Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)
1915-07-16 / 196. szám
1915. julius 16. BUDAPESTI HÍRLÁP USE. «O dalok ezek, amik olyan furcsán hangzottak el ott a sugárzó délidőben. Alkonyatkor kellett volna hallani, a mikor árnyék borítja el a Strázsa-hegyet... A legszebb számuk volt a Vecserni vzort, az estharang című dal. Halk pianisszimóval csendültek a hangok: bim-bam bim-bam. Amikor egy kissé erősebb lett ez a halk kiséret, fösirt egy remek bariton, amiívet ritkán hallani. Csupa érc, csupa muzsika. Ez a hang zokogta végig a dalt, a többi csak kisérte halkan bim-bam, bim-bam . . . Megkérdeztük a szólóénekest, hogy hívják. Potapov Pjotr. Szakaszvezető. Ekkor már a tiszti kaszinóban terítettek. A tisztikarnak is, nekünk is. Az ebéd vidám kedvben folyt s forgattuk magunkban az impressziókat. A második fogásnál Braun ezredes köszöntött bennünket katonás egyszerűséggel és éltette a sajtót. Bede kollégánk köszönte meg elváláskor a vendéglátást, a tisztikar kedvességét, melynek minden felével elhalmoztak bennünket. Ebéd után tovább jártuk a tábort. Megnéztük a legénységi barakkok egyikét. Háromszáznyolcvan emberre rendeződött be a deszkaház, az ágyak mint az óceánjárók fedélzetközén egymás feje fölött húzódnak. Szalmazsák, takaró, fejpárna jár ki kinek-kinek. De a legjobban kell vigyázni a faanyagra, mert az orosz ellopja és farag belőle valamit. Vagy ezt, vagy azt, de nem tudja megállni kísértés nélkül... A legénységi barakkok is villamos világítással fényesek este. Minden helyiségben csillog a lámpa. A fürdőben is ott vannak a drótok, meg a lámpák. Fontos hely ez nagyon. Sok epidemiának vette már elejét. Valóságos fertőtelenítő intézet minden fürdőbarakk. A muszka először a vetkőzőbe kerül. Innen megy be a tuss alá, ahol meleg vizsugárban fürösztheti testét s megmosdik alaposan. Ruhája ezalatt egy kemencébe kerül — a férgek uián. 125 fokra hevítik a levegőt s ebben elpusztul a féreg, meg a baktérium. Mikor már néhány percig a dezinficiáló kemencében volt a ruha, kiveszik s a jókedvű muzsikból a cárnak kissé gyűrött, de tiszta fogolykatonája lesz. A fogolyszállitmányok először ide kerülnek, aztán a megfigyelőbe, de csak a ki gyanús. Itt huszonegy napig tartják őket, s ha nem tör ki rajtuk semmi, beosztódnak a többi fogoly közé. Elmentünk a tiszti pavillonok előtt. A kertben tisztek sétálnak. Négy-négynek egy szolgája van, az is fogoly. Olvasgatva, sakkozva, beszélgetve, kártyázgatva ülik agyon az időt. Nagyon ragadós a vitatkozás, van is a szónak keletje. Külön, zárt barakkban vannak azok a fogoly tisztek, akik már egyszer megszöktek, vagy szökni próbáltak. Valami nyolcan lehetnek. Ha egy ideig nem adnak okot panaszra, enyhítenek az őrzésen, s odakerülnek bajtársaik közé. Ebéd után az ezredes konszignáltatta a tűzoltóságot, mely három perc alatt az égőnek jelentett iroda előtt volt s ujabb négy perc múlva már a tetejére szöktek a vízsugarak, de mivelhogy burgonyavetés van köröskörül, a praktikus óbester odairányitotta a vizet. A tűzoltóság élén Horváth főhadnagy áll, a legénység egy része orosz fogoly. Ezután sorra került minden, ami még érdekes. Láttunk műhelyt, melyben faragtak a foglyok. Nagy ambícióval, mert nekik való munka. Láttunk szabó, meg cipészműhelyt, ahol szorgalmasan dolgoztak a muzsikok, kik valami kis fizetést is kapnak. Megnéztük a postát is. Orosz foglyok, intelligens emberek kezelik. Weiler Mihály moszkvai mérnök, egyéves önkéntes vezeti a levélosztályt. Azt mondják tisztjeink csodaember. Mindent tud, irányít, kezel, szóval hasznavehető. Rengeteg korreszpondencia bonyolódik itt le. A levelet, kártyát előbb dezinficiálják, aztán kerül tovább. A pénz- és csomagosztályban Bergmann meg Svecsikov fogoly önkéntesek az intézők. Nagyintelligenciájú emberek, négy-öt nyelvet tudók. Az önkéntesek külön elbánásban vannak, külön laknak. Az őrmesterek is. Nem lehet a legénység közé tenni a tekintély miatt, bár