Budapesti Hírlap, 1909. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

Budapest, 1909. XXIX. évfolyam, 1. szám. Szombat, január 2. Megjelenik hétfő kivételésül mindennap. Előfizetési árak: Égess évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra a kor. 40 hl. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos Bakosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Sokk Szilárd utca 4. sz. Telsfan 54—53. Kiadóhivatal: Vak kor., József-körút 5. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-85. .Kiárusítás po-co. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53, igazgató II-©-*. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fönnakadást ne szenvedjen. Új idők küszöbén. Budapest, jan. 1. Sajátságos érzéssel köszöntjük az uj esztendőt, mintha nagy válság előtt állnánk, melynek azonban még irányát sem ismerjük. Nem hisszük, hogyahol magyarok körében magyar közügyről esik szó, vidáman vagy bátran, bizalommal vagy legalább nyugodtan tekintenének a jövőbe. Valami nyugtalanság van a szívekben, a bizonytalanságnak és bizalmatlanságnak az érzése. Kívülről a legritkább esetekben hallunk barátságos szót, ellenben látva látjuk, hogy ellenségek, csak ellenségek környeznek bennünket, akik minden gyengeségünket ismerik és minden erényünket inézik. Az ellenséges érzésnek e fagyos légkörében érezvén magunkat, erőnk megbénul épp akkor, mikor egyedül erőnk megnyilvánuoása fékezhetné meg ellenségeinket. Semmi sem bátorítja annyira a támadót, mint a megtámadottnak gyöngébb magatartása. A magyarságnakmost kettőre van szüksége: teljesen ismernie kell helyzetét és minden anyagi meg erkölcsi erejét készen kell tartania a létföntartásnak reá várakozó nagy küzdelmére. Egyik sem nagyon könnyű. Nemzetek csakúgy, mint egyesek nem akarják meglátni, ami önérzetüket csökkenti és hiúságukat bántja. A természet belénk oltotta ugyan a létföntartás nagy ösztönét, de ezt az ösztönt nagyon közellátóvá tette. A messze veszélyt nem érzi, azt ész útjára kell fölismerni; de hiúságunk, tunyaságunk nem engedi az észt szóhoz jutni. A mi közellátásunkat még politikai nevelésünk egyik hiánya fokozza. Keveset törődünk a külfölddel. Eleget panaszoljuk, hogy Európa nem ismer bennünket és ez igaz is. De mi ezt azzal viszonozzuk, hogy mi sem ismerjük Európát, járjuk ugyan az idegen városokat és dicsőítjük a külföldit és kicsinyeljük a magunkét és hévvel utánozunk mindent, ami idegen De rendesen csak a dolgok felszínét látjuk, mint az idegen, aki néhány napra megfordul nálunk. Magyar külügyi politika nincs, magyar diplomácia nincsen, csak magyar születésű diplomaták vannak. A magyar közvélemény kínai fallal zárja magát körül. A vidéki magyar tudja a vármegyei, a fővárosi, az országgyűlési dolgokat. Ezekbe azután úgy elmerülünk, hogy egyebeket se látunk, se hallunk. Angol, német, francia, olasz ember mindig a világot is nézi; a magyar ember úgy tesz, mintha semmi köze se volna hozzá. Azt hiszi, mert ő nem lát senkit és semmit, tehet, amit akar, mert őt se látja senki. A hihetetlenségig naivak vagyunk nemzetközi dolgokban. Régi bajunk ez nekünk, már néhányszor megkeserültük, de nem okultunk belőle. Igaz, hogy ennek is, legalább részben, Ausztria az oka. Az gondolkodik külügyileg is helyettünk, úgy, ahogy az gondolkodni tud. Az állja el előttünk a világot és áll előttünk a világ gyanánt, mely így nem a legszebb oldalát mutatja nekünk. De bármint legyen, politikai gondolkodásunk igen egyoldalú, igen szűkkörű, és ez ma nagyobb baj, mint bármikor annak előtte. Ezen a bajon azonban mégis lehet segíteni, mert föl lehet világosítani a közönséget, amiben, fájdalom, a tények is közreműködnek, amelyeknek néha igen erős és érthető hangjuk vann. De hogyan remélhessük a nemzet nagy erőfeszítését, mely nem függ a fölvilágosítástól, nem a buzdítástól, egyesegyedül a nemzet romlatlan erkölcsi közérzésétől? Romlatlan-e ez valóban? Nagy bajok vannak. A mi nemzetünk kürtölés dolgában nem rosszabb ugyan más nemzeteknél, sőt erényekkel dicsekedhetik, melyeket másutt nem találunk s melyek politikai nevelésünkben gyökeredzőnek. Egyelőre csak egyet említünk. Nem vagyunk közömbösek politikai ügyek dolgában, mint például a németek; a haza ügyei még ma is szenvedelmes érdeklődést keltenek, amivel politikai agitátorok annyiszor visszaélnek, úgy, hogy néha apátiába csap