Budapesti Hírlap, 1910. július (30. évfolyam, 155-181. szám)
1910-07-31 / 181. szám
t a herceg, hogy nem tartja kizártnak, hogy Spanyolországban politikai forradalom fog elkövetkezni és azután ezt mondta: — Előbb vagy utóbb föl fogják állítani Spanyolországban a köztársaságot, amelynek azonban nem lehet hosszú élete és csak átmeneti korszaknak lesz tekinthető. Spanyolország egyáltalában nem érett még meg a köztársaságra. Végül azt mondta Jaime herceg, hogy az ő véleménye szerint tévednek azok, akik Merry del Vált tartják a mostani zavarok okozójának. Petofi-reminiscenciák. Néhai Gyalokay Lajos, a váradi törvényszék egykori elnöke, hatvanegy évvel ezelőtt délceg honvédtiszt volt. 1849 július 31. napján kocsival menekült a fejéregyházi csatamezőről, ahol az orosz túlerővel szemben csatát veszített az erdélyi honvédsereg. Gyalokay még látta Petőfit, midőn a költő porlepetten, gyalogszerrel bukdácsolt célvesztett útján. A távolból rivalgott a kozákkürt. Tétovázásra nem volt alkalmas ez az idő. — Sándor, gyere! Meneküljünk! — Gyalokay kérőleg kiáltott a magányos költőre. Távolról már nyihogtak a kozákparipák. Kezével egyet csapott a költő, mintha mondta volna: — Minek! Hisz’ úgyis vége mindennek . . . Gyalokay rohanvást száguldott tovább kocsijával. Kukoricatáblák rengedeztek a tarló szélén. Az erdélyiek törökbuzájának pántlikás zöld leveleit sejtelmesen csörgette a csatamezőről kavarodott szél. Vérszaga, füstszaga volt ennek a portestű szélnek... Petőfi Sándor a rengedező kukoricatáblák felé iramodott. — Hurráh! Urráh! — szilajul kurjantották a kozákok. Porfelhőbe gomolyodott az üldöző csapat, összecsattantak a kardok. Suhant a pika. Alkonyatra hajlott a nap is . . . Még egy utolsó halálsikoly! További sorsa sötétségbe borult a magyarok nagy költőjének .". .. Teleki Sándor ezredes volt az egyetlen eleven gróf, kit Petőfi Sándor lelkébe bevett és bent is tartott haláláig. Hiszen az imádott Szendrey Júliával is Teleki ezredes koltói kastélyában töltötte a mézesheteket! Kohóhoz fűződik Petőfi Sándor életének egyik legérdekesebb, titokzatos, perzselő szerelmi kalandja is. Szerelme a szépséges cigány Milkával, amelynek a vihogó szemű szép cigány leány áldozata lett. És hogy Petőfi maga sem tekintette közönséges útszéli dékanyitó virágocskának Milkát, arról Petőfi barátja, Teleki Sándor gróf érdekesen nyilatkozott Zilahy Gyula ismert színművészünk előtt. Zilahy Telekitől tudja, hogy Petőfi, nősülése előtt, még egyszer, utoljára átlovagolt Milkához. Meg akarta nyugtatni a szenvedélyes cigánylányt. Mikor azonban Milka sem a meggyőző, sem a kedves szóra nem hallgatott, Petőfi lóra pattant s bár Milka az országúton őrült erővel rohant utána, Petőfi már nem fordult vissza . . . Milka eszméletlenül bukott az ut porába. Sokáig betegen feküdt Milka, azontúl is többé nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy Gyula az 1880-as években, amikor Költőn a Teleki ezredes kastélyában vendégeskedett, még látta az országút szélén, egy kavicshalomnál Milkát. Merev szeméből kilobbant a tűz. Ekkor is a kötőjét tépdeste Milka és nézett előre az után, hol a Sándor örökre eltűnt előle. * Petőfi Sándor Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. Debrecen vasútállomásnál, a római katolikus szegényház szomszédságában ma is ott gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott, emléktáblával felékesített kis zsellérlak, melyben Petőfi ama szomorú telét töltötte, mikor a bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a jégvirágot sütetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Kénytelen volt pipára gyújtani a költő, hogy dermedt kezét megmelegitse. — Boldogtalan voltam világéletemben! — keserves sóhajtással irta. Azonban Petőfi lakott Debrecenben akkor is, mikor már a hírnév és dicsőség körülkörnyékezte. Debreceni belsőbb Batthyány utcában ma is fennáll az a kuriális külsejű úriház, melynek falán koszorúzott márványtábla örökíti meg, hogy a házban lakott „hazánk nagy költője“. A szabadságharc mozgalmas téli évszaka volt ez. Debrecenben ma is él öreg Nagy Gábor megyei nyugalmazott tisztviselő, a ki ösmerte Petőfit s a kihez ezidőtájt fordult egy debreceni cívis. Hallott már Petőfiről s Nagy Sándortól kérdezte: — Ugyan, az öcsém, mondja! Hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit? — Ha csak ez a baja, bátyám, — úgymond Nagy Sándor, — könnyű azon segíteni! Minden délután a Fehér ló fogadóban billiárdozik. Ünneplőbe öltözött ki a komoly cívis. Sudár árvatölgyfa pálcával kezében fellódult a fogadóba. Csak mindjárt a billiárd-asztalhoz közel húzódott meg. Fekete kávét parancsolt és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres Petőfit! Jó sok ideig várakozott. Végről is elunta hallgatni a billiárd-asztalnál játszogató két fiatalember veszekedését. Boszosan fizetett és már távozóban volt, mikor az ajtónál összetalálkozott Nagy Sándorral. — Na, hallja! Máskor a kutyát tegye bolonddá az úr! — a cívis ily szóval mordult Nagy Sándorra. — Hogy értsem ezt, bátyám? — Nádudvari Nagy Sándor meglepődve tekintett a cívisre. — Na, hát én ugyan várhattam azt a híres Petőfit! Folyton folyvást két sovány fickó veszkődött, lármázott ott a zöld posztós asztalnál. Én leiz már eluntam őket hallgatni, mert különösen az a nyurgábbik keselyképű legény fenekedett minden lökésnél. — Bátyám, hisz’ éppen az ott a hires Petőfi Sándor! Az ünneplőbe kiöltözött komoly cívisnek felmeredt a szeme. Debreceni jó fajszokás szerint zömök kövér ember volt a cívis. Félszemmel még viszszasandított a billiárd-játékosokra. — Ühm! — köszörült torkán a cívis. Megcsóválta fejét. Azután bolyhosszőrű csúcsos fekete kalapjában további szó nélkül, illő méltósággal ellépett. Alighanem ez egyszer volt először és utoljára kiváncsisó Mándoki Béla volt színigazgató, a debreceni színháznak nyugalmazott régi tagja, a városi színpadon, a debreceni társulatnál játszott együtt Petőfi fiával, Zoltánnal. A költő-apa nagy neve fénynyel sugározta körül a fiút is. A szinészbarát városban Petőfi Zoltánt sokfelé hívogatták vendégségbe, de még a korcsmákba is szívesen járogatott. A lázgyujtó festékszag még illatozott arcukról, midőn előadás után vagy egyik, vagy másik cimbora inditványozta: __ Gyerünk Zoltán, Bánkihoz! Liszteshez! Az eav Galambokba! Királyék! A Bikába! Bloksaihoz! Akkortájt ezek voltak a debreceni színészektől, diákoktól kedveltebb vendégfogadók, kávéházak. És Petőfi Zoltán soha sem volt elrontója a fának! Bárka rendszerint aggodalmaskodott is. — Ahhoz még pénz is kéne, fiuk! — szokta mondani. — No de azért csak menjetek előre! Utánatok mengyek! — És Petőfi Zoltán, idő múlva, mindég utánok ment a fiuknak s mikor fizetésre került a sor, mindég fizette is a maga részét. — Zoltán! Hisz neked van pénzed! — ha szóltak neki, elnevette magát és titkolódzólag felelte: — Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön! Olyan sokszor mondta volt ezt Zoltán, hogy az egyik este, mikor hátramaradt, meglesték a cimborák. Már akkor ott állott a debreceni színház főhomlokzatánál, ma is ott áll a fal bemélyedésben Petőfi Sándornak a szobra. Eme szobor mögött volt a falban egy lyukacska, és az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel magában nem bízott, valami babonás, mély érzület varázsa alatt, ide, az apja szobra mögé dugdosta pénzét. Onnét szedegette ki a kölcsönöket, mikor Bánki uramékhoz hívogatták társai, a vidám szinészfiuk, Petőfi Sándor egyetlen főúri barátjának, Teleki Sándor ezredesnek volt kortársa és legbensőbb barátja Vay Dániel gróf. Az a Vay Dániel gróf, ki nábobi vagyonával, nem mindennapi tehetségével egyik vezére volt a Kossuth Lajos útját és eszméit egyengető liberális főrendeknek. Az a Vay Dániel gróf, a kinek élettragikumát utóbb Jókai Mór is érdekesen szőtte bele ama nagy időkkel foglalkozó egyik regényébe . . . Már mint öreg ember, már mint szegény ember, már