Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)
1914-06-03 / 128. szám
lentések lecáfoltatnának. De hitelességeket nem merem kétségbevonni. Először semmi okom laptársunk igazságában kételkedni, másodszor van egy pár oly ötlet, kifejezés és fordulat benne, minőt újságíró nem talál ki. Azt hallania kellett. Ilyen a vértanú fia, a szobor fiai, mint fogalmak. Ilyen a meghalni kirakatban s eltemettetni látványosságképen. Ezek kegyetlen tőrdöfések politikai viszonyaink rothadt testében. Ha vér nem folyik a terszúrások után és ha az ellenzéki sajtó agyon találja hallgatni ezeket a nyilatkozatokat, ez éppenséggel attól van, hogy politikai viszonyaink teste rothadt. Szóvirág, póz, kirakat, látványosság eltakarhatja, de Kossuth Lajos Tódor, a nagy Lajos fia, aki egykét heti itt tartózkodása után mindent látott és megundorodva fut innen világgá, hogy soha többé vissza ne jöjjön, az kimondja nyíltan. Irtóztató kritikája ez azoknak, akik maguknak Kossuth nevét, Kossuth nimbuszát, Kossuth mauzóleumát, Kossuth koporsóját, Kossuth holttestét lefoglalják, onnan mindenkit elmarni készek, még egy temetési botrány árán is. És ha még naiv hazafiságból, őszinte rajongásból, szeplőtlen lelkesedésből, vagy csak szív- és elmebeli korlátoltságból tennék. Nem, érdekből teszik, mert abból éltek és abból élnek. Kik? ,,Senki-semmik“, mondja Kossuth Lajos Tódor, ,,akik mindent a mi nevünknek köszönnek“. ,,Nem lesz a tetemem spektákulumi érvényesülési küzdelmek középpontja.“ Rémes dolgok ezek. Kossuth Lajos Tódor nézte két hétig és meglátta. Apponyi, Andrássy és más jelesek, elvakulva a pártszenvedelem által, évekig köztük mozognak és nem látják meg. Megdöbbentően egészíti ki ezeket a nyilatkozatokat Tisza István gróf levele Kossuth Ferenc özvegyéhez. Levélben kondoleál, koszorút küld fehér rózsából, mert a temetésen való megjelenésével nem akar alkalmat adni kegyeletsértő jelenetekre. Az utókor ebből a két okmányból fogja megismerni a mi napjaink szellemét. Mert való igaz, hogy a munkapárt pártkasszájában ott volt a hagyományos választási korrupció. Az ellenzéken azonban, ahogy most van, ahogy Kossuth Lajos Tódor rávilágít, az elmékben van a rothadás és a szivekben a korrupció. V ■J 2 BUDAPESTI HÍRLAP (128. sz.) 1914. június 3. Elszámolás a közös ügyekről szavazni s ez úgyszólván semmi nehézségbe nem ütközött sem az osztrák, sem a magyar delegátusok sorában. A magyar delegáció ellenzéke arra a kényelmes álláspontra helyezkedett, hogy nem vesz részt a szavazásban, ami azonban — amikor oly súlyos terhek vállalásáról van szó — nyilván jelezte, hogy valójában az ellenzék sem ellenzi a katonai követelések teljesítését. A haditengerészet költségvetésében, amelyben már szerepelt az új hajó-divíziónak félmillióónyi költsége s a melyben már a későbbi évekre kilátásba van helyezve még újabb 8 dreadnough htajának építése, az ellenzék egyáltalán nem vett részt, meg sem jelent a költségvetésnek plenáris tárgyalásán, úgy hogy az admirális egynegyed óra alatt megkapta az új tengeri hadosztályt és a könnyű biztatást a további fejtegetés számára. Komoly ellentállásról szó sem volt, sőt .Windischgrätz és Rakovszky még sürgették is a katonai terhek további fokozását s a kormány fejének, Tisza Istvánnak kellett energikusan figyelmeztetni az ellenzéki delegátusokat, hogy az ég szerelmére, ne biztassák újabb követelésekre a katonai vezetőséget, mert az ország gazdasági válságok nehézségeivel küzd s az adózó polgárság nem győzi a terheket. / j a valljuk magunkénak, a ki azt tanította, »hogy a mindennapi dologvégzésben rejlik az ihlet, — l’intuition