Budapesti Hírlap, 1910. július (30. évfolyam, 155-181. szám)

1910-07-31 / 181. szám

t a herceg, hogy nem tartja kizártnak, hogy Spa­nyolországban politikai forradalom fog elkövet­kezni és azután ezt mondta: — Előbb vagy utóbb föl fogják állítani Spanyolországban a köztársaságot, a­melynek azonban nem lehet hosszú élete és csak átme­neti korszaknak lesz tekinthető. Spanyolország egyáltalában nem érett még meg a köztársa­ságra. Végül azt mondta Jaime herceg, hogy az ő véleménye szerint tévednek azok, a­kik Merry del Vált tartják a mostani zavarok okozójának. Petofi-reminiscenciák. Néhai Gyalokay Lajos, a váradi törvényszék egykori elnöke, hatvanegy évvel ezelőtt délceg hon­védtiszt volt. 1849 július 31. napján kocsival mene­kült a fejéregyházi csatamezőről, a­hol az orosz túlerővel szemben csatát veszített az erdélyi honvéd­sereg. Gyalokay még látta Petőfit, midőn a költő porlepetten, gyalogszerrel bukdácsolt célvesztett út­ján. A távolból rivalgott a kozákkürt. Tétovázásra nem volt alkalmas ez az idő. — Sándor, gyere! Meneküljünk! — Gyalokay kérőleg kiáltott a magányos költőre. Távolról már nyihogtak a kozákparipák. Ke­zével egyet csapott a költő, mintha mondta volna: — Minek! Hisz’ úgyis vége mindennek . . . Gyalokay rohanvást száguldott tovább ko­csijával. Kukoricatáblák rengedeztek a tarló szélén. Az erdélyiek törökbuzájának pántlikás zöld leveleit sej­telmesen csörgette a csatamezőről kavarodott szél. Vérszaga, füstszaga volt ennek a portestű szélnek... Petőfi Sándor a rengedező kukoricatáblák felé ira­modott. — Hurráh! Urráh! — szilajul kurjantották a kozákok. Porfelhőbe gomolyodott az üldöző csapat, összecsattantak a kardok. Suhant a pika. Alko­nyatra hajlott a nap is . . . Még egy utolsó halál­sikoly! További sorsa sötétségbe borult a magya­rok nagy költőjének .". .. Teleki Sándor ezredes volt az egyetlen eleven gróf, kit Petőfi Sándor lelkébe bevett és bent is tar­tott haláláig. Hiszen az imádott Szendrey Júliával is Teleki ezredes koltói kastélyában töltötte a mézes­heteket! Kohóhoz fűződik Petőfi Sándor életének egyik legérdekesebb, titokzatos, perzselő szerelmi ka­landja is. Szerelme a szépséges cigány Milkával, a­melynek a vihogó szemű szép cigány leány áldozata lett. És hogy Petőfi maga sem tekintette közönséges útszéli dék­anyitó virágocskának Milkát, arról Petőfi barátja, Teleki Sándor gróf érdekesen nyilatkozott Zilahy Gyula ismert színművészünk előtt. Zilahy Telekitől tudja, hogy Petőfi, nősülése előtt, még egy­szer, utoljára átlovagolt Milkához. Meg akarta nyug­tatni a szenvedélyes cigánylányt. Mikor azonban Milka sem a meggyőző, sem a kedves szóra nem hall­gatott, Petőfi lóra pattant s bár Milka az országúton őrült erővel rohant utána, Petőfi már nem fordult vissza . . . Milka eszméletlenül bukott az ut po­rába. Sokáig betegen feküdt Milka, azontúl is többé nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy Gyula az 1880-as években, a­mikor Köl­tőn a Teleki ezredes kastélyában vendégeskedett, még látta az országút szélén, egy kavicshalomnál Milkát. Merev szeméből kilobbant a tűz. Ekkor is a kötőjét tépdeste Milka és nézett előre az után, hol a Sándor örökre eltűnt előle. * Petőfi Sándor Debrecenben is emlékezetes na­pokat töltött. Debrecen vasútállomásnál, a római katolikus szegényház szomszédságában ma is ott gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott, emlék­táblával felékesített kis zsellér­lak, melyben Petőfi ama szomorú telét töltötte, mikor a bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a jégvirágot sütetlen szo­­bácskájának zúzos ablakáról. Kénytelen volt pipára gyújtani a költő, hogy dermedt kezét megmelegitse. — Boldogtalan voltam világéletemben! — ke­serves sóhajtással irta. Azonban Petőfi lakott Debrecenben akkor is, mikor már a hírnév és dicsőség körülkörnyékezte. Debreceni belsőbb Batthyány­ utcában ma is fennáll az a kuriális külsejű úriház, melynek falán koszo­­rúzott márványtábla örökíti meg, hogy a házban