Budapesti Hírlap, 1907. november (27. évfolyam, 259-284. szám)
1907-11-01 / 259. szám
o nyan ment és elszigetelten. Az ok világos. A részvét olcsó érzelem, nem kerül semmibe. De mióta a magunk helyét foglaljuk el, érdekekbe ütközünk, melyek föl jaj dúlnak. Az egész hajsza középpontja nyilván Bécs, részben Berlin, onnét intézik ellenünk a legnagyobb tervszerűséggel, tudatossággal és rosszhiszeműséggel a kombinált támadásokat. Ellenségünknek akadnak itthon is segítő társai, a lelketlen nemzetiségi izgatók, az elvakult szocialisták és az elmúlt politikusok vert hadának söpredék részei. A rosszhiszemű vádak pedig készséges hallgatókra találnak a könnyen hivő Európában, mely oly keveset tud rólunk, anynyira nem törődik a mi bajainkkal, de a rosszat szívesen elhiszi. Becs pedig a markába nevet. Bajokat csinál nekünk itthon, hogy pozíciónkat gyöngítse és rossz hírünket költi künn, hogy megfélemlítsen bennünket. Mi a teendőnk? Megyünk előre a magunk útján, igazságunk tudatában, hivatásunk szózatát követve, meg nem félemlítve attól a zajtól, melynek nincsen magja. Mit vethetnek a nemzetiségek szemünkre, kezdve a tótoktól, föl vagy le a többiekig? Hogy magyarosítjuk őket? Ennél nagyobb hazugság még nem hangzott el. Tessék a statisztikát nézni! Vargha Gyula tüzes, magyar lelke kétségbe van esve, hogy annyira nem magyarosodik ez az ország, még a vegyesajkú területeken sem. Apponyi népiskolai törvénye csak azt a régibb törvényt akarja foganatossá tenni, hogy a népiskola némileg terjeszsze a magyar nyelv ismeretét. Mondjunk-e csak egy szót is arról, hogy mit művelnek a németek Pozenben és Elzászban? Beszéljetek német emberrel! Várjon tudja-e, hogy itt minden középiskolában, polgári iskolában, tanítóképzőben, polgári és felső leányiskolában a német nyelv tanulása kötelező! Ha ezt megmondjuk az egyiknek vagy másiknak, azt hiszi, hazudunk, mert ha nem hazudunk, akkor az ő egész sajtójuk hazug! Hogy a horvátok mernek magyarosításról beszélni, csak azt mutatja, hogy az igazságot arcul lehet ütni és az emberek föl nem jajdúlnak. Björnson menydörög ellenünk és sem ő, sem olvasói nem kérdezik, várjon megbízható forrásokból merit. Itthon pedig akadnak, akik tapsolnak neki, csak azért, mert most nem ők a hatalom birtokosai. Az izgatást, a lázadást pedig nem fogjuk eltűrni, nem szabad, mert ha hátrálunk, akkor az ellenség mahinációja célt ért és mi el vagyunk veszve. Nagyra becsüljük az európai közvéleményt, de még nagyobbra egészségünket, létünket. Inkább rágalmazzanak, mint sajnáljanak bennünket. Nekünk tudnunk kell, hogy igazunkat védjük, ebből kell bátorságot merítenünk, a többit pedig bízzuk az eredményekre. Ezen a világon csak a gyöngéknek, a gyáváknak nincsen igazuk. Bismarck sajtóhadjáratai mégis mások voltak. E hadjáratok mögött nagy imponált erkölcsi erő rejtőzött, az igazság érzete és a nagy akarat. A mi ellenünk folytatott ocsmány sajtóhadjárat mögött szomszédunk kapzsisága, szatócslelke, politikai tehetetlensége rejlik. Nem nézhetik, hogy boldogulunk, nem szívelhetik, hogy urak akarunk lenni a magunk házában. Irigylik haladásunkat, életerőnket, sikereinket Hiszik, hogy elérkezett a döntő hadjárat megkezdésének pillanata, melyben majd fölülről is támogatják őket. Keservesen fognak csalódni, ebben is, másban is, mindenben. Mert mi velünk van az igazság és az az erő, mely ezt az országot alkotta. Supilóék vergődése. Budapest, ott. 31. A horvát-szerb koalíció nagy bajban van. Tagjai már az országgyűlés