c’est de travailler tous les jours ... Az a három kép azonban jellemzi Feszty Árpád szíve melegségét, lelke harsadó hevét, mutatják tudását, igen széles látókörét, intelligenciájának emelkedettségét, s a mi legbecsesebb és legmegbecsülendőbb művészeink munkájában mutatják meghatottságának, érzelmeinek, rapszodikus törekvéseinek színmagyar karakterét. Vannak, akik egyenletesebben és következetesebben tudnak a munkavégzéshez, a kikben a lelkesedés, a hevítő erő fegyelmezettebb és ennek hasznát elsősorban ők maguk is élvezik. Feszty Árpád, ő amikor ecsetet ragadott, valóban ihlet hatása alatt látszik cselekedni s elhivatottságának meggyőződése vezérli. Ne kételkedjünk: ő olyankor igazán hitte, hogy nem munkát végez, ő hitte, hogy alkot és akkor már szinte öntudatlanul, valami olyan szent bódulatban, hogy bizonyos áhítattal kell szemlélnünk még tévedéseit is. Jellemzi, hogy kicsit, jelentéktelen, afféle röpke hangulatot, afféle napfoltelemzést ő se érezni, se cselekedni nem tudott, — szüntelen messzevivő, mély perspektívákban lát, állandó törekvése volt a nagy, a monumentális, a maradandó, a nemzetébresztő. Szegény Feszty Árpád, ő talán egy gyújtót se rántott el életében úgy, hogy — bocsánat a túlzásért! — ne látta volna Róma égését, Nérónak érezve magát. Az ilyen féktelen temperamentum szenvedését meg éppen az tetézi, hogy mindegyre számtalan sok hozzákészülődés csődjét kénytelen likvidálni, s ereje, rugalmassága, kitartása ezeken erléged és csügged el. Viszont: elkedvetlenedéseit, mondjuk tévedéseit, időnkint nagy, emésztő erőfeszítések közepette fogant szép igazságokkal tudja megBudapest, jun. 2. A delegációk befejezték tanácskozásukat s a közös apparátus vezetősége meg az osztrák delegáció tagjai visszatértek Bécsbe. A fővárosba néhány héten át élénk mozgalmasságot és fényes színezetű idegenforgalmat hozott a közös miniszterek ittléte s a világ szeme is idefigyelt, mert négy héten át Budapesten intéződtek a monarkia nagyhatalmi ügyei. Idejöttek a legfontosabb jelentések a világ minden tájékáról s a nagykövetek közül is többen a magyar fővárosban keresték föl a külügyminisztert, akivel személyesen kellett tárgyalniok. Fényes uniformisok, fő-fő szárazföldi és haditengerészeti hatalmasságok és idegenszerű diplomáciai ábrázatok voltak láthatók a főváros utcáin és előkelő vendéglőiben, szóval megvillant ismét a szemünk előtt a hatalmi középpontnak képe és jelentősége, amit állandóan a császárváros élvez a Lajtán túl, míg a magyar főváros a Hamupipőke szerepét játsza, amelynek csak minden második évben jut egy megszabott sugár a monarkia nagyhatalmi ragyogásából, így nagyon is érthető az a szerény kívánság, hogy legalább egy közös hivatal itt üsse föl székhelyét Budapesten. A delegációk ,ami tanácskozásukat illeti, aránylag sintán és egészben normálisan végezték el súlyos feladatukat. Sőt el lehet mondani azt, hogy a felfokozott katonai követelések nagyon is könnyen találták meg kielégülésüket. Egy milliárdnyi katonai kiadásokat kellett megbocsájtatni. Nincs benne semmi a tucatból: szívét, lelkét marcangolja vásznára, avérével pingálna, munka közben éppen oly keveset törődik magával, mint amilyen keveset törődik a tűz azzal, hogy Rembrandt festményét hamvasztja el, vagy a deszkakerítésre ragasztott plakátot. Kivételes egyéniség volt, született tehetség, akinek jussa, hogy kivételes mértékkel mérjük őt. Feszty Árpád nem igen volt ott a kalendáriumos kiállítások, a köszvényesen megismétlődő tavaszi, nyári, őszi és téli tárlatok kaptafás glédájában: nagyokat tudott tétlenkedni és kevertéből szökött