnyílt­a­ friss légáramlat, egy ra­gyogó sugárkéve s két­­ nő jött be­­rajta, a­kik egyenesen a címeres úriszéknek tartottak. Noha a beáradt sugárkéve már régen asz­­szimilálódott a róréteg félhomályhoz, mégis a­hogy a fiatalabbik nő, a leány, lassan tipegett befelé, a kántor azt képzelte, hogy az a besurrant kacagó fény suhan feléje, élő alakká válva. Olyan volt a baja, mint a mesteri módon elszálazott arany. A fekete szeme úgy ragyogott, mint a harmatülte fekete gyémánt. Az arca meg egy elefántcsont-laphoz hasonlított, a­melyre va­lami csodás képet akart festeni egy nagy mes­ter, de mikor leheletszerűen rózsaszínnel beala­pozta, olyan igéretesnek találta így is, hogy nem merte tovább festeni. A ruhája fehér volt, s a­hogy tisztelettel nézett az ősz pap fekete palástjára, a lelke is fehérnek tetszett. Egészben talán leginkább hasonlított egy csodás Mária-képhez. Bőd —­ki Kálvinus János hitét örökölte zsellér apjától — úgy vélte, ilyen faragott kép előtt ő is le tudna borulni, és imádkozni. Behunyta a szemét — és öntudatlanul már­is imádkozott hozzá. Ujjai végigfutottak a sárgult billentyűkön. Az orgona elkezdett zengeni, úgy a­hogy még az öreg falak nem hallották soha. A kántor úgy érezte, hogy a­mire régen epedve várt, most váratlanul megszállotta. Egy nagy, egy szent művészi reveláció! Valami zson­gott benne már régen, néha a szivét is vad, őrült dobogásra késztette, sírásra, meg kacajra kény­­szerítette és ő nem tudta, nem bírta kifejezni. De most, most a kis falusi orgona csodás szerszámmá finomul a lelke behatása alatt. A két drága ruhás nő meglepetten néz feléje. Csodás hangok kelnek és áradnak szét a kicsi templomban. A tökéletlen hangszer mintha megérezné, hogy egy ihlet járta percnek boldog kifejező eszköze, hatalmasan búg, majd lágy pianóra modulálja hangját. De micsoda dal is ez! Forró, tűzzel teli, buja szerelmi vallomás, érzésözön, mely fehér csókról suttog, aztán egyre erősebb árrá nőve, lélekzetfojtó ölelést követel — s mégis nem rí ki a komoly, fenyegető szent ívek alól! Olyan magasztos, mint egy zsoltár, az ég­hez is fölbat­kán­s imádságként harmatozik le, vörös lapon fehér írás, szerelmi himnusz és an­gyaloktól énekelt ájtatos rovate egyszerre. Olyan, mint a megszentelt kehelyből szűr­ésért szerelmi bájital! Szállt, szállt a dal, még az egyszerű embe­rek is ámulva hallgatták! Mikor elvégezte Bőd, úgy nézett föl, mint a­ki álomból ébredett. Azt hitte, valami bűvös szenderben évezredekkel régibb időben járt, a­hol bánatos lomha, mesebeli fák alatt utólszor szólaltatta meg bűvös sípját Pán, hogy a nimfák királynőjének borongós notturnót sírjon el még egyszer. A csodás szőke leány ott az úri székben, tágra nyílt szemmel bámult föl rá. A kántor egész teste beleremegett. Ha megértette volna ez a leány, ez a tünemény, hogy ez a dal neki szólott, miatta, érette szólott csak. A napsugár nagy rohammal reszketett rá a homályos ablakra és szokatlanul derült szint árasztva, a Bőd György szemébe kacagott. Mintha azt mondta volna: megértette, persze, hogy megértette! Bőd már akkor a gyönyörű Mai számunk 38 oldal.

Next