őszi ülésszaka előtt erősen érezték, hogy helyzetük tarthatatlan. Vagy békét kell kötniök s valamely formát kell találniok a békés megegyezésre, vagy megsemmisülnek mint koalíció, nem csupán a kormány intézkedései és elhatározása következtében, hanem a belső zavarok miatt is. Éppen tegnap közöltük egy rezolucionista vallomását arról a dilemmáról, amelybe koalíció jutott, s amelyből szabadulni akar, de nem tud. Nincs meg ugyanis bennök a bátorság, az okosság, a politikai előrelátás, meg józanság sem, hogy nyíltan beismerjék hibáikat s ezzel maguk nyissák meg a megértés útját. E helyett tétováznak s a bűnös ember lelkiismereti furdalásától gyötörve, kapkodnak minden szalmaszálhoz, mely a szabadulás reménységével biztat. Még fenyegetőznek ugyan a fórum előtt, verik a melléket s nagyhangú kijelentéseket is megkockáztatnak, de érzik már, hogy csak magukat biztatják s hogy egymásban sem bizhatnak többé. Ilyen zavaros helyzetben érte őket a minap Wekerle Sándor miniszterelnök erélyes parlamenti beszéde, amely egyszersmind eddigi politikájuk lesújtó ítélete volt. Most már tudják, hogy a magyar kormány leszámolt velük. A koalíció néhány vakmerő és a végletekig elszánt emberét nem számítva, a nagyobbik csoport most már csak a választóknak tett ígérettől és a jelszavaktól akarna szabadulni. De nem tudja hogyan és minő eszközökkel. Van a koalíciónak olyan csoportja is, amely már csak azt akarná tudni, hogy a kor már valóban és véglegesen szakított-e velök s hogy a háttérben serényen dolgozó s az éber őrök szerepét vivő unionisták megkapják-e a hatalmat. Mert ebben az esetben azonnal melléjük állanának, annyival inkább, mert így a hatalomnak továbbra is részesei maradnának. De egyéb zavar is van a koalícióban. Hogy már régen nem egységes, mindenki tudja Horvátországban, hogy nem értenek egyet sok dologban, nálunk is tudják. De még az indemnitás tárgyalásánál követett eljárásukban sem értenek egyet. A békés csoport, amely valamely megegyezést óhajt, nem kívánja az erőszakos parlamenti fegyverek alkalmazását, tehát az obstrukciót, de olyan hosszú vitát sem, amely a kormány jóindulatát még inkább elzárná előlük. De nem kívánják különösen azért, mert nem minden alap nélkül a házszabályrevíziótól tartanak, amelynek teljes ódiuma rájuk hárulna, zsoltárba kezdett. Oh, könyörgést meghallgató, buzgón énekelt bár s az arcán áhitat volt, a szíve búja, szerelmes, forró melódiákat buzogott s szeretett volna belerikoltani a saját vontatott, szertartásos énekébe! II. Ami ezután következett, úgy indult, mint egy romantikus regény. A bárókisasszony — a kitől csak szeszélyes ötlet volt, hogy Osztende helyett a hencidai ódon kastély dudva nőtte útjait rajta fürge kis lábával — odarendelte a kántort. Valahogy nem látta, nem akarta látni, milyen félszeg a szegény fiú kopottas ünnepi kabátjában, nem akarta észrevenni a szemén a rettenetes pápaszemet s hogy a szánandó gyámoltalan a botja végét irtózatos fájó zavarban teszi a cipője hegyére, ott, ahol egy kis rozsdavörös szélű lyuk foszladozott rajta. * Odaültette a zongorához. Nem akart a Zenéért betegesen rajongó lelkébe más tudatot beleengedni, csak azt a bűbájos, ritmikus, zokogó és mégis édes elborulást, amit a Bed játéka keltett túlfinomult érzésvilágában. Mikor az elvadult park fáit az alkony kuszán befonta lila szálakkal, hogy azután erős barna fátyollá szőjje, mikor az árnyék az ampir stilu zongorát beteregette, olyan sajátos szomorúságot varázsolva a