Budapesti Hírlap, 1915. július-augusztus (35. évfolyam, 181–242. szám)

1915-07-16 / 196. szám

1915. julius 16. BUDAPESTI HÍRLÁP USE. «O dalok ezek, a­mik olyan furcsán hangzottak el ott a sugárzó délidőben. Alkonyatkor kellett­ volna hal­lani, a mikor árnyék borítja el a Strázsa-hegyet... A legszebb számuk volt a Vecserni vzort, az estharang című dal. Halk pianisszimóval csendültek a hangok: bim-bam bim-bam. A­mikor egy kissé erősebb lett ez a halk kiséret, fö­sirt egy remek bariton, a­mi­ívet ritkán hallani. Csupa érc, csupa muzsika. Ez a hang zokogta végig a dalt, a többi csak kisérte halkan bim-bam, bim-bam . . . Megkérdeztük a szólóéne­kest, hogy hívják. Potapov Pjotr. Szakaszvezető. Ekkor már a tiszti kaszinóban terítettek. A tisztikarnak is, nekünk is. Az ebéd vidám kedvben folyt s forgattuk magunkban az impressziókat. A második fogásnál Braun ezredes köszöntött ben­nünket katonás egyszerűséggel és éltette a sajtót. Bede kollégánk köszönte meg elváláskor a vendég­látást, a tisztikar kedvességét, melynek minden fe­lével elhalmoztak bennünket. Ebéd után tovább jártuk a tábort. Megnéztük a legénységi barakkok egyikét. Háromszáznyolcvan emberre rendeződött be a deszkaház, az ágyak mint az óceánjárók fedélzetközén egymás feje fölött húzódnak. Szalmazsák, takaró, fejpárna jár ki kinek-kinek. De a legjobban kell vigyázni a fa­anyagra, mert az orosz ellopja és farag belőle vala­mit. Vagy ezt, vagy azt, de nem tudja megállni kísértés nélkül... A legénységi barakkok is villamos világítással fényesek este. Minden helyiségben csillog a lámpa. A fürdőben is ott vannak a drótok, meg a lámpák. Fontos hely ez nagyon. Sok epidemiának vette már elejét. Valóságos fertőtelenítő intézet minden fürdő­barakk. A muszka először a vetkőzőbe kerül. Innen megy be a tuss alá, a­hol meleg vizsugárban füröszt­heti test­ét s megmosdik alaposan. Ruhája ezalatt egy kemencébe kerül — a férgek uián. 125 fokra hevítik a levegőt s ebben elpusztul a féreg, meg a baktérium. Mikