Budapesti Hírlap, 1910. július (30. évfolyam, 155-181. szám)

1910-07-31 / 181. szám

1910. július 31. BUDAPESTI HÍRLAP (181. sz.) A regény cselekménye belefér egy mondatba: Kiriljev Ivánt agyonüti az országúton öt legény, kikkel együtt megy haza a városból, s a bíróság félesztendei fogságra ítéli a gyilkosokat, azt is kitöltöttnek veszi a vizsgálati fogsággal. És bár a meséje belefér egy mondatba, a csaknem ötszáz lapra terjedő regény az első betűjétől az utolsóig teljesen lenyűgözi az ember figyelmét, izgat, nyugtalanít, megdöbbent, szorongó érzéssel tölti el a szívet s a végén nem azt érezzük, hogy érdekes regényt olvastunk, hanem hogy átéltünk valamit, ami borzasztó, mint az élet, de egyúttal olyan nagyszerű is, mint az élet. Az író, aki rendkívül szubjektív egyéniség, mindenütt jelen van a regényben, hogy maga is elmondhassa a mondanivalóját. Mert rendkívül sok a mondanivalója. A városi csapszéknél, ahol a legények pálinkát vettek, így szól a bódé leírása után: „Úgy látszott, mintha sohasem hallana mást ez a ház, csak bűnös káromkodást és ocsmány szitkozódáat, amelyek éppen úgy bántják az ember fülét, mint a botütés; azt a káromkodást, amelynek egészen átadja az orosz paraszt az ő szemérmetlen, műveletlen lelkét, ha pálinkával telve barommá aljasodik. Jaj ezeknek a házaknak, a melyek a fehér nedűvel kereskednek! Száz meg százezer van belőlük szétszórva az országban, mint vadállatoknak fölállított csapda s a mi igazhitű népünk vakon lép bele. Csoportosan mennek, fiatalok és vének, s már az asszonyt meg a gyermeket is magukkal hurcolják; s ezért a világos folyadékért, ezért a fájó Léthe-vizért odaadják a kenyerüket, boldogságukat, egészségüket, gyakran az életüket és a jövőjüket is. És tőlük árad cserébe az erőszakoskodás, gyújtogatás és bűn a falvakra, mezőkre, erdőkre és utakra. Nem marad a mi fölséges országunkban egy tenyérnyi föld sem, amelyet be ne mocskolna ocsmány szó és nincsen egyetlen gyermek sem, a kinek szivét ne zaklatnák aljas, cinikus beszéddel. Jaj ezeknek a házaknak! El fog jönni az a nap, valamikor bizonyára el fog jönni, amikor az orosz paraszt elátkoz benneteket, mert fölébred mélységes mámorából és meglátja, hogyan eltorzítottátok benne Isten képmását, hogyan elaljasítottátok az ő erős lelkét és milyen mélységes mélységbe taszítottátok!“ A vizsgálóbíró és a törvényszéki orvos a sebek megvizsgálása után a hivatalos helyiségben beszélgetni kezdenek. A vizsgálóbíró típusa az álhumanizmussal telített modern kriminalistának és mindig arra törekszik, hogy a vizsgálatot a vádlottra nézve minél kedvezőbben vezesse. Az orvos azonban jól ismeri ennek a hamis emberszeretetnek az átkos következményét és nincsen egy véleményen a bíróval. — Mondja kérem, — szól az orvos, — miért igyekszik ön a gyilkosok, verekedők és részegek bűnét minden áron enyhíteni? Hiszen világos, mint a nap, hogy a törvényeknek meg kellene védeniök a becsületes, békés embereket a gyilkosoktól, verekedőktől, tolvajoktól s nálunk éppen megfordítva történik: az igazságszolgáltatás a gonosztevők érdekeit képviseli, nem a békés polgárokét, akik eltartják. A bíróság csak előmozdítja a bűn terjedését, ha ilyen enyhén bánik a gonosztevőkkel. Ezzel csak szaporítja a söpredéket. — Az ön véleménye szerint tehát — mondja a bíró — az összes törvényeket és bírákat a vádlottak padjára kellene ültetni bűnpártolásért és fölbujtásért? — Minek ültetnék őket a vádlottak padjára? Csak tartsák meg a törvényeket és igazságszolgáltatásunk változtassa meg a kötelességről való fogalmait; gondoljon a társadalom érdekeire, a melyeket szolgálnia kell. — Ön szerint tehát minden bűntettért akasztani kellene? — Nem minden bűntettért, hanem például, ha valaki részegen gyilkol, akkor azonnal föl kell kötni, mert különben soha sem lesz vége a vérontásnak. Ha a mi kerületünkben három-négy részeg gyilkost fölkötnének, higgye el, ez a borzalmasnak mondott megrendszabályozás százaknak az életét mentené meg. S hány ilyen kerület van Oroszországban! — Nem tagadom, hogy a büntetők száma szaporodik a nép körében, de ez semmi összefüggésben sincs az igazságszolgáltatással. — Semmi összefüggésben sincs? Hát a lanyha büntetés és a sok enyhítő körülmény? Hiszen anynyira jutottunk már, hogy a bíróság egyszerűen a nép csábítójává lett. Azt hiszi ön, a paraszt ért valamit ahhoz a felsőbb szempontból való mérlegeléshez, amely szerint önök meg nem érdemelt enyheséggel ítélik meg a bűnét? Minderről sejtelme sincs, csak az eredményt érti s abból a maga esze szerint ilyen következtetéseket von le: fölmentettek, tehát ártatlan vagyok, következésképpen ezután is gyilkolhatok, lophatok, rabolhatok; ha el is fognak, akkor sem esik semmi bajom. — Aki önt hallja, azt hihetné, hogy a mi népünk csupa vadállat. — Tegye hozzá, barommal megsokszorozva. — De ki tehet róla, hogy ilyen? — Mint a nép fölszabadítói nemrégen kifejtették, a gyűlöletes önkényuralom. Én nem védem az abszolutizmust, mert tudom, hogy az is bűnös, de ha a nép, akárkinél, a hibájából, megbolondul s az ivástól és kicsapongástól romlásnak indul, akkor kényszerzubbonyt kell ráhúzni, mert különben tönkreteszi magát és az egész országot. — Az ivás még nem a legnagyobb baja a népnek. — De hogyne lenne nagy baj! Az iszákosság az a talpkő, amelyen a mi nagy szerencsétlenségünk és fölfordulásunk alapszik. Olyan népet, amely iszik, nem lehet kultúrára fogni. Minden jóravaló reform megtörik ezen, ezért a legelső feladatunk az, hogy kíméletlen harcot kezdjünk az iszákosság ellen! Az orvos ebben a beszélgetésben a józan konzervativizmust képviseli, amely nem a bűnök megbocsátában látja a legjobb poltikát, hanem a munka és a nyugalom megvédésében. Nem azt tartja a bíró hivatásának, hogy minden áron mentséget keressen a bűnös védelmére, hanem hogy minden áron megvédje a tisztességes, munkás elemeket a büntetőktől. Kétségtelennek látszik, hogy az orvos az író gondolkodásának tolmácsa, mint az ügyész is, aki a főtárgyaláson nagy koncepciójú vádbeszédében nemcsak a vádlottak padján ülő suhancokról, hanem az egész orosz népről beszél. Kíméletlenül jellemzi ő is, de nem azért, mintha gyűlölné, hanem éppen azért, mert szereti , mert romlásának kíméletlen föltárásával akar azokra hatni, akiknek a népet , helyzetét meg kell javítaniok: a kormányra s a vezető társadalmi osztályokra. — Hazánk földjét, — mondja az ügyész beszéde elején, — vér áztatja. De nem ellenséges seregek ontják, nem, ezt a vért testvéri kezek fakasztják. Előbb a forradalom dühöngött fölkeléssel, gyilkossággal, gyújtogatással és más borzalmakkal, azután azok a meglazult és elvadult erkölcsök, a melyeket hátrahagyott s a melyek valóságos gyilkolásmániában törtek ki. Mintha őrültség szállta volna meg a népet, s elhatározta volna, hogy irtóháborút kezd saját maga ellen. A paraszt a legcsekélyebb okból támadt, vagy akár egészen ok nélkül való veszekedésnél is, ha részeg, azonnal baltát, dorongot vagy követ ragad és megöli a legjobb barátját, testvérét, akár az apját is. Ököllel nem is verekszik már a paraszt, kizárólagosan csakis olyan eszközzel, amely vagy öl, vagy legalább is egész életére nyomorékká teszi, akit megvernek. Ez roszszabb a háborúnál is. Egy nagy törvényhozó ezt mondta: A bíróságnál a jog és az irgalmasság uralkodjék. A mi korunkban azonban nem azokkal szemben kell irgalmasságot gyakorolni, akik a vádlottak padján ülnek, hanem az egész társadalommal szemben, amely igen sokat szenved elvetemült tagjainak bűntetteitől és féktelenkedésétől. Ez a millió és millió becsületesen dolgozó és fáradozó munkás ember a bíróságtól várja nyugalmának és biztosságának megvédését. Nem közölhetünk többet a kemény vádbeszédből, mert a védőbeszédet is akarjuk ismertetni. Voltaképpen a védőbeszéd sem egyéb, mint az egész társadalomnak és az alkohollal kereskedő államnak megvádolása. — Nyomorult, szegény nép vagyunk, - mondta a védő, — csaknem koldusok. Gyermekeink legnagyobb része nem járhat iskolába, mert nincs pénzünk iskolákra. De van helyette korcsma, nyilvános és titkos, minden utcájában és minden zugában a szent birodalomnak. Jöjj ide, igazhitű egyházunk gyermeke, igyál, a mennyi jól esik, de nehéz munkával szerzett garasaidat add ide érte! És a nép tódul a