át az érdeklődés, de mindig csak rövid időre. A vérünkben van, hogy a nemzet ügyei a magunk ügyei. Nem mondom, hogy a magyar kivételes lény és nincsen alávetve az érdek nagy törvényének, mely az emberi életet kormányozza. Mindenki a maga érdekét keresi és kell is, hogy keresse, különben tönkre menne a világ. De az emberi természet oly csodálatos módra van alkotva, hogy lelkének indító hatalmai közt a közérdek is dolgot talál, hogy az önérdek mellett ott van az odaadás is, hogy a hasznot keresi, de a jót is elismeri. E nélkül sem volna világ. Nép, melyben a két erő egyensúlya megbillen, egymáshoz való viszonya megromlik, a züllés lejtőjére jut. Amíg a nemzet közügyei annyira izgatnak és sarkalnak bennünket, mint még most is, nem szabad kételkednünk a nemzet jövőjében. Még mindig egy test tagjaink és egy lélek, habár pártokra, felekezetekre, rétegekre szakadunk. De tagadhatatlan, hogy újabb időben vészes jelek mutatkoznak a vezető osztály köreiben. Heves pártéletünk megrontotta a lelkeket, a jobbak a pártérdekét tekintik a haza érdekének, a silányabbak a pártérdekben mindig a maguk hasznát keresték. Minden fény nagy árnyékot vet. Túl sok nálunk a hivatásos politikus. Képviselőink nagy részének nincsen egyéb intenzív szellemi foglalkozása, csak a politika. A politika mint politika pedig, ha az élet nagy munkásságai nem termékenyítik, maga magát emészti, olyan lesz, mint a skolasztika, puszta szőrszálhasogatás, szófacsarás, dialektika, kártyavár, melynek magasra építéséhez ugyancsak ügyesség kell, csak kár, hogy minden szellő összeomlasztja. Az igazi politikához más szükséges, gyakorlata a politikai életnek és ma már sok, igen sok tudás, gazdasági, bölcseleti, társadalmi tudás, mégpedig gyakorlati tudás, mely az élet ismeretéből szívja a tápláló nedveket. Ilyen politikusunk ma nagyon kevés van, és akik vannak, nem találják azt a bizalmat és megértést, mely nélkül nem érvényesülhetnek. Ott vagyunk, hogy ebben a komoly pillanatban, melyben érezzük, hogy vész közeledik, nincsen kevesebb okos emberünk, becsületes hazaftok, a közérdekűt szívén viselő polgárunk mint máskor, de a nemzetnek nincsenek vezérei, akiknek tekintélye érintetlen volna, ellenben fölös számmal vannak a zavarosban halászok, zokog intrikusok, a mindenre elszántak, a kik azt mondják: most vagy soha, akik nem hisznek eszmékben, csak érdekekben, akik azt gondolják, hogy egyelőre sürgősen megfőzik a maguk levesét, azután majd jó hazafiak lesznek ismét. Mindenekelőtt a kecske jóllakjék, a káposztából is majd csak marad valami. Mindegye ráik meg akarja menteni a kapát a maga dicsőségére. És minthogy senki sem tudja, mi lesz gerilla-csapatok szervezkednek, szakad portyázásra, nagy óvatosan, hogy mihelyt szükséges, irányt lehessen változtatni. A csapatokban jóhiszemüek is vannak, de még több becsvágyó nyugtalan lelkű, aki megunta ezt a mai állapotot, mely rosszabb a békénél és mégsem háború, még csak nem is fegyverszünet, valami forrongásféle, melyből ki tudja, mi fog szülemleni._ A jelen állapotokat mi sem jellemzi jobban, mint a fúzió mozgalmas története. A koalíció uralkodásának legelső pillanatában lapunk rámutatott a pártok egyesülésének szükségességére. Olyanynyira új helyzet keletkezett, hogy a régi pártkereteken belül nem mozoghatott szabadon az új politikai élet. Minthogy az egyesülés nem jött létre, bőven volt alkalmunk ezt kitapasztalni. A függetlenségi pártnak minduntalan szemért hányhatták, hogy olyanokat szavaz meg, mik ellen éveken, évtizedeken át küzdött és elképzelhető, mennyire kapóra jött ez a vád a hatalomvesztette párt embereinek. Volt mit jelenteni pártmozgalmakról! Mert igen természetes, hogy midőn így ugratták a pártot, mindig akadtak, akik ugrottak. Különben is kényelmes és szép helyzet ám elégedetlennek lenni! Az embert viszik, kérdik, kapacitálják, megnyugtatják, megnyerik. A baj csak az, hogy másoknak is kedvük támad kapacitáltatni, megnyugtattatok megnyerőim és így tovább. A többi koaleált pártoknak is volt mit hallaniok. Azóta virágzik a parlamenti és politikai taktika, ez az áldatlan mesterség, melyet inkább a becsapás mesterségének lehetne nevezni, az a rettenetes nagy kunszt, mely reggel a délutánról és este a másnapi délelőttről gondoskodik. Milyen más lett volna a helyzet, hogyha a koalícióból mentül előbb fúzió Mai számunk 36 oldal.