szobába, mint egy Chopinária — akkor élvezte legjobban a játékát. Azt a motívumot variáltatta vele ezerféle alakban, amit a templomban lehelt a fiú kezére a váratlanul előrebbent múzsa. Tudta, hogy ez a dal érette született, még azt is tudni vélte, hogy ez a fiú is csak azért született, hogy ezt a dalt szülje. A félszeg alak helyébe oroszlánsörényű, magas homlokú Adoniszt képzelt ilyenkor, aki üveghúrral áldott lírát penget, istennőket ejtve meg vele. Megigézte ez a dal, ha elzümmögte. Panaszt, örömet, szerelmet és zokogó bánatot egyként vélt vele kifejezhetni. Imádta, őrült, forró szerelemmel ennek a dalnak a szerzőjét, anélkül, hogy a Bőd György létezéséről tulajdonképpen tudomást szerzett volna! Pedig a dal szerzője mégis csak Bőd kántor volt. Tudta és mégsem tartotta igaznak ezt a bizonyosságot. Mert őt csak a művészete ejtette meg. Oh, a művészet nagy csábító.A legcsodásabb hashangszer, a világszerte legkitűnőbb énekes sem több hallgató kremonai hegedűnél. Mit ér a karcsú nyakú, igézetesen tompa fényű jószág, ha húrlelkét az érzésben nabob mester meg nem remegteti ! Csak ilyen hangszer volt szemében Bőd György. Nem ember. Nem férfi. A múzsa fájó hangú, kopott violájának tekintette. S Bőd György ? Ha egyéb jelét, nem adta is, hát azzal bebizonyította vérbeli férfi voltát, hogy meg volt győződve magában e csodaszép leány iránta érzett hatalmas szerelméről. S mikor egy este a leány álmodozva, öntudatlanul ráfektette a puha, meleg kezecskéjét az ő nyirkos, hideg keze fejére, nem is túl nagy izgalommal, de mégis boldogan remegő rekedt hangon motyogta, megsimítva a haját: — Szeretem. Mondja, ugye, maga is szeret engem, Pálma, édes kicsi Pálmám! S mielőtt fölébredhetett volna álmodozásából, vakmerően megcsókolta. A leány rémülten sikoltott föl. Mintha béka teste érte volna a piros, duzzadt ajkát. Csak most látta, hogy ember áll előtte, egy férfialakú ember, akinek ritka, vöröses szőke haja van, pápaszeme, hideg keze s akiről a szegénység átható savanyú szaga párolog le! Irtózattal ütötte meg. Aztán kidobatta. Tudta, hogy brutális volt, de nem bánta meg. Két napig ki sem ment a szobájából. És esténkint valami rémes érzés járta át. Az a csodálatos dal minden felől a fülébe zümmögött! A lezárt zongorából halk remegésben zsongott ki, a rajta lévő hegedű mintha kisérné, sejtelmesen rezonált s mikor az estharangot elhagyták, s az ütő már hiába lihegett a harang felé, a rezgése mintha annak a dalnak akkordját lihegné hozzá. Bedugta a fülét. Hasztalan! A lelke volt telítve vele, s mint az elromlott grammofón, szünet nélkül ezzel a szerelmes imával árasztotta el egész lényét. Attól félt, hogyha minden erejével ellentáll is, meg kell szeretnie azt az embert, utána kell mennie annak, akinek lelkéből fakadt, oda kell magát adnia neki. Az ajkát, a csókját, mind, mind! Iszonyatos lenne! Ez a leány, aki a felső tízezernek egy csodálatosan üde, egészséges hajtása volt, elborzadt arra a gondolatra, hogy az a szegény, szánalmas, férfinak csúfolt váz, még egyszer fonnyadt ajkát az ő ajkára tapaszthatná ! Erős, rugékony teste nev vetette vissza e gondolatot, mint a fal a nekiröpített lapdát. A lelke meg feléje hajtotta! Iszonyú estéket, éjeket élt át. Aztán remegve, bújva, mint a ki valami nagy veszedelem elől szökik, egy reggel valóságos űzött vadként rohant ki az állomáshoz, s már este a budapesti varázsol éj borult rája. A zajban lecsndesedett a lelke, a fény- BUDAPESTI HÍRLAP, (259. sz.) 1907. november 1.