csapszékbe, elissza utolsó garasát is, megmérgezi magát az ördögi itallal s ha már elitta az eszét, verekszik, őrjöng, elszórja minden vagyonát, tönkreteszi az egészségét, s végül idekerül a vádlottak padjára, azután pedig következik a börtön vagy a kényszermunka. Ebből a rettenetes iszákosságból fakad életünknek minden visszássága, zavara és elmaradottsága. Minden tekintetben elmaradtunk a józanabb népektől és napról-napra jobban elmaradunk, ők gazdagodnak, mi szegényedünk, ök erősödnek, mi gyengülünk, ök művelődnek, mi elvadulunk. Mint elgyötört, nyomorult gebe, úgy vánszorgunk józan szomszédunk után. Csak alszunk és iszunk, meg iszunk és alszunk, azonkívül csak verekszünk és ostobaságokat csinálunk . . . Minden erőnket össze kell szednünk és minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy ezt az életet megnemesítsük, emberhez méltóvá tegyük, legeredetibb és legfontosabb tűzhelyén: a családban. Ezért az első tennivaló: él a pálinkával! Amíg ez meg nem történik, nem tehetünk semmit! Ezen a borzasztó akadályon, a pálinkán szenved hajótörést a legnemesebb, legszebb törekvés, s mi oroszok örökké iszákos, gonosztevő nép maradunk miatta, szégyene az emberiségnek . . . Mint látjuk, az egész regény hatalmas vádirat az orosz kormányzás és társadalom ellen. Igen sokan vonhatnak le rettenetes következtetéseket ebből a könyvből. Nem is regény ez, hanem az emberi lelkiismeret kétségbeesett jajkiáltása. 9 Katasztrófa a beocsini cementgyárban. — Kilenc halott, sok sebesült. — Budapest, júl. 30. A szegedi gyujtógyárban néhány hónappal ezelőtt történt megrendítő katasztrófa megismétlődött ma Beocsinban, a beocsini cementgyári unió részvénytársaság hatalmas gyártelepén. Beocsinban is egy kazán fölrobbanása okozta a katasztrófát, s a szétrobbant kazán iszonyú pusztító ereje még három kazánt elpusztított, a kazánházat és a mellette lévő javítóműhelyt pedig romba döntötte. A katasztrófáról eddig érkezett hírek szerint a robbanásnak kilenc, sőt valószínűleg tíz emberélet esett áldozatul, de ezenkívül még négy munkás súlyosan megsebesült, s a könnyebb sérüléseket szenvedett munkások száma is igen nagy. A Beocsintől nem messze fekvő Újvidékről hét orvossal egész mentőexpedíció ment ki a katasztrófa helyére, ahol valóban nagy szükség is volt az orvosi segítségre, mert a gyártelep egyetlen orvosa képtelen volt a katasztrófa sebesült áldozatainak ellátására. Hogy mi okozta a robbanást, azt még nem állapították meg hivatalosan, de valószínű, hogy anyaghiba következtében robbant fel a túlhevített kazán. A katasztrófáról a következő táviratokat kaptuk: Újvidék, júl. 30. (Saját tudósítónktól.) A beocsini cementgyári unió-részvénytársaság beocsini gyártelepének kazánházában ma délelőtt féltíz órakor robbanás történt. A kazánházban négy kazán áll egymás mellett. Az egyik kazán a vele kapcsolatos túlhevítő fölrobbanása folytán fölrobbant, mire csakhamar a többi három kazán is fölrobbant. A robbanás romba döntötte a kazánházat és a mellette lévő javítóműhelyt s romjai alá temette az ott elfoglalt munkásokat. A katasztrófától megrémült gyári munkásság fejvesztetten menekült el a gyártelepről, mert újabb exploziótól félt. A gyár vezetősége nyomban segítségért telefonozott Újvidékre s azonkívül értesítette a csendőrséget is. A csendőrök és a gyári tűzoltóság végre a munkások segítségével hozzáfogtak a romok eltakarításához. Az óriás romhalmaz szétszedése majdnem estig tartott, miközben kilenc halottat és négy súlyos sebesültet ástak ki a törmelék alól. Ezenkívül még több munkás könnyebb sérülést szenvedett, akiket a levegőbe röpült kazánház és javítóműhely törmelékei sebesítettek meg. Újvidék, júl. 30. (Saját tudósítónktól.) Az újvidéki rendőrfőkapitányság délelőtt tíz órakor azt az értesítést kapta Beocsinból, hogy küldjön sürgősen annyi orvost, amennyit csak lehet Beocsinba, ahol kazánrobbanás következtében négy halott és sok sebesült van. A rendőrkapitány intézkedésére azonnal hét orvos, Schossberger, Brezovszky és Kármán dr. kórházi főorvosok, továbbá Fenyő, Schwarz, Biskovics és Klein dr. rendelőorvosok siettek Beocsinba, ahol