Budapesti Hírlap, 1908. május (28. évfolyam, 106-131. szám)

1908-05-01 / 106. szám

Budapest, 1908. //// f­s a XXVIII. évfolyam, 106. Szám. Péntek, május 1. Megjelenik hetfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-felvétel: L'grane ház József­ Urat 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 6 ill., vastagabb betűvel 10 111. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Zsitvay Leó, Budapest, ápr. 30. A Polónyi—Lengyel-per szenvedé­lyeinek a tajtéka ki készül csapni medré­ből. Azt ugyan természetesnek találjuk, hogy korcsmában, kávéházban, társaskör­ben izgatott viták folynak e cégéres pár­ról. Hiszen messze elágazó érdekek és rejtvenősző indulatok sokasága kapcsoló­dik hozzá. De magában anyaga, szerep­lői, politikai és társadalmi vonatkozásai magukban is bőven megmagyarázzák azt, ha az emberek szinte hajbakapnak rajta. Érdekli, izgatja őket, természetes, hogy ezen vitatkoznak. Ma azonban a fölkorbácsolt hullá­mok az Alkotmány­ utcából becsaptak az országházába. Egy adott alkalom szerint magában az ülésteremben erős éljenzés­sel tüntettek Polónyi mellett, azután pe­dig a folyosókra tódultak és leírhatatlan viharossággal tárgyalták az ügyet, élével Zsitvay Leó, a tárgyalás elnöke ellen, mint a­ki állítólag Polónyi rovására pár­tosan vezeti a tárgyalást. A folyosó vi­hara tovább zúg a hírlapokban, s az egyik esti lapban Ugron Gábor ír cikket, a­melyben megismétlődik a folyosói vi­tatkozásnak a hangja, föltalálható kifeje­zései. Formális hadüzenet, sőt csatakiál­tás az egy elnök-bíró ellen, a­ki egy nagy, bonyodalmas, gyűlölettől, szenvedelmek egész sokaságától izzó tárgyalást vezet. Mint harcköztető ül úgyszólván ott, egy erkölcsi élethalálharc fölött, mint a be­csületek párbaja fölött. Mi abba nem megyünk­ bele, hogy részrehajló-e az elnök az egyik vagy má­sik fél iránt. Az elnöknek is megvannak a felsőbb fórumai; a­hol magáért felelnie kell: ott a fegyelmi bíróság, ott a föllebb­­viteli fórum. De ki kell mondanunk, hogy a legvégzetesebb vállalkozás ekképp be­avatkozni egy függő, egy tárgyalás és a nyilvánosság ellenőrzése alatt lévő pörbe. Ha az indulat a szemlélőket is így el­kapná, egyszerre három-négy Polónyi— Lengyel-pör volna folyamatba téve: egy a képviselőház folyosóján, a­honnan csak egy lépés be a másodikhoz, a képvi­selőház termében, s a harmadik az újsá­gokban, a negyedik csakhamar az ügy­védi kamarában.­­ Mely gyilkos zenebona lenne ez? Mely barbár állapota az igazságszolgálta­tásnak. Volna-e egyáltalán igazságszol­gáltatásnak nevezhető ez az állapot ? Ha korcsmár verekedés támad egy ily tár­gyalásból, azt értem, s az meg is toroltat­­nék. De hogy törvényhozók, törvényho­zók felejtkezzenek meg magukról, a köz­hatalmak hatáskörének szentségéről, e szentségnek az államban fundementumi értékéről, ez megdöbbentő, lesújtó jelen­ség. Ha evidens volna, sőt kirívó egy bíró részrehajlatlansága, s a fölzúdult utca a bíró meglincselésére gyülekeznék, a tör­vényhozóknak akkor is testükkel kellene fedezniük az intézményt, nem beállalnak maguknak képrombolóknak. És tudják-e a képviselő urak­, hogy pártos vagy igazságtalan biró hány sze­gény özvegyet, árvát ütött el igazától? Hányszor adott igazat a gazdagnak a szegénység, a ravasznak az együgyü ellenében? — Nem tudják, nem is érdekli őket, nem szoktak törődni a nyomorult perlekedők apró tragédiáival. Sejtelmük sincsen arról, abban a nagy törvény­­házban egy éven belül mily könyörön fo­lyik el és hány szív szakad meg, mennyi lélek csügged el és hány élet megy tönkre. De bezzeg most! Itt a szenzáció, most Polónyiról és Lengyel Zoltánról van a szó. És jaj neked, biró, ha nem tu­dod kielégíteni a gyűlöletnek mind a két táborát. Ki kell mondanunk­, bármily kelle­metlen volt is sokaknak, a­kiken bírói szeme keresztülment, hogy­­Zsitvay Leó dísze bírói korunknak. Zsitvay Leó egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje igazságszol­gáltatásunknak. Zsitvay Leó egy hosszú pályán mindig fölfelé emelkedett, nem­csak a ranglétrán, hanem hivatása önér­zetében, bírói tiszte megbecsülésében, függetlensége megőrzésében, hozzá köz­­becsülésben és tekintélyben. S neki is vannak nyilván hibái, me­lyeket egyszer enyhébben, egyszer éle­sebben kell éreznünk. Az a mód, a­hogy a tárgyalásokon rendet és tekintélyt tart, az a legszembeszökőbb tulajdonsága s az A virágok között. Irta Nagy Emil. Gond, április. Az interparlamentáris békeunió választ­mányi ülése után szokásomhoz híven nem men­tem egyenesen haza, hanem még elcsa­vargok ki­csit erre is arra