Budapesti Hírlap, 1908. március (28. évfolyam, 54-79. szám)
1908-03-01 / 54. szám
Budapest, 1908. XXVIII. évfolyam, 54. szám. Vasárnap, március 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd-doa 4. sz. Előfizetés- hirdetés-fölvétel: Ogjave ház József-körút 5. si a. oldalas. Apró hirdetések ára: Egy szó S ül., vastagabb betűvel 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. A horvát követválasztás. Budapest, febr. 29. A horvátországi követválasztás eredménye előttünk fekszik. Megválasztottak összesen 85 képviselőt és 3 kerületben pótválasztás lesz. A 85 mandátum pedig a következőképpen oszlik szét az egyes pártcsoportok között: horvát-szerb koalíciós 56, az előbbi 38 mandátummal szemben, Starcsevics-párti 25, parasztpárti 2, kominy párti 3, radikális szerb 1. A koalíció volt osztályfőnökei, Nikolics, Boics és Badaj ismét képviselők, sőt Nikolics Vladimírt három helyütt, úgymint Ogulinban, Zimonyban és Karlócán választották meg. Supiló, Zagorác, Medákovics, Budiszavljevics és a többiek, kik a magyar országgyűlésen tanúsított maguktartásával híressé váltak, mind kaptak mandátumot. Míg ellenben a Rauch Pál báró osztályfőnökei, Cernkovics, Milics és Aranicki megbuktak és Josipovichot jelölni sem lehetett, noha a horvát választási törvény fölötte kedvez a hivatalos hatalom érvényesülésének és a hivatalos hatalom a Rauch báró kezében volt. Az eredmény kétségtelenül előre látható volt, hiszen a Rauch pártjának oly csekély számmal voltak a jelöltjei is, hogy sokat várni e tekintetben nem lehetett. De hogy tizennégy jelölt közül csak kettőnek sikerült mandátumhoz jutni és e kettő közül is az egyik tulajdonképpen német nemzetiségi, az talán még a bánra nézve is meglepetés, aki pedig mindig hangoztatta, hogy ettől a választástól eredményt nem vár. A választás eredményei fényesen igazolják, hogy az a politika, amelyet a volt nemzeti párt űzött az ő bánsága idején, mennyiben állott a magyar állameszme szolgálatában és mennyiben pacifikálta a horvátokat. Ez erőszakos politika volt egyrészről, mely elkeserítette a horvátországi közvéleményt Magyarország ellen, mert folyton azt hangoztatta, hogy az erőszakos párturalomra magyar érdekben van ott szükség; másrészről pedig olyan politika volt, mely mindent megtett, vagy legalább megengedett, hogy a szeparatisztikus tendenciák erősödjenek és a paritásos állású horvát állam eszméje a lakosságban meggyökeresedjék s a magyar nyelv ellen való gyűlölet minél szélesebb körben terjedjen el. Ezt bizonyítja az autonóm törvények egész sorozata, melyekben horvát-magyar állampolgárnak nevezik a magyar állampolgárt, s különösen a horvát iskolai törvények, amelyek arra törekedtek, hogy a magyar államhoz való tartozásnak még az emléke is kiveszszen a köztudatból és helyét az osztrák monarkiához való közvetetten tartozás, vágya foglalja el.Pejacsevics gyönge kormányzata és Magyarországnak a horvát-szerb koalíció iránt tanúsított engedékenysége pedig csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy az ügyesen takargatott szeparatisztikus törekvések lángja levegőhöz jusson és a vasúti szolgálati pragmatika tárgyalása alkalmából magasra csapjon föl. Most már láthatja mindenki, hogy a volt nemzeti párt csak arra való volt, hogy takargassa a talaj égését, mely már egész Horvátországot alágyujtotta. Íme, az eredményt sem Rakodczay óvatossága, sem Rauch báró merész vállalkozása nem tudta föltartóztatni. A horvát-szerb koalíciónak a magyar országgyűlésen véghezvitt garázdálkodása annyira megtetszett a horvátoknak, alanyira növelte Supilónak és társainak a népszerűségét, hogy velük szemben még a horvát függetlenségi pártnak, a Starcsevics-pártnak sem sikerült elég nagy eredményt fölmutatni. 