Budapesti Hírlap, 1909. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1909-09-01 / 206. szám

Budapest, 1909. XXIX. évfolyam, 206. szám. Szerda, szeptember 1 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Eg­yes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő, helyben és vidéken 10 ill. RákoSi J­e­n­ő. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-35. Elárusítás 55-53. díjszabás szerint. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Főszerkesztő és laptulajdonos-­­ Szerkesztőség: VIII. ker. Eökk Szilárd-utca 4. szTelefon 54-63. 7 kor., Főszerkesztő és laptulajdonos. Kiadóhivatal: VIII. kar., József-körut 5. sz. Szerkesztőség: VIIi. ker., Eökk Szilárd-utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítás 55-53. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04. Életkérdések. — III. Hazug illúziók. — * Irta Réz Mihály. Budapest, aug. 31. Azok a hibák, melyek­­középosztá­lyunk egy részét tönkretették, nemcsak a hhogy a társadalom többi műveit elemei­nél is föltalálhatók, hanem politikai éle­tünk egész szellemében is megnyilatkoz­nak. És a közelmúlt időszak botlásainak egyik igen káros eredménye éppen az, hogy általuk a középosztály vezetőképes­ségébe vetett hit sokaknál megrendült s immár sokan csak a népben vélik a — politikában nélkülözhetetlen­­— reális érzéket föltalálhatni. Feledik, hogy a nép csak most jutott földhöz és vagyon­hoz nagyobb mértékben s hogy a pazarlás és fényűzés hibájára eddig nem volt még módja és ideje. Feledik, hogy azok a hi­bák, melyeket a középosztály szemére hánynak, —é­s melyek megvannak a töb­biekben is — általános emberi­ hibák, me­lyek hanyatló korszakokban teljesen el*­hatalmasodnak.' Elhatalmasodtak a­ mi időszakunk­ban is; romboló erejüket vezető osztá­lyunkon kimutatták: Feriuntur summos fulgura montes. És ha nem küzdünk el­lenük,­ egészen­ el fogják pusztítni a kö­zéposztályt, de elpusztítják a nemzetet is. Nemcsak azáltal, hogy, vezetőosztá­ly­ától, megfosztják, hanem azáltal is, hogy behatolnak a fórumra és megméte­lyezik egész közszellemét. Ugyanazok a hazug illúziók, melyek a középosztályt megrontották, ássák alá ma a nemzet erejét. Megrontotta — úgy mondják — a középosztályt a fényűzés, az igények nagysága s a reprezentálás szeretete. De a vágy, többnek látszani, mint a mik vagyunk; a vágy, palástolni a tényleges helyzetet: vájjon nem ez jellemzi-e az egész magyar­ közszellemet? A nemzeti jogok bizonyára értékesek, mint a nem­zeti erő megnyilatkozásai, — hisz­en a reprezentálás se hiba ott, a­hol megvan reá a fedezet; — de az oly jog, a­mely­nek nem felel meg az erő: látszat csu­pán, a melynek reális értéke nincs. És ha reális értékeket pazarolunk el, csupán azért, hogy látszatokért küzdjünk s azokért is eredménytelenül: vájjon nem ugyanannak hibájába esünk-e, a ki fényűzőleg oly vagyoni helyzetet repre­zentál, melynek birtoka nagysága meg nem feleln a mely által a'.meglevőt is el­pazarolja?­­ ’ " Midőn nem ismerjük föl valódi hely­zetűiket,­ midőn tényleges erőviszo­nyaink felől nem tájékozódunk, vájjon ez a hiba, mely politikai életünket jel­lemzi, nem ugyanaz-e, a mely a hanyag, soha nem számitó gazdát tönkreteszi? Hiszen e nemtörődömségnek s a számí­tástól való irtózásnak ez osztály tönkre-­­ menésében a fényűzésnél talán még na­gyobb része volt. És ha hibáztatjuk, hogy romlását látva, produktív jövedelmező pályára miért nem lépett s miért nem tudott ma­gának ismét anyagi függetlenséget biz­tosítani : nem éppen azt a politikát itéljük-e el, mely a régi pályáról letérni nem akar, mely nem érti meg egy mo­dern kor követelményeit s a mely a n­emzet gazdasági és kulturális erősbödé­­séi nem munkálkodik? S a munkanél­küli uralkodás vágya nem ugyanaz a hiba-e, a mely a politikában produktív munka helyett pillanat alatt elérhető diadalokat kíván? Leszámolni a tények­kel, levonni belőlük a következést,­­ s a produktív munkában keresni a regene­ráló erőt: ez az, a­mit középosztályunk­nak tanácsolnak. Várjon politikai fölfo­gásunkban, követjük-e ezeket a tanácso­kat? Egy osztályunknak pusztulásával, nemzetiségeink erősb­ödésével, kultúr­­életünk gyengeségével, a nemzetköziség­nek vészes terjedésével, parasztosztá­lyunk elégedetlenségével, közigazgatási szervezetünk elavultságával leszámol­tunk-e vágjon? És ugyan micsoda követ­kezéseket vontunk le belőlük? És ugyan hol keressük a produktív gazdasági és kulturális munka útján való regene­rációt? Az a fölfogás, mely azt hitte, hogy az ipari és kereskedői pálya az előkelő­séggel ellenkezik, semmivel sem képte­lenebb annál a fölfogásnál, mely azt hir­­­deti, hogy a hangos jelszavaktól egy produktív gazdasági és kulturális reform­­politikára való áttérés a csü­ggedés poli- A főhadnagy meséje. Irta Kálnok­ Bedő Béla.