akkorákat, mint a tulkot ragadó királytigris. Hogy micsoda kivételes, mily szertelen, karakterének alapjában, még tévedéseiben is mennyire magyar egyéniség, emlékezzünk epi'kus nagy alkotására, a Körképre! Hogy érkeznek a földre azok a méltóságos magyarok! Mennyire büszkeség, mily jól esik mindnyájunknak a magunk fajtájára ismerni bennük! . . . Sok szabad, igen sok meg van engedve azután annak, aki ilyet meg tudott alkotni nemzetének. És a hármas kép: Megváltónk temetése! ... Ami azon a képen színpadias, művészet és temperamentum az is, és bár a hit bensőségének áhítatát nem pótolja, de művészileg elfogadhatóvá tudja avatni a páthosz. És munka van azon a vásznon, s abban a munkában eredetiség, a sok tudásról nem is szólva. Az apró tájképáriákat fütyörészgető modernség mégis csak némi szerénységet érezhet az ilyen elkészített, az ilyen be is fejezett opera láttára! Mi a harmadik kép, az 1908-ban kiállított Nagypéntekért lelkesedtünk legszívesebben. Nagy Ígéret volt abban, s Feszty Árpád életének legnagyobb alkotása lett volna, ha azt az ígéretet teljesen be is váltja. Nem az ereje A külügyi politika szövevényes és homályos színpadán nem merült föl oly mozzanat a nagy Balkán-krízis lezajlása óta, amely az újság ingerével hatott volna a delegációkra. Az albán zavart nem mérték normális európai mértékkel s a kezdetleges viszonyokkal és a fejedelemre nézve a kezdet nehézségeivel magyarázták. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottak az Esszád basa szervezte fölkelésnek sem; az albán nép könnyen lázad és könnyen csoportosul, de megnyugszik, ha speciális kívánságait teljesítik és — ha kívülről eredő bujtogatás nem táplálja benne a lázadás szellemét. Majd rendbe jönnek a dolgok, egészben ez a fölfogás uralkodott az albán vitán. A Balkán egyéb területen pedig jobbára retrospektív kritikát gyakoroltak a delegátusok, amire a nevezetes tanulságokat tartalmazó Vörös könyv megjelenése szolgáltatta az alkalmat, hiányzott hozzá, a fogyatékosabb akaraton bicsaklott meg az is . . . Krisztus Urunk feküdt kiterítve. A magasztos tetem egész mezitelenségében, minden halottas kelengye, bármely gyászszimbolum nélkül, ahogy a magyar falusi házakban fektetik a nyujtóztató padra — ravatalozás előtt —, a megmosdatott elhunytat. De sejtelmes zöldes fényesség dereng szerte a testről, s ebbe a derengésbe enyhül, ezt módosítja, ezt nyugtalanítja is, csititja is sok apró köréje tüzködött gyertya fényeskedése. És az egészen valami sajátságos, olyan tarka, hogy szinte pogányos, de csak annál naivabb, annál ártatlanabbul igaz: templomi hangulat . . . Mintha tulipános magyar ládán feküdnék a Messiás. Különös, eleinte nyugtalanító, majd lebilincselő, s végül is elfeledhetetlenül eredeti, zseniálisan vakmerő beállítás! Amióta láttam, egyre látom ma is, és nem feledem el soha. A hogy nem feledjük Zudlaga spanyol képeit, a hogy Simon breton, a hogy Brangwyn angol képeit, vagy a hogy egy-egy igazán tipikus muszka képet el nem feledhetünk soha. Látom azokat a kemény odaállított kis színes gyertyákat! Látom a halottian dermedt s mégis megmegretzenő testet! . . . És mi az oka, hogy minden rikító volta ellenére, mennél tovább néztem azt a képet, annál inkább gerjedt bennem az áhitat!? ... Mi az oka, hogy mihelyt szokatlanságával megbarátkoztam, mihelyt eredetiségét megszokván, megértettem: apránkint kezdtem érezni, és utóbb már tudtam bizonyosan is, hogy ez a kép, ez magyar kép! . . . Bizony, magyar kép volt az! Azt úgy ki nem eszeli, úgy meg nem értet s olyan őszintén meg nem festi, csak a mi fajtánkból támadt .piktori / -