a barakkokban más fogoly altisztek parancsolnak, akik erre megbízást kapnak. Ha tiszt lép a szobába, fölcsattan a hangjuk : — Szmirná! Mire ez a Válasz — Volna. Erre aztán megszűnik a feszes hapák. A rekesztáborban a gyanúsak vannak. A járványbarakk most üres. Erőteljes intézkedéssel elfojtották még a csiráját is, bár az új tiszta modern járványkórház most került, csak tető alá és benne dolgoznak még a foglyok. Ez a dolog lassú, vontatott, mint általában az orosz foglyok munkája. Tempósan csinálnak mindent. Még az aratást is. Most valami húszezer van odakünn az egyes gazdaságokban. De ha jól tartják őket, és megfizetik munkájukat, ugyancsak vágják a rendet. Csak a kulcsot kell megtalálni és kinyílik az ő lelküknek zára. Délután időben bucsúztunk. A tisztektől is, a tábortól is. Kinn a vonatnál egy tizenhárom éves kis orosz katona várt ránk feszes vigyázzban. Az apja után ment a Kárpátokba. Az elesett, ő meg eljött fogolynak. Azóta mosolyogva szalutálgat a Sátorváros utcáin s örül, ha tisztet lát. Mert szereti, ha megsimogatják az arcát. K. L. Háborús szilánkok Budapest, jul. 15. Fanyar a Nedv Pétervárott. Rosenkrantz Palle, az ismert dán regényíró, a Politiken hasábjain leírja azokat a benyomásait, melyeket Pétervárott való tartózkodása alatt szerzett. Cikke azt mutatja, hogy higgadt, elfogulatlan megfigyelővel van dolgunk, aki a felszín jelenségein keresztül meglátja a nép mélyebb, valódi hangulatát. Azok a körök, melyekkel az orosz fővárosban érintkezett, legfőként a műveltebb osztályhoz tartoznak. Ezek a körök, írja Rosenkrantz- tisztán látják, hogy mi történik és nem kecsegtetik magukat túlzott reményekkel arra nézve, ami elérhető. Nem gurulnak dühbe, ha a németek harcmodoráról beszélnek, hanem elismerik, hogy értik a mesterségüket, s hogy különösen a Tüzérségükkel és a vasúti hálózatukkal túlszárnyalják az oroszokat. Általában a művelt orosz nem beszél gyűlölettel arról a népről, melynek nagyságát elismeri és melynek széles rétegét az általános műveltség egészen másként járta át, mint az orosz birodalom népeit. Valamennyien egyhangúan hangoztatták, hogy nem akarták a háborút, és Rosenkrantz azt hiszi, hogy nem téved, ha beszédeikből azt következteti, hogy nem várnak sem szerencsét, sem áldást a háborútól. Most mindenesetre rosszul áll a dolog, az elhódított ország veszendőben van s az ellenség az orosz földet fenyegeti és hódítja meg. Ez a háború nem a nép háborúja, — ez az a benyomás, melyet Rosenkrantz Pétervárott szerzett. Ez a háború nem szent ügyért folyik, s nem beviti a sziveket. Ez a háború nem ádáz ellenség ellen folyik, a kinek kardja a hazát fenyegeti s legkevésbbé hódításért folyik. Mint súlyos kényszerűséget érzi mindenki a háborút s mert itt van csak azért harcolnak. A háború, a dán író véleménye szerint nem fogja a gyűlölet magvát elhinteni a szomszédok iránt s nem fog sorompót fölállítani Németország és Oroszország közt, mely a németeket hosszabb időre Oroszországból kirekesztené. Az orosz nép elég friss és egészséges arra, hogy a háború után ismét kezet nyújtson az ellenségnek és a németeknek az a képessége, hogy mint kereskedő nép a vevők igényeihez alkalmazkodjék, a háború után módját fogja ejteni annak, hogy az út ismét szabad legyen. Katonailag már nem várnak semmi különöset a háborútól, ellenben általános a panasz Oroszországban a súlyos és haszontalan terhek miatt, melyeket a háború minden országban a polgárokra ró. Az sem volt az oroszok kedve szerint való, hogy a békés német polgárok nagy tömegét internálták és megkárosították. Francia és német hadiújságok. Németországban a nyilvános és magánkönyvtárak, valamint a könyvbazárok és bibliofilek a háború kitörése óta szorgalmasan gyűjtik a jövő számára a mai szörnyű öldöklésnek nyomtatott emlékeit. Német és ellenséges nyelvű újságok, levelek, naplók, hirdetések, polgári és katonai fölhívások máris igen nagy számban vannak együtt. A francia