­ ­ A mikor az urak a fekete kávénál egyedül maradtak a terraszon, Radványi Közi nagyot sóhajtott és rezignáltan kavargatta egy darabig a fölolvadt cukrot, a csésze alján ás azután hir­telen —­ minden bevezetés nélkül —­ odafordult Hizsépy Gidához, az ulánushoz és igy szólt: — Te, Gida, nincs nagyobb átok a vilá­gon, mintha az ember szép asszony férje a tengeri fürdőben! —- Hogy, hogy ? — Hát úgy, hogy naponkint két órát gyö­nyörködik minden szemétember legféltettebb kincsed, a feleséged formáiban, a­melyeket te magad is csak — máskor — legföljebb pillana­tokig látsz. —- Ez minden?­­— Nem minden,­ Gida. Hidd el, nem min­den. Hisz elvégre . .. . de a többi, a többi! ■— Mi az a többi? — Mi ? Hát az, hogy mindig akad egy fél­tucat uszóruhás­­cápa, a­mely prédának nézi a boldogságodat és ebes szemmel úszkál állandóan körülötte, v ' . . . , ... — Ez minden ? — Nem minden, Gida. A legborzasztóbb az, hogy, ha a hat uszóruhás cápa közül kiválik a legnagyobbik, a két méteres és elmarja maga mellől a többi ötöt és azután egyedül­ úszkál a feleségeddel! — Ez már kellemetlen. Belátom. Csak azt nem értem, hogy nem tudsz ezen a dolgon rövidesen és férfiasan segíteni, a­helyett, hogy úgy sírj itt a zsebembe, mint valami fogatlan vén asszony. — Könnyen beszélsz! Hát az asszony! Azt hiszed, Gittuska minden tisztessége mellett is nem örül annak, hogy körülrajongják, ha mind­járt a vízben is? Persze, hogy örül! De meny­nyire örül. És azután . . . azután ha leinte­ném valamelyik akvati­kus udvarlóját és ennek következtében átférem volna vele, az egész fürdő rajtam kacagna. Még té­ is. Te talán a leg­jobban. — Hát tudod ... ez lehet! Radványi kapitány odaszólt a pincérnek és két konyakot hozatott egyszerre. Egyet ma­gának, a másikat meg a kedves főhadnagyának, Hizsépy Gidának. Az Olaszországban főzött francia pálinkát egy perc alatt megitták és azután Hizsépy főhadnagy hozatott két konya­kot. Egyet magának, a másikat a száztizenkettes ulánusok legkedvesebbik kapitányának. Ezt is­­megitták. Sőt a fehér ingmellű­ frakkos ember még vagy tizenötször tette meg az utat a pince­mestertől a magyar tisztek asztaláig és mindig újabb és újabb szeszt szállított nekik. És a szesz mindig elfogyott. Az ezüst dohányszelencék már félig üresen ásítottak a kirakott márványasz­talon, de azért még mindez ideig — a fönti pár­beszéd óta — nem szólt egyikük egy szót sem. Radványi végre — a mikor a tizenhatodik pohárkát hörpintette volt épp föl — fölállt a helyéről­ és indulni készült. Hizsépy is köteles­­ségszerűen fölkelt és azután, a mikor kezet fog­tak, kissé bizonytalan hangon kezdte: — Te ... te kapitány úr . . . te nekem, a­mikor még csak kadét voltam és te főhadnagy a Reitlehrer Institut-ban . . . kifizetted, még pedig szó nélkül és minden buta morális prédi­káció ízléses mellőzésével egy háromezer koro­nás uzsoraváltómat hétszáz koronával és igy ... és igy . . . — Ugyan ne izélj Gida, talán be vagy csípve ? —­ Én becsípve, kapitány úr? Sohasem voltam józanabb, a­mióta elhagytam a kedves dadám keblét és szekátéra esküszöm, hogy hu­szonnégy, órán belül le fogom róni a bécsi adós­ságomat ! — Eláztál fiam. Még pedig alaposan, mert azt a híres hétszáz koronát, a­mit mindjárt megküldött nekem az apád, nem csak hogy megkaptam, de már olyan régen el is költöttem, hogy még a bécsi legöregebb fizető pincérek sem emlékeznek reá, hogy mikor volt! — Alázatosan jelentem a vitéz kapitány úrnak: szamár vagy! Nem a pénzről beszélek, hanem az erkölcsi kölcsönről. Te az életemet mentetted meg akkor, én még a lelked nyugal­mát­ fogom megmenteni most ! —­ Most? Most mindjárt, ebben a percben? — Ne boszants kapitány úr,­mert mind­járt újabb függelemsértést fogok elkövetni... - ■ — No­--hát csak el ne kövesd­ valahogy, illert különben a­hogy ismerem magam, még föl talállak jelenteni! — Ne izélj Kazi, a­mit mondtam, meg­mondtam és holnapután a méltóságos asszony Mai számunk 34 oldal.

Next