Budapesti Hírlap, 1909. december (29. évfolyam, 284-309. szám)

1909-12-01 / 284. szám

Budapest, 1903. XXIX. évfolyam, 284. szám. Szerda, december 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. . . Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor. negyedévre 7 kor., egy hónnapra 3 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIV. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54— 63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Kiadóhivatal: ViI. ker., József-körút 5. sz. Rákosi Jenő. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 53-90. Kiárusítás 65-55. Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 53*53. Könyvkiadó 35*53. Igaagasca 65-04. Szerkesztőség: TOL ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 53*95. Kiárusítás 55*53. Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 53*53. Könyvkiadó 55*53. Igangascó 6­­0­. Damjanich Jánosné­­ Budapest, nov. 30. Az antik­ világ sorstragédiái pár napra­­szóltak, íme, egy modern élet­­tragédia, melynek lefolyásához hat, évti­zednél is hosszabb idő kellett. Eddig tar­tott a hősnő kálvária útja. Most vége a megpróbáltatásnak. Damjanich­ János özvegye, született Csernovich Emília, ki­­szenvedett közülünk, s lélekben újra egyesülhetett azokkal,akik odafönn már oly régóta vártak rá. Szívrendítőleg szomorú, s mégis ha­talmasan szép élet­ jutott neki. Amazt a végzet mérte ádáz indulattal, emez az ő nemes lelkének erényétől s érdeméből telt. Töviskoronát hordott­ az özvegyi fá­tyol alatt, de annyi méltósággal tudta viselni,­ a h­ogy nagy királynők tették száműzetésben. E nő­ az osztrák kényuralomnak számkivetett áldozatja volt. Kiűzték bol­dog házasságából, csöndes fészkéből a legkegyetlenebbül és e földi létre végér­vényesen. A hatalom­­mindenét úgy el­vette tőle, hogy semmi utólagos kegy,­­ semmi jogbah­elyezés a veszteségért többé nem k­ártalanítható. A ■ ..császári autokrácia--ez, asszony ■ kényeivel, az al­kotmányos királyság az ő gyászfátyolá­­val szemközt szegényül. •­­tehetetlenül állt: a kivégzett Damjanich János tábor­nokot nem tudták neki visszaadni. De ő nem is követett el rajtuk. Bele­nyugodott bánatába, keservébe, — csak felejteni s megbocsátani nem tudott. Itt járt köztünk, csöndes elvonultságban,­­mint egy leróhatatlan tartozás emlékez­tetője, a leggyászosabb idők eleven relikviája, s­ élő tiltakozás a­ kényuralom jogtiprásai, ádáz kegyetlensége, vér­­szomja ellen. Ezt olvasta ki a közpietás abból a büszke szerénységből, zárkózott erélyből, néma fajból, mely az övéhez hasonló fájdalmat­ sokkal fenségesebbé tesz, semhogy félelmessé válhatna. A hős katonával való frigye nem jellegtelen égben köttetett. A kockázat­­és veszedelem árnyéka ott borong min­den ily házasság fölött. Katonaférjek félig a halál jegyesei, katonahitvesek a korai özvegy sors jelöltjei. A Damjanick­­pár is tudta, mily zordonul dicső pályára indulnak ők ketten, mikor háborús idők küszöbén egybekeltek. Bátran szemébe néztek a vésznek, a viharnak. Az asszony férjében a héroszt csodálta, a ki, a­mily gyöngéd, jóságos és­ lágyszívű a tűzhelynél, épp oly ret­tenthetetlen akaraterővél, lobogó lelke­­­sedéssel s halálmegvetéssel teljes a csata­téren. Danyjanidhnó hozzá szokhatott a gondolathoz, hogy vitéz urát "minden nap elveszítheti a szabadságharc véres vivódásaiban. Bizonnyal százszor is el­búcsúztak ők egymástól, száz ütközeti előestén, készen arra, hogy élve­­neiei ta­lálkoznak többet.