Budapesti Hírlap, 1912. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1912-11-01 / 258. szám
2 apának és anyának bibliaként kellene a keze ügyében tartani e cikkeket.) Mert nézzük Magyarországot, szemben Ausztriával. Ez egy centripetális gyönyörű országalakulat. Az ország szívében, termékeny lapályain, gazdag alföldjein tanyáz a magyar elem. A perifériákról az ország belsejébe leereszkedő idegenajku magyar belevesz és elenyészik a magyarnyelvű magyarok tengerébe. Hozzá a magyar türelmes, liberális, józan, nem gyűlölködő, nem erőszakos, az idegenhez barátságos. Aki megszokta közöttük a lakást, soha sem vágyódik máshová. Ez a geográfiai elhelyezkedés és a magyar ember jelleme az a nagy magyarosító tényező, amely minden irtás, tatár-, török- és németjárás után regenerálta a nemzet faji állományát. A magyarság akkor is hallatlan mértékben gyarapodott, mikor a török hódoltság után a menekült magyarokat nem eresztették vissza tulajdon földükre, hanem idegenből telepítettek hegébe svábot, vallont, franciát és oláhot. Íme a sváb, vallon s francia jó és büszke magyar lett érzületében csakhamar. Akkor is példásan szaporodott a magyar, mikor a szabadságharc után tűzzel-vassal germanizálni iparkodtak az országot, s ma, immár abszolút többségben van a húszmilliónyi magyar alattvalók között, s az ország népének általános szaporodása nyolcvan percentben a magyar faj javára esik. Ez pedig erőszak nélkül, természeti erők szerint megy végbe, noha részben külföldről, részben Bécsből — ami végzetesen ostoba dolog —, ma is favorizálják azokat a nemzetiségi izgatókat, akiknek még ma sem sikerült a különféle nemzetiségekkel szélesebb körökben elhitetni, hogy itt el vannak nyomva és anyanyelvüket üldözik. A magyar faj tehát részint konciliáns és barátságos jelleménél, részint geográfiai elhelyezésénél, végre kitűnő földműves voltánál fogva elsőrendű expanzív erőnek mutatkozik, a melyre számítani, a melyre építeni lehet. Ez az a digesztiv erő, a mely megemészti és fölszívja, ami idegen a gyomrába kerül, s amelyet még elősegít az is, hogy egyelőre territoriális közjogi szervezete a mi nemzetiségeinknek nincsen (az általános titkos majd csinálná nekik ezt is). E mellett a magyar nemzeti kultúra nagy magasságban fölötte áll minden, a németen innen való kultúrának. Tudományos, szépirodalmi, társadalmi, humanitárius, sport- és közművelődési egyesületei óriás haladás munkáját végezhetik. Állami életének, közoktatási intézményeinek jellege magyar. Intelligens foglalkozásainak forgalmi értéke a magyar műveltséghez van kötve. A vármegye rérbeli magyar intézmény, a városok rohamosan magyarosodnak el. Maga a főváros, a maga csodás fejlődésével ötven év alatt egy provinciális német városból magyar világvárossá alakult át. Ehhez járul, hogy a nemzetnek nagy múltja, ezeréves históriája, lélekemelő hagyományai vannak: az uralkodókban, a hadvezetőkben, a tudományokban, a művészetben, államférfiakban, jellemekben oly népes panteonja, mely a halhatatlanságra jogosít. Ha már most egy becsvágyó uralkodó, szivében és elméjében egy hatalmas birodalom álmával, eszközt keres magának álma megvalósításához: eshetik-e a kettős birodalomban józanul másra a szeme, mint a magyarra, a mely példátlanul képes szárodni, terjedni, mely tele van katona virtussal és talentummal, mely egyget alkot birodalmában s expanziv erejénél, fogva ehhez az egységhez könnyen és játszva tud új területeket csatolni. És ha régen igen mostoha körülmények közt, és ma is, amikor terjeszkedésünkben még mindenféle nehézségbe ütközünk, s az állam elsőrendű némely intézménye (mint a katonaság) inkább akadályozza faji érvényesülésünket, semmint, a mi hivatása volna, serkentené és elősegítené, ha mindazáltal másfélszáz évünkbe se telt, hogy négy millióról tízre szaporodjunk, alkor, ha egy becsvágyó uralkodó állana a magyar expanzió élére, ha a magyar nemzeti birodalmat tűzné zászlajára, száguldva érné a nagy célt, s reális valósággá lenne, ami most a dinasztiának beteges fantomja: egy nagy birodalmi egységet, a Habsburgok ki sem számítható jövőjének csodás perspektíváját érné el. A természet és a helyzetünkben rejlő törvények sokat elvégeztek és még fognak elvégezni erre a célra. De mindent nem. Egyetmást nekünk embereknek és magyar hazafiaknak kell ebből elvégezni, egyetmást a királyoknak is. Ma még nem késő hozzálátni. Ez a Budapesti Hírlap politikája. Ez volt kezdettől, ez ma, ez lesz végig, akármi történjék. Minden politikát, minden politikust, minden pártot, minden programot, minden szándékot és minden cselekedetet ebből az egyetlen szempontból ítél meg. Ha ebbe beleiillik, s ha ezt