is. Úgy vagyok, mint az a jól nevelt férj, a­­ki ritkán kapja meg a kapukul­csot. Ha aztán megkapja, ki is használja. Engem is otthon úgyszólván agyonnyom a sok irányú elfoglaltság, s így ha egyszer kirepülhetek a mesz­­szeség gondtalan világába, egyhamar nem is té­rek haza. Olvastam a belga lapokban, hogy Gandban a virágok városában szombaton, már mint ma, nagyszabású virágkiállítás nyílik meg. Ezt lát­nom kellett, s most itt vagyok Gandban. Valósággal meglepett már a pályaudvar is. A máskor próza­­térség virágmezővé változott át, s a kocsiból kilépő utast a bájos orkideák és az aleák tömege fogadja. Szinte a lokomotív füstje is önzetlenül siet fölfelé, nehogy bekor­mozza a szép ünnepséget hirdető tarka mezőt. A villamos kocsik virágkoszorúval fejü­kön alig tudnak előre törni a népes utcákon, s a sok vihart, forradalmat, győzelmet és bukást megért St. Baron templom, meg a Beffroi im­ponáló fekete falazata még komorabbnak látszik az alattuk édesen mosolygó tulipánok fölött. Másnap reggel a király személyesen nyitja meg a kiállítást reggel kilenc órakor. Csak az egyházi, világi és katonai méltóságok, meg a város legelőkelőbb társasága hivatalosak oda, a nagyközönség pedig csak a délutáni órákban néz­heti meg a kiállítást. Tisztában voltam azzal, már az első pillanatban, hogy gandi kirándulá­som csak akkor lesz igazán érdekes, ha én is meghívót szerzek a megnyitáshoz. De hogyan! Azt mondják a szállásomon, hogy ez most már előtte való este lehetetlen. De én ebbe nem nyu­godtam bele. Jártam én már egyszer Gandban az interparlamentáris konferencia brüsszeli ülé­sekor. Az egész gyülekezet, valami ötszázan, együtt jöttünk át akkor ide, s kedves vendégsze­retetben volt részünk. Emlékeztem, hogy egy nagyszakállú, jól megtermett előkelő úr volt akkor Gand polgármestere. Megkérdeztem hát az első bérkocsist, a­kit­ találtam, hogy nagy­szakállú, kövér úr-e most is a polgármesterük? Igen, Mr. Braun ilyen. Bravó, Mr. Braun, most már emlékeztem a nevére is. Hajtsunk a laká­sára! Negyedórás kocsizás után megálltunk egy remekül elegáns palota előtt. Csöngetek s meg­mondom az inasnak, hogy jelentse meg a polgár­­mester Úrnak, hogy egy idegen képviselő akarná tiszteletét tenni. Bevezetnek egy képekkel s go­belinekkel diszkett fogadószobába. Félni kezdtem, hogy Mr. Braun nem is­mer meg, s ez esetben fuccs a meghívó. Alig nézek körül, jön vissza az inas, s jelenti, hogy a polgármester úr a szobájában vár. Belépek az ajtón, de alig hajtom meg magam, hogy mon­­dókámhoz fogjak, már­is nyájas melegséggel hangzik felém a fogadás: „Mr. Nazsi (így hívnak engem külföldön) comment c’est vous?“ Az lett a dolog vége, hogy nemcsak jegyet kap­tam a megnyitáshoz, de a polgármester úr meg­hívott az estéli színházi díszelőadásra is a ma­gisztrátus páholyába. Annyi időm maradt még csak, hogy sietve frakkot ölthettem­. A remekül fölvirágzott nagy színházban együtt találtam Gand előkelő társadalmát. A pá­risi Comédie Enangaise tagjai játszottak. Érde­kes, hogy ezek játszanak a színházban minden két hetiben. Egyszerűen átrándulnak ide az öt órára fekvő Párisból. Ez ugyan költséges mu­latság, de a gazdag fiatalság mégis lehetővé tette, hogy minden két hétben egyszer a Comédie Frangaise tagjainak játékában gyönyörködhes­sék a gandi előkelő világ. Megjött a díszelő­adásra a híres Mme Bartet is, a párisiak Márkus Emíliája, a­kinek finom játékát annyiszor élvez­tem párisi ügyvédbojtár koromban. A nép haragszik azért, hogy az előkelők idegen állam színészeinek játszását így rendsze­resítették. Tudni kell ugyanis, hogy Belgium egy részének s különösen Gandnak, igen érde­kes társadalmi tagozata van. A lakosság széles rétege flamand, s óriási törekvést fejtenek ki véreikkel együtt, hogy Belgium franciás jelle­gét megszüntessék, s az ősi flamand nyelvet és flamand kultúrát visszaállítsák. Az arisztokrá­cia, nemesség s felső polgárság pedig semmi áron sem enged a nemzetközi előnyöket nyújtó francia nyelvből, s a flamand kultusz kérlelhet­­len úttörőit flamingant csúfnévvel illetik. Sehol se oly éles az ellentét, mint éppen Gandban, a­hol a dolog már-már gyűlölködéssé fajul. Né­gyen ültünk a magisztrátus páholyában: a pol­gármester, két tanácsos, meg én. Észrevettük, hogy föl­vonás közben nagyon gukkeroz felém a közönség. A polgármester egyszerre nagy haho­tára fakad s elmondja, hogy éppen ma választott a nép egy flamingant városi tanácsost, a­kit az előkelő franciás társaság nem igen ismer, s most mindenki azt hiszi, hogy én az új flamingant ta- Mai számunk 36 oldal.

Next