­­S ha az lett volna meg­írva a végzet könyvében, hogy Darnja­övéi között, messze a szerető férjtől, ott a tiszai részeken forgatta az életét gazdálkodással; an­nak a vidéknek az iszápja maradt mindhalálig. S az a kiélt és megnyomorított vidék hálát adott a gondviselésnek, a miért ez igy történt, mert­ a nyomorúságában Barkóczy Krisztinánál jobb segítőt alig találhatott volna. „Kenyérevőm — irja a grófné az urának — annyi van, hogy Isten tudná megmondani. A boldogtalan szen­tek mind idegyülvén mellém, van dolgozni kö­zöttük. Már az udvarbiró tisztét is viselnem kell!" Ha a letűnt idők szereplő alakjainak az életébe mélyebben hatolunk, nem egyszer arra a bökkenőre jutunk, hogy életük és a politikai szerepük titkos rugóját, mozgató erejét a fele­ségükben kell keresnünk. Napnál világosabban látszik ez Károlyi Sándor életében is. Nem volt más akarata, mint a feleségének; mindig csak annak a kedvében erőlködött lenni, az gerjesz­tette föl benne a kuruc érzést, az tüzelte a né­met ellen, hogy a munkában meg ne feszüljön. S mikor a viszonyok a kuruc generálist megin­gatták, mint a lebegő lápokat az erős vihar, a gyönge nő néhány sora új erőt adott a lelkének, újra fölvidította benne a kitartást. Károlyi Sándor sohase lett volna oly nagy kuruc, ha Barkóczy Krisztina nem áll az oldalán! Világo­san kitűnik ez Károlyi magatartásából is. Mi­kor a kuruc küzdelem, egykoron ragyogó napja már elhalványulóban volt, s minden hervadásra fordult, Károlyi Sándor egyáltalán nem titkolta, hogy a békességet meg akarja kötni. És letette a ném­etnek a hű­ségesküt, de legbizodalmasabb társának, az ,,ő édes szivének a feleségének­­ sohasem merte ezt bevallani! Jól tudván Károlyi, hogy mi szeret ,örö­mek János ott marad a bánáti síkon, vagy a Király-erdőben, a nagy-sarlói hal­mok alatt vagy a budai várfokon, ő lel­kes asszony áhítattal viselte volna a rája mért keresztet, megadással oszto­zott volna a többi honvédözvegy közös sorsában, s büszkén hordja vala a gyász­­fátyolt, mely a hazáért fegyverrel eleset­tek dicső halálára emlékeztet. A végzet mást rendelt nekik. Dam­janich János minden csatában diadalt aratott, az ellenség rettegte nevét, félt alakjától, fegyverétől, s katonáit ellen­állhatatlanokká tudta feltüzelni egyéni­sége, szava, vitézi példája. Mindenütt ke­resni látszott, s úgy űzte tova magától a halált;­­kardvas lepattogott róla, golyó nem fogta vagy elkerülte. Egyetlen ko­moly sérülése nem a harcmezőn s nem ellenségtől származott: a debreceni clő­­fogat borult föl vele, mikor a hadügymi­niszter helyettesítésére Buda alól a nem­zeti kormányhoz sietett, s ekkor ballába bokában eltörött. E baleset volt feladása a borzalmas szerencsétlenségeknek, a­mik attól kezdve a magyar szabadságharc ügyét özönével érték. A sérült vezér neje ápoló keze alatt annyira fölépült ugyan, hogy átvehette az aradi várparancsnokságot,­­ s hitvesével az oldalán el tudta látni ott a gyönge helyőrség főnökének nagy je­lentőséggel járó föladatait, de lóra nem ülhetett, hadtest élére nem állhatott. • Damjanich távolléte a • csatamezőkről ---------:-----áá— "----------—~ ' i TíTi Embersziv. ■ Irta Takáts Sándor. Egyszerű, nemeslelkü és minden izében magyar asszonyról szólunk. Károlyi Sándo­r kurucgenerális felesége, Barkóczy Krisztina grófné, a kurucvilág egyik legérdemesebb és legértékesebb nője volt. Világra szóló dolgot ugyan nem művelt, de a szíve, a selke és az el­méje rakva volt oly tulajdonságokkal, a­mik minden magyart közel vonzanak hozzá. Nem a hamleti értelemben vett nő volt ő; nem rejtély az ő lelki világa. Ezernyi, szebbnél-szebb ma­gyar levelében minden érzését, minden gondo­latát föltárja. Nyílott könyv az ő szíve, a­miben mindenki lapozgathat. Ha a gondos és szerető anya, a munkás gazdasszony és a hiú feleség igazi ideálját akarjuk elménkre venni, nála derekasabb példát alig találunk. Mély és meg­győző hit hatja át a lelkét; a magyar földnek égő szeretete igazgatja a tetteit. Mint a vas a mágneskőhöz, úgy ragaszkodik az ősi magyar szokáshoz. -Nem kell neki a nagyvárosi élet, nem kapkod az uj módi, után, de nem veszi a bécsi erkölcsöt. Nemzete magyarságában, ősei szokásában akar élni és halni. . Mikor a férje Pozsonyba és Bécsbe csalogatja, bár eped az ura után, megborzad az udvari­ élettől. Nyelvü­ket — irja — nem tudom, szokásukat ■ nem ismerem,­­ policiájukat meg nem tanulhatom. Csúfnak közikbe mennem a halálnál is keserve­sebb, jóakaróimtól, gyermekeimtől és a tiszai földtől elszakadnom irtóztató volna nékem! S egyetlen pillanatra sem tette a lábát oda, a hol­­ a mieinket német­ szóra fogták s az új módi sze­­­­rint uj erkölcsökbe öltöztették. Ott­ élt tehát az I­­pöt a feleségének, a csatamezőről rendre íro­gatja néki: „vertem fel Isten jóvoltából az ni­­metet“, „győzedelmesen bevertük az nimetet**, „szalad ,az nimet“, „Haiszter kóvályog még, de Németország felé tartja a kantárszárat; ha Isten segít, rövidnap próbálunk rajta!“ S kinek volt nagyobb öröme e hírek hallatára, mint a hű fe­leségnek, Barkóczy Krisztinának? Még ha feles bánat nyomta is, ilyenkor egyszerre kedvre de­rül, dicséri s buzdítja a férjét, hogy a munká­ban meg ne feszüljön. Aztán olyanokat ír neki, a­miktől a kuruc generális szive is megrezeg. Nagy kuruc fia született kigyelmednek, — irja a táborba. S mikor e csöpp gyermek tizenegy hónapos volt (1706), e bájos sorokat irja róla: „A Femska friss, okos és szép katona, úgy hogy olyan fia még nem volt kigyelmednek. Sok mesterséget tud, ha addig el nem felejti, mig kigyelmednek adja Isten látni. Ő dudál, pipáz, tobákol s a szemével csalogat s ahhoz udvari, s nem siró!“ Később ugyane kis­fiúról írja: „Az tagadhatatlan, ha mi gyönyörűség le­het gyermekben, ebben megtaláltat­ik. Nem volna oly úri ember, kinek be nem illenék. Mit rendel Isten felőle, maga titkában vagyon.*­ A nemeslelkü asszony jól tudván, hogy minő a tábori élet, a férjét isteni félelemre s emberségre inteni el nem mulasztja. Esengve kéri őt, hogy a káromlástól óvja magát, s e nagy vétket ne tűrje a táborban. „Erősebb az, — úgymond — az ki magát meggyőzi, mint a ki erős városokat győz meg!" Bár Károlyi jó szivvel vette az efféle tanácsokat, azért ha a kedve haragra fordult, bizony meg-megeresztett egy-egy teremtettet. Ilyen alkalommal irta aztán (1706) néki a felesége e jóizű sorokat: „vet­tem szivem május 2-án í­olt levelét, kiben az Igái­zsámuok 28 oldal.

Next