szolgálja, számíthat ránk. Ha ennek árt, ha hátráltatja , szemben talál bennünket magával, még ha föld meg is nyílik alattunk. Nagy őszi hullás idejében Irta Szabolcska Mihály. Nagy őszi hullás idejében.. Mikor halóban a határ. Mikor a sáppadt falevélen Saját sorsunk példája fáj: Én Istenem most, most jelentsd meg Csüggedt hitemben magadat. Csodatevő hatalmadat! Nagy őszi hullás idejében, Mikor ég, föld reménytelen, Benned vetett édes reményem Szőjjön szivárványt telkemen! Szivárványt, melynek szebbik ága Mig hulló könnyemen ragyog: — Tudjam, hogy a Tied vagyok! . . . Nagy őszi hullás idejében Jelszál keresztül a mezőn . . . Én kis cselédim, feleségem. Simuljunk összébb szeretőn. Szivünknek minden dobbanásán Az egyetértő szeretet. Legyen most értőbb, melegebb! Nagy őszi hullás idejében A halál hangját hallam! Siessetek pár emberképpen. Egymásnak megbocsátani. Nektek szól: gyülölség, kevélység S emberi önző száz tusa. A halál őszi himnusza! BUDAPESTI HÍRLAP (258. sz.) november 1. Halottak napján. Irta Biró Gyula. Négy bokor fehér krizantém nyílik az udvarunkon. Most van negyedik éve, hogy húgommal elültettük a kis aprópalántákat, hogy ne legyen olyan kietlen, sivár az udvarunk képe, mert mikor boldogult apámat temettük, le kellett tarolni azt a kis kertet, mely házikónk keleti oldalán terült el, hogy tisztességgel fogadhassuk a sok rokont, barátot és ismerőst, kik eljöttek, hogy kedves halottunkat elkísérjék utolsó útjára, oda, honnan nincs többé visszatérés. — Mi tehát a szertartás előtt való este felszaggattuk és kihánytuk az egész zöldséget, aztán behintettük szép sárga homokkal. Másnap korán reggel jöttek a halottas emberek és telerakták a helyét paddal meg székkel. Délre nyoma sem maradt a kertnek. De nem is lehetett azt kertnek nevezni! Nem volt abban egy árva virágszál se, se tavaszi, se nyári, sem korai vagy kései; ott nem díszelgett más, mint páré. Csupa rendezett sós rokba műveit, csupa glédába állított ember, magasságra nőtt páré. Az éli apámnak nem volt kedves virágai Huszonegy éves legény voltam már akkor, tényleges katona, mikor temettük, sok dologra vissza tudok emlékezni, sokszor nyílt is alkalmam egyes cselekedetét megfigyelni és a megfigyelés alapján gondolatvilágába pillantani, különösen néha, csendes nyári estéken, mikor a napi munka után kiültünk borozni a páré közé — de virágról soha nem beszélt, vagy ha néha-néha szóba jött is, kedveltjeként a párét említette, no meg talán a krizantémumot, a sír, a kegyelet e csodaszép fehér virágát. Olyankor, — ha szóba került — különösen utolsó hónapjaiban, merengve, de némi büszkeséggel tekintett az embermagasságú haragoszöld fantasztikus parécsoportra és úgy felelt lassú, bánatos hangon: — Az én kedves virágom a páré. — Sokat láttam, sokat tapasztaltam, sok örömben, de talán még több bubán volt részem az alatt az ötvennégy esztendő alatt, mióta e földet taposom. Felneveltem arcom véres verejtékével hét családot, azok közül ki férjnél van, ki megnősült, egyiket arra, másikat erre dobta a sors és akár jó sorban, akár rossz sorban van, felkeres ... De itt van még három leány, három szegény, fiatal, neveletlen leány. Mi lesz ezekkel, ha én lehunyom a szemem? Mi lesz ezekből, ha a kenyérkereső kéz lehanyatlik? Ezen tűnődöm égész napokon, sokszor egész éjjeleken és nem találok rá feleletet. Pedig nem viszem soká, érzem és . . . tüdom. A haldoklónak jó sejtelme van! De a gondolat nem hagy nyugodni. Éjjelenként, mikor mindenki alszik, mikor a ház csöndes, kiszököm az ágyamból, kijövök ide az egyszerű páré közé, elmondani az én fájó gondolataimat. És a páré felel rá, és a páré megnyugtat. A páré rám borul, betakar és beszél hozzám a maga nyelvén: — Ne félj, ne busulj! Nézz meg engem. Mindenki megvet, mindenki tép, szaggat, ahol csak kidugom a fejem. Irtó hadjáratot hirdet ellenem ember és állat, de még az állat izgalmasabb, mint az ember, mert az megelégszik azzal, hogy lelegel, míg az ember lövéstől tép ki a puha anyaföldből . . . És lám! Mégsem bírnak velem, élek és létezem, ma is dacolva ezer veszéllyel. És miért maradhat meg fajom, mert egyszerű,, mert igénytelen vagyok, de a mellett szívós, kitartó és életerős! Ha szép lennék, ha kedves illatom volna, már rég agyonműveltek, már rég kiforgattak, beoltottak és nemessé, hatalmassá és hódítóvá tettek volna, de csak ideig-óráig, mert Orosz kéz.. . Budapest, okt. 31. Béke idején is az orosz kéz titokozatos aknamunkájára éberen ügyelnünk a nemzeti önfentartás ösztönének parancsa. A mostani válságos helyzetben, amikor a balkáni háború tűzveszedelme oly könnyen átcsaphat az egész Európára és végzetes harcuk áldozatául vetheti