mint felejtett ember Debrecenbe húzódott vissza ez a Vay Dániel gróf és bár szűkös viszonyok között, mint a világgal leszámolt bölcs, sóhaj nélküli derűvel élte le csöndes napjait az egykori világjáró, gavallér nábob. A Papp Gyurka-féle kis úri vendégfogadó volt kedves tanyája az öreg grófnak. Teleki Sándor és Vay Ábrahám grófok, Tisza Kálmán, Patay István, Thaly Kálmán, Vályi János főkurátor, Kiss Áron, később református püspök, Blaháné, Újházi, Vízvári, Zilahi színészek, Gencsy, Kállay, Szunyogh, Beöthy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi mulatós gavallér urak. Vértesy Arnold írógárdája, Szabolcska Mihály nótás diákjai jól ismerték, szívesen keresték föl Papp Gyurkát, honnét — utolsó éveiben — sokat hazakisértem szerény lakásába az öreg Vay Dániel grófot. Vay grófnál különösen megtetszett és feltűnt nekem egy kampós, görcsös, nyers keményfa sétapálcája, úgy hogy meg is kérdeztem az érdekes bomba bot felől. Elmélázón mutatta föl a botot Vayi — Jól nézze meg! Kedves emlék ez nekem! Petőfi Sándor kottás fájáról sajátkezüleg vágta le és faragta ki ezt a botot az én jó Teleki ezredes barátom. Tudom, mások is beszéltek, mások is írtak már a koltói kastély kertjében hajladozó Petőfi-fáról, melyet egykor boldog ott időzése emlékéül ültetett a költő. Kipp, kopp! . . . De, azóta meghalt az utolsó kóbor lovag, Teleki Sándor ezredes. Kipegőkopogós sétapálcácskájával rég kint pihen nagyceg-léd-utcai akácfás, debreceni civis temetőben a mindenkitől elfelejtett Vay Dániel gróf is. Hanem mikor jön a sárgalábú ősz és a jeltelen régi sírok fölött busán hulldogálnak a csörgő levelek, szellő támad fel a szőke Szilágyságon s a Nyiren. Szegény cigány Milka vágyó sóhajaitól terhes, siró szellők szelíd vigasszal ölelgetik körül — a koltói tündérparkban — Petőfi Sándornak tartott lombkoronás fáját. BUDAPESTI HÍRLAP (181. sz.) 1910. július 31. Az orosz nép pusztulása. Budapest, jul. 30. Az orosz irodalomban hatalmas erővel és ellenállhatatlan igazmondással lépett föl egy új író, akinek neve első nagyobb munkája révén valószínűleg bejárja a művelt világot. Dosztojevszkij ősereje, Turgenyev tépelődő természete és Tolsztojnak a nép iránt való nagy szeretete egyesül első nagy művében annak az írónak, akiről szólunk: Rodionov Ivánnak. Regényének címe: A mi bűnünk. Rodionov, izgató érdekességgel és sokszor lesújtó természetességgel mondja el a regényében, milyen elvadult életet él az orosz nép, mert nagy elhagyatottságában elzüllött és elrészegesedett és kétségbeesetten kiált föl: mentsék meg ezt a népet a teljes megsemmisüléstől! Az író elmondja az előszavában, hogy a nép elzüllését a műveit osztályok hibájának tartja, azért adta a regénynek ezt a címet: A mi bűnünk. A nép nem oka semminek, tudatlanságában és magára hagyottságában csak ilyen sors juthatott osztályrészéül. A mértéktelen ivás, amit az állam mindenképpen előmozdít, romlását okozta a népnek, amely vigasztalásért fordult hozzá. Az állati sorban tartott emberekben romboló ösztönök fejlődtek ki s az utóbbi években történt vad, véres belső harcokban nemcsak kitörtek ezek az ösztönök, hanem még meg is erősödtek. Következett azután az alkotmányos élet, amely kissé mégis szabadabbá tette az életet és magával hozott a külföldi egyetemeken tanuló orosz ifjakban bizonyos túlzott és hamis humanizmust, amit az imént fölszabadult nép minden rosszra való bátorításnak vesz s mindez együttvéve csak még mélyebbre taszítja a szerencsétlenségbe. Nem törődik már ez a nép semmivel. Nem hisz az Istenben, nem dolgozik, nem tisztel senkit és nem becsül meg semmit, de legkevésbbé az életet. Iszik és aluszik. Ha részeg, nyugodt lélekkel leszúrja a legjobb barátját vagy legközelebbi hozzátartozóját is. Mi baja eshetik? A bíróság úgyis enyhén bünteti, mert részeg volt, amikor ölt. S ha keményebben büntetik, azt sem bánja. A börtönben nem lesz rosszabb dolga, mint az otthonvaló nyomorúságban és semmittevésben.