Angolország géniusza. Az a nemes arcvonású női alak, aki Páris nagy terén, a Place de la Republique közepén a hatalmas emlékművön a köztársaságot megszemélyesíti, büszke lehet és boldog egy-két nap óta. A respublika nagy szövetségese, a hatalmas tőzsér híján volt egy ilyen nemes, méltóságos és mégis csábos géniusznak, akin gyönyörrel legeltethetné szemét valamennyi angol. Hála a sorsnak, a fogyatékosság miatt nem kell immár pirulnia Angliának. A minap ugyanis jelentkezett a nemző, tánclépésben és obligát mosollyal kopogtatott a nyilvánosság kapuján és Angolország bomlott örömmel fogadta a jejes hölgyet, Deslys Gabit. A név fölötte ismerősen csendül: sikamlós történetek emléke elevenedik meg s eszünkbe jut, hogy igen, már hallottuk Deslys Gabi nevét, sőt láttuk is őt itt, Budapesten, valamelyik orfeum színpadán. Most immár hónapok óta a londoni Alhambra színpadán táncol és mímeli az éneklést ez a nagyon tehetségtelen nő, akinek kétes szerencséjét tudvalevően egy aprócska fejedelmi ház gyermekhercegének a szerelme alapította meg és tette maradandóvá. Dessys Gabi csak esténkint szerepel, nappal ráér és ráérő idejét Angolország rendelkezésére bocsátotta. S mit tehet egy ilyen kényes, parfümös, finom teremtés? Mosni, vasalni, varrni, muníciót gyártani nem tud, sebesültet ápolni nem akar, marad tehát annál, amihez úgy ahogy mégis ért: a csóknál. Dessys Gabi ajánlatot tett a londoni toborzó irodának, hogy mindennap elmegy a Recruiting Officeba és ott minden jelentkezőt megcsókol. Valószínűen Kitchener lordnak tette az ajánlatot, aki a három - egy - királyság nevében el is fogadta a nemeslelkű ajánlatot s néhány nap óta most már reggeltől estig is osztja a csókokat a kedves teremtés. Tudjuk, hogy a magyar lapok most épp oly bajosan jutnak el Angliába, mint az angol újságok hozzánk, csakis ezért írunk meg egy-két dolgot Anglia újonan beszerzett nemzőjéről. Tudniillik semmiesetre sem akarnánk elvenni az angolok kedvét ettől a legfrissebb háborús gyönyörűségüktől. Tehát : a franciás nevű brettliművésznő osztrák származású, a morvaországi Meszeritzben született meglehetős régen. Neve, melyet nem a világhistóriába, csupán az anyakönyvbe írtak be, igen prózai hangzású: Navratil Hedvig s a pálya, amelyre először lépett, szintén nem valami különös, ugyanis a szobalány volt. Most nemzeti géniusz lett Angolországban ... Aki belefáradt a harcba. Találós kérdésnek is beillenék: Ki az, aki már belefáradt a háborúba? Valószínű, hogy aki fejtörésre érdemesnek ítélné a kérdést, mindenki meg is oldaná szerencsésen. Igen, a hős, aki már elfáradt, aki már nem győzi tovább a háború izgalmait, a szörnyű fáradtságot, a tenger veszedelmet, amely verejtékessé és véressé teszi a csábító dicsőséget.gen, ez a hős csakugyan D'Annunzio, babérövezeti lantosa a háborús előjátékának. A komoly torinói újság, a Stampa irja, hogy számos drámának, versnek s legújabban egy nagy vagyonnak szerzője hazautazott Peszkarába s most anyjánál tartózkodik. A költő már évek óta nem látta az anyját s most fogadalmat tett, hogy az idős hölgyet soha többé el nem hagyja. D'Annunzio tehát lemond a hősi halálról, amelyről oly sokat és oly szépen szavalt az olasz városok utcáin. Mi mindenre nem képes egy nagy olasz költő csupa fiúi szeretetből! . . . a ritkasággyűjtők legkedveltebb csemegéje a német tábori újság. Még keresettebbek a Németországban levő francia hadifoglyok lapjai. Az egyik ilyen újság, a Zossen-ben megjelenő Le Héraut című litografált lapnak, nagy folió alakjával sikerült utánzata a párisi lapoknak. Főszerkesztője (rédacteur principal) Eugène Dienne, felelős szerkesztője Lue Fichtner. Csinos tollrajzok ékesítik adalait. A Le Hérautnak 1870-ben volt már őse, a Provéthée, melyet a Spandauban levő francia foglyok szerkesztettek és a melyből egy példány a berlini királyi könyvtár birtokában van. Szóval a milliomos amatőröknek lesz miért kiadni a pénzüket a háború után is.