Budapesti Hírlap, 1908. május (28. évfolyam, 106-131. szám)
1908-05-01 / 106. szám
Budapest, 1908. //// fs a XXVIII. évfolyam, 106. Szám. Péntek, május 1. Megjelenik hetfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-felvétel: L'grane ház József Urat 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 6 ill., vastagabb betűvel 10 111. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Zsitvay Leó, Budapest, ápr. 30. A Polónyi—Lengyel-per szenvedélyeinek a tajtéka ki készül csapni medréből. Azt ugyan természetesnek találjuk, hogy korcsmában, kávéházban, társaskörben izgatott viták folynak e cégéres párról. Hiszen messze elágazó érdekek és rejtvenősző indulatok sokasága kapcsolódik hozzá. De magában anyaga, szereplői, politikai és társadalmi vonatkozásai magukban is bőven megmagyarázzák azt, ha az emberek szinte hajbakapnak rajta. Érdekli, izgatja őket, természetes, hogy ezen vitatkoznak. Ma azonban a fölkorbácsolt hullámok az Alkotmány utcából becsaptak az országházába. Egy adott alkalom szerint magában az ülésteremben erős éljenzéssel tüntettek Polónyi mellett, azután pedig a folyosókra tódultak és leírhatatlan viharossággal tárgyalták az ügyet, élével Zsitvay Leó, a tárgyalás elnöke ellen, mint aki állítólag Polónyi rovására pártosan vezeti a tárgyalást. A folyosó vihara tovább zúg a hírlapokban, s az egyik esti lapban Ugron Gábor ír cikket, amelyben megismétlődik a folyosói vitatkozásnak a hangja, föltalálható kifejezései. Formális hadüzenet, sőt csatakiáltás az egy elnök-bíró ellen, aki egy nagy, bonyodalmas, gyűlölettől, szenvedelmek egész sokaságától izzó tárgyalást vezet. Mint harcköztető ül úgyszólván ott, egy erkölcsi élethalálharc fölött, mint a becsületek párbaja fölött. Mi abba nem megyünk bele, hogy részrehajló-e az elnök az egyik vagy másik fél iránt. Az elnöknek is megvannak a felsőbb fórumai; ahol magáért felelnie kell: ott a fegyelmi bíróság, ott a föllebbviteli fórum. De ki kell mondanunk, hogy a legvégzetesebb vállalkozás ekképp beavatkozni egy függő, egy tárgyalás és a nyilvánosság ellenőrzése alatt lévő pörbe. Ha az indulat a szemlélőket is így elkapná, egyszerre három-négy Polónyi— Lengyel-pör volna folyamatba téve: egy a képviselőház folyosóján, ahonnan csak egy lépés be a másodikhoz, a képviselőház termében, s a harmadik az újságokban, a negyedik csakhamar az ügyvédi kamarában. Mely gyilkos zenebona lenne ez? Mely barbár állapota az igazságszolgáltatásnak. Volna-e egyáltalán igazságszolgáltatásnak nevezhető ez az állapot ? Ha korcsmár verekedés támad egy ily tárgyalásból, azt értem, s az meg is toroltatnék. De hogy törvényhozók, törvényhozók felejtkezzenek meg magukról, a közhatalmak hatáskörének szentségéről, e szentségnek az államban fundementumi értékéről, ez megdöbbentő, lesújtó jelenség. Ha evidens volna, sőt kirívó egy bíró részrehajlatlansága, s a fölzúdult utca a bíró meglincselésére gyülekeznék, a törvényhozóknak akkor is testükkel kellene fedezniük az intézményt, nem beállalnak maguknak képrombolóknak. És tudják-e a képviselő urak, hogy pártos vagy igazságtalan biró hány szegény özvegyet, árvát ütött el igazától? Hányszor adott igazat a gazdagnak a szegénység, a ravasznak az együgyü ellenében? — Nem tudják, nem is érdekli őket, nem szoktak törődni a nyomorult perlekedők apró tragédiáival. Sejtelmük sincsen arról, abban a nagy törvényházban egy éven belül mily könyörön folyik el és hány szív szakad meg, mennyi lélek csügged el és hány élet megy tönkre. De bezzeg most! Itt a szenzáció, most Polónyiról és Lengyel Zoltánról van a szó. És jaj neked, biró, ha nem tudod kielégíteni a gyűlöletnek mind a két táborát. Ki kell mondanunk, bármily kellemetlen volt is sokaknak, akiken bírói szeme keresztülment, hogyZsitvay Leó dísze bírói korunknak. Zsitvay Leó egyik legnagyobb erkölcsi tőkéje igazságszolgáltatásunknak. Zsitvay Leó egy hosszú pályán mindig fölfelé emelkedett, nemcsak a ranglétrán, hanem hivatása önérzetében, bírói tiszte megbecsülésében, függetlensége megőrzésében, hozzá közbecsülésben és tekintélyben. S neki is vannak nyilván hibái, melyeket egyszer enyhébben, egyszer élesebben kell éreznünk. Az a mód, ahogy a tárgyalásokon rendet és tekintélyt tart, az a legszembeszökőbb tulajdonsága s az A virágok között. Irta Nagy Emil. Gond, április. Az interparlamentáris békeunió választmányi ülése után szokásomhoz híven nem mentem egyenesen haza, hanem még elcsavargok kicsit erre is arra is. Úgy vagyok, mint az a jól nevelt férj, aki ritkán kapja meg a kapukulcsot. Ha aztán megkapja, ki is használja. Engem is otthon úgyszólván agyonnyom a sok irányú elfoglaltság, s így ha egyszer kirepülhetek a meszszeség gondtalan világába, egyhamar nem is térek haza. Olvastam a belga lapokban, hogy Gandban a virágok városában szombaton, már mint ma, nagyszabású virágkiállítás nyílik meg. Ezt látnom kellett, s most itt vagyok Gandban. Valósággal meglepett már a pályaudvar is. A máskor prózatérség virágmezővé változott át, s a kocsiból kilépő utast a bájos orkideák és az aleák tömege fogadja. Szinte a lokomotív füstje is önzetlenül siet fölfelé, nehogy bekormozza a szép ünnepséget hirdető tarka mezőt. A villamos kocsik virágkoszorúval fejükön alig tudnak előre törni a népes utcákon, s a sok vihart, forradalmat, győzelmet és bukást megért St. Baron templom, meg a Beffroi imponáló fekete falazata még komorabbnak látszik az alattuk édesen mosolygó tulipánok fölött. Másnap reggel a király személyesen nyitja meg a kiállítást reggel kilenc órakor. Csak az egyházi, világi és katonai méltóságok, meg a város legelőkelőbb társasága hivatalosak oda, a nagyközönség pedig csak a délutáni órákban nézheti meg a kiállítást. Tisztában voltam azzal, már az első pillanatban, hogy gandi kirándulásom csak akkor lesz igazán érdekes, ha én is meghívót szerzek a megnyitáshoz. De hogyan! Azt mondják a szállásomon, hogy ez most már előtte való este lehetetlen. De én ebbe nem nyugodtam bele. Jártam én már egyszer Gandban az interparlamentáris konferencia brüsszeli ülésekor. Az egész gyülekezet, valami ötszázan, együtt jöttünk át akkor ide, s kedves vendégszeretetben volt részünk. Emlékeztem, hogy egy nagyszakállú, jól megtermett előkelő úr volt akkor Gand polgármestere. Megkérdeztem hát az első bérkocsist, akit találtam, hogy nagyszakállú, kövér úr-e most is a polgármesterük? Igen, Mr. Braun ilyen. Bravó, Mr. Braun, most már emlékeztem a nevére is. Hajtsunk a lakására! Negyedórás kocsizás után megálltunk egy remekül elegáns palota előtt. Csöngetek s megmondom az inasnak, hogy jelentse meg a polgármester Úrnak, hogy egy idegen képviselő akarná tiszteletét tenni. Bevezetnek egy képekkel s gobelinekkel diszkett fogadószobába. Félni kezdtem, hogy Mr. Braun nem ismer meg, s ez esetben fuccs a meghívó. Alig nézek körül, jön vissza az inas, s jelenti, hogy a polgármester úr a szobájában vár. Belépek az ajtón, de alig hajtom meg magam, hogy mondókámhoz fogjak, máris nyájas melegséggel hangzik felém a fogadás: „Mr. Nazsi (így hívnak engem külföldön) comment c’est vous?“ Az lett a dolog vége, hogy nemcsak jegyet kaptam a megnyitáshoz, de a polgármester úr meghívott az estéli színházi díszelőadásra is a magisztrátus páholyába. Annyi időm maradt még csak, hogy sietve frakkot ölthettem. A remekül fölvirágzott nagy színházban együtt találtam Gand előkelő társadalmát. A párisi Comédie Enangaise tagjai játszottak. Érdekes, hogy ezek játszanak a színházban minden két hetiben. Egyszerűen átrándulnak ide az öt órára fekvő Párisból. Ez ugyan költséges mulatság, de a gazdag fiatalság mégis lehetővé tette, hogy minden két hétben egyszer a Comédie Frangaise tagjainak játékában gyönyörködhessék a gandi előkelő világ. Megjött a díszelőadásra a híres Mme Bartet is, a párisiak Márkus Emíliája, akinek finom játékát annyiszor élveztem párisi ügyvédbojtár koromban. A nép haragszik azért, hogy az előkelők idegen állam színészeinek játszását így rendszeresítették. Tudni kell ugyanis, hogy Belgium egy részének s különösen Gandnak, igen érdekes társadalmi tagozata van. A lakosság széles rétege flamand, s óriási törekvést fejtenek ki véreikkel együtt, hogy Belgium franciás jellegét megszüntessék, s az ősi flamand nyelvet és flamand kultúrát visszaállítsák. Az arisztokrácia, nemesség s felső polgárság pedig semmi áron sem enged a nemzetközi előnyöket nyújtó francia nyelvből, s a flamand kultusz kérlelhetlen úttörőit flamingant csúfnévvel illetik. Sehol se oly éles az ellentét, mint éppen Gandban, ahol a dolog már-már gyűlölködéssé fajul. Négyen ültünk a magisztrátus páholyában: a polgármester, két tanácsos, meg én. Észrevettük, hogy fölvonás közben nagyon gukkeroz felém a közönség. A polgármester egyszerre nagy hahotára fakad s elmondja, hogy éppen ma választott a nép egy flamingant városi tanácsost, akit az előkelő franciás társaság nem igen ismer, s most mindenki azt hiszi, hogy én az új flamingant ta- Mai számunk 36 oldal.