11 De most nincsen itt a rekriminációk ideje. Tényekkel állunk szemben, ame-lyek komoly helyzetet teremtettek, amelyben úgy a magyar kormánynak, mint az országgyűlésnek, sőt a magyar társadalomnak is, komoly elhatározással kell cselekedni, hogy nagyobb bajok ne keletkezzenek. Mert kétségtelen, hogy a horvát választás hadüzenet akar lenni nemcsak a bánnak, hanem a magyar állantnak is. A jövő fogja megmutatni, van-e ehhez Horvátországnak elegendő ■ereje, s képes-e annyi zavart csinálni, mely megakasztja az állami szervezet egészséges működését. Két irányban kell hát a magyar kor- A drága forint. írta Szemeike György. S Makra Mátyás tökéletesen meg lett volna elégedve avilággal, csak két igen kényes dolog rendeződött volna el valahogy rajta. Nevezetesen az ő siron inneni és siron túli sora. A Mátyás élete innenső felének abban volt a szépséghibája, hogy földecskéjébe cudarul beleékellett a Pali Pista legelőrétje, úgy, hogy végkép elrontotta az illendő formáját; a túlsó feje meg azért volt aggságos, mert világéletében legalább is megsértett kilenc parancsolatot a tíz közül ; ilyenformán biztosra vehette, hogy a pokolba jut, vagy a tornácába, akárhová, de sülni fog, mint a krumpli, ha ki nem békíti a szenteket. Mátyásnak mindössze kilencszáz forintra lett volna szüksége eme két rendbeli ügyek rendezésére. Ötszáz forint a Pali Pista földjére kellett volna, négyszáz meg egy harangra. Mert a harangszó (mióta megrepedt a templom harangja) a pap szerint is legbiztosabb orvosság a jégeső és a pokol ellen. Ám bárhogy iparkodott is Mátyás , földi és menybéli üdvössége biztosítására szükséges emez összeget sehogy se tudta előteremteni. Már kiásta az urasági magtár falátis, ezer veszedelem között bemerészkedetta községi kasszába, lovat, birkát,sőt disznót is lopott, — mindhiába, nem volt szegénynek szerencséje: a magtár és a kassza üres volt, a ló levetette és berúgta két oldalbordáját, a birkákon meg disznókon meg rajtvesztett, két hónapot ült a bestye állatjai miatt. Mátyás, miután semmi esetre sem akart addig meghalni, míg az üdvössége biztosítva nincs, már-már arra gondolt, hogy becsületes ember módjára, garasonkint kuporgatja össze a hiányzó mulasztót, mikor egy váratlan eset végre segítségére jött a szerencséjének. Csak érteni kellett a kihasználásához. No, de attól nem kellett Mátyást félteni. Zavaros dolgok irányában olyan volt annak a tapintata, akár egy királykisasszonynak a vőlegénye irányában . . A Mátyás szerencséjének az a históriája, hogy meghalt a régi pándi zsidó és egy ur jött helyette ... A véletlen úgy akarta, hogy őkérmét ez a Mátyás fuvarozza be az állomásról. Azaz ezt tekintve, hogy fuvarozott már Mátyás nagyobb urat is) magában véve még nem lett volna valami hires véletlen; az volt az igazi, hogy a sötétben nekihajtott Mátyás egy kőkupacnak és kiborította azuj korcsmárost az árokba. Ám még ettül sem gazdagodott volna meg a sóvár férfiú, de utána röpült a zsidónak a cókmókja is: egy batyu, egy kézitáska és egy ládikó. Hát ez a ládikó volt az, ami boldog bért csinált Mátyásból. Azaz a ládikó tartalma vagy még jobban mondva, az a nagyszabású kitalálás, amit tartalmának napfényrejötte a Mátyás fejében megérlelt. Nevezetesen pénz volt a ládában: csupa fényes ezüstforintos, lehetett talán ezer is. Ez úgy sült ki, hogy szétment az ládikó, midőn kiesett a szekérből s egypár tallér kigurult belőle az árokba ... A korcsmáros ráhasalt ugyan a tallérokra, de valamennyit mégse tudta megvédelmezni Mátyástól, egyet közülök sikerült az ügyes férfiúnak elcsennie. Egyébként nem történt az után semmi baj. A szekeret visszafordította Mátyás a négy kerekére, rácsapta a kiborult ingóságokat és gyűlt folytatta, ahol elhagyta, az országutat. Csak még pipára gyújtott elébb, mert motoszkált már a fejében valami, amitől igen jókedve kerekedett. Tíz percnyi kocogás után már nyilván nem volt többé Mátyásnak semmi dolga a fejével, mert szóba ereszkedett a korcsmárossal, ami ugyan nem volt csekély vállalkozás, mert még nem volt a zsidónak becsületes neve, azt pedig, amit magával hozott (Schornstein Pinkász), nem volt lehetséges kimondani. — Nini . . . Izé! — szólította meg Mátyás az új pándi polgárt. — Hát mi fene ? — Semmi, — válaszolt a megszólított morcosán. — Mi lenne ? — Semmi ? — csudálkozott Mátyás. — De azt csak megmondhati, ki hírével gyűtt hozzánk ? . . . — S hogy nem felelt a korcsmáros, igy folytatta: — De aztat meg mán csak mégis megmondhati talán: mi szél hozta ide ? Azt se tudta a korcsmáros, hát megfelelt rá helyette maga Mátyás. — Jó szél hozta, no. Meg fogjuk becsülni; én mán most is kedvelem, penig csak ezután lesz belüle nyereségem. Nyereség!? No erre már csakugyan fölfortyant a zsidó . . . Hogy még a parasztnak legyen nyeresége a korcsmárosból, nem megfordítva. Ilyet ő még nem hallott! Mai számunk 54 oldal.