la­kott „hazánk nagy költője“. A szabadságharc moz­galmas téli évszaka volt ez. Debrecenben ma is él öreg Nagy Gábor megyei nyugalmazott tisztviselő, a ki ösmerte Petőfit s a kihez ezidőtájt fordult egy debreceni cívis. Hallott már Petőfiről s Nagy Sán­dortól kérdezte: — Ugyan, az öcsém, mondja! Hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit? — Ha csak ez a baja, bátyám, — úgymond Nagy Sándor, — könnyű azon segíteni! Minden dél­után a Fehér ló fogadóban billiárdozik. Ünneplőbe öltözött ki a komoly cívis. Sudár árvatölgyfa pálcával kezében fellódult a fogadóba. Csak mindjárt a billiárd-asztalhoz közel húzódott meg. Fekete kávét parancsolt és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres Petőfit! Jó sok ideig várakozott. Végről is elunta hallgatni a billiárd-asztalnál játszo­gató két fiatal­ember veszekedését. Boszosan fizetett és már távozóban volt, mikor az ajtónál összetalál­kozott Nagy Sándorral. — Na, hallja! Máskor a kutyát tegye bolonddá az úr! — a cívis ily szóval mordult Nagy Sándorra. — Hogy értsem ezt, bátyám? — Nádudvari Nagy Sándor meglepődve tekintett a cívisre. — Na, hát én ugyan várhattam azt a híres Petőfit! Folyton folyvást két sovány fickó veszkő­­dött, lármázott ott a zöld posztós asztalnál. Én leiz már eluntam őket hallgatni, mert különösen az a nyurgábbik keselyképű legény fenekedett minden lökésnél. — Bátyám, hisz’ éppen az ott a hires Petőfi Sándor! Az ünneplőbe kiöltözött komoly cívisnek fel­meredt a szeme. Debreceni jó fajszokás szerint zö­mök kövér ember volt a cívis. Félszemmel még visz­­szasandított a billiárd-játékosokra. — Ühm! — köszörült torkán a cívis. Megcsó­válta fejét. Azután bolyhosszőrű csúcsos fekete ka­lapjában további szó nélkül, illő méltósággal ellépett. Alighanem ez egyszer volt először és utoljára ki­­váncsisó Mándoki Béla volt színigazgató, a debreceni színháznak nyugalmazott régi tagja, a városi szín­padon, a debreceni társulatnál játszott együtt Pe­tőfi fiával, Zoltánnal. A költő-apa nagy neve fény­nyel sugározta körül a fiút is. A szinészbarát város­ban Petőfi Zoltánt sokfelé hívogatták vendégségbe, de még a korcsmákba is szívesen járogatott. A láz­­gyujtó festékszag még illatozott arcukról, midőn előadás után vagy egyik, vagy másik cimbora in­­ditványozta: __ Gyerünk Zoltán, Bánkihoz! Liszteshez! Az eav Galambokba! Királyék! A Bikába! Bloksaihoz! Akkortájt ezek voltak a debreceni színészektől, diá­koktól kedveltebb vendégfogadók, kávéházak. És Petőfi Zoltán soha sem volt elrontója a fának! Bárka rendszerint aggodalmaskodott is. — Ahhoz még pénz is kéne, fiuk! —­ szokta mondani. — No de azért csak menjetek előre! Utá­­natok mengyek! — És Petőfi Zoltán, idő múlva, mindég utánok ment a fiuknak s mikor fizetésre ke­rült a sor, mindég fizette is a maga részét. — Zoltán! Hisz neked van pénzed! — ha szól­tak neki, elnevette magát és titkolódzólag felelte: — Hogyne volna! Kértem az apámtól kölcsön! Olyan sokszor mondta volt ezt Zoltán, hogy az egyik este, mikor hátramaradt, meglesték a cim­borák. Már akkor ott állott a debreceni színház fő­homlokzatánál, ma is ott áll a fal bemélyedésben Petőfi Sándornak a szobra. Eme szobor mögött volt a falban egy lyukacska, és az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel magában nem bízott, va­lami babonás, mély érzület varázsa alatt, ide, az apja szobra mögé dugdosta pénzét. Onnét szedegette ki a kölcsönöket, mikor Bánki uramékhoz hívogat­ták társai, a vidám szinészfiuk,­­ Petőfi Sándor egyetlen főúri barátjának, Te­leki Sándor ezredesnek volt kortársa és legbensőbb barátja Vay Dániel gróf. Az a Vay Dániel gróf, ki nábobi vagyonával, nem mindennapi tehetségével egyik vezére volt a Kossuth Lajos útját és eszméit egyengető liberális főrendeknek. Az a Vay Dániel gróf, a kinek élettragikumát utóbb Jókai Mór is ér­dekesen szőtte bele ama nagy időkkel foglalkozó egyik regényébe . . . Már mint öreg ember, már mint szegény ember, már mint felejtett ember Deb­recenbe húzódott vissza ez a Vay Dániel gróf és bár szűkös viszonyok között, mint a világgal leszámolt bölcs, sóhaj nélküli derűvel élte le csöndes napjait az egykori világjáró, gavallér nábob. A Papp Gyurka-féle kis úri vendégfogadó volt kedves ta­nyája az öreg grófnak. Teleki Sándor és Vay Ábra­­hám grófok, Tisza Kálmán, Patay István, Thaly Kál­mán, Vályi János főkurátor, Kiss Áron, később re­formátus püspök, Blaháné, Újházi, Vízvári, Zilahi színészek, Gencsy, Kállay, Szunyogh, Beöthy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi mulatós ga­vallér urak. Vértesy Arnold írógárdája, Szabolcska Mihály nótás diákjai jól ismerték, szívesen keres­ték föl Papp Gyurkát, honnét — utolsó éveiben — sokat hazakisértem szerény lakásába az öreg Vay Dániel grófot. Vay grófnál különösen megtetszett és feltűnt nekem egy kampós, görcsös, nyers keményfa sétapálcája, úgy hogy meg is kérdeztem az érdekes b­omba bot felől. Elmélázón mutatta föl a botot Vayi — Jól nézze meg! Kedves emlék ez nekem! Petőfi Sándor kottás fájáról sajátkezüleg vágta le és faragta ki ezt a botot az én jó Teleki ezredes ba­rátom. Tudom, mások is beszéltek, mások is írtak­ már a koltói kastély kertjében hajladozó Petőfi-fá­­ról, melyet egykor boldog ott időzése emlékéül ülte­tett a költő. Kipp, kopp! . . . De, azóta meghalt az utolsó kóbor lovag, Teleki Sándor ezredes. Kipegő­­kopogós sétapálcácskájával rég kint pihen nagyceg-­léd-utcai akácfás, debreceni civis temetőben a min­denkitől elfelejtett Vay Dániel gróf is. Hanem mi­­kor jön a sárgalábú ősz és a jeltelen régi sírok fö­lött busán hulldogálnak a csörgő levelek, szellő tá­mad fel a szőke Szilágyságon s a Nyiren. Szegény cigány Milka vágyó sóhajaitól terhes, siró szellők szelíd vigasszal ölelgetik körül — a koltói tündér­­parkban — Petőfi Sándornak tartott lombkoronás fáját. BUDAPESTI HÍRLAP (181. sz.) 1910. július 31. Az orosz nép pusztulása. Budapest, jul. 30.­­ Az orosz irodalomban hatalmas erővel és ellenállhatatlan igazmondással lépett föl egy új író, a­kinek neve első nagyobb munkája révén valószínű­leg bejárja a művelt világot. Dosztojevszkij ősereje, Turgenyev tépelődő természete és Tolsztojnak a nép iránt való nagy szeretete egyesül első nagy művé­ben annak az írónak, a­kiről szólunk: Rodionov Ivánnak. Regényének címe: A mi bűnünk. Rodionov, izgató érdekességgel és sokszor lesújtó természetes­séggel mondja el a regényében, milyen elvadult életet él az orosz nép, mert nagy elhagyatott­­ságában elzüllött és elrészegesedett és kétségbeeset­ten kiált föl: mentsék meg ezt a népet a teljes meg­semmisüléstől! Az író elmondja az előszavában, hogy a nép­ elzüllését a műveit osztályok hibájának­ tartja, azért adta a regénynek ezt a címet: A mi bűnünk. A nép nem oka semminek, tudatlanságában és magára ha­gyottságában csak ilyen sors juthatott osztályrészéül. A mértéktelen ivás, a­mit az állam mindenképpen előmozdít, romlását okozta a népnek, a­mely vigasz­talásért fordult hozzá. Az állati sorban tartott embe­rekben romboló ösztönök fejlődtek ki s az utóbbi években történt vad, véres belső harcokban nem­csak kitörtek ezek az ösztönök, hanem még meg is erősödtek. Következett azután az alkotmányos élet, a­mely kissé mégis szabadabbá tette az életet és ma­gával hozott a külföldi egyetemeken tanuló orosz if­­jakban bizonyos túlzott és hamis humanizmust, a­mit az imént fölszabadult nép minden rosszra való bátorításnak vesz s mindez együttvéve csak még mé­lyebbre taszítja a szerencsétlenségbe. Nem törődik már ez a nép semmivel. Nem hisz az Istenben, nem dolgozik, nem tisztel senkit és nem becsül meg sem­mit, de legkevésbbé az életet. Iszik és aluszik. Ha ré­szeg, nyugodt lélekkel leszúrja a legjobb barátját vagy legközelebbi hozzátartozóját is. Mi baja eshe­­tik? A bíróság úgyis enyhén bünteti, mert részeg volt, a­mikor ölt. S ha keményebben büntetik, azt sem bánja. A börtönben nem lesz rosszabb dolga, mint az otthonvaló nyomorúságban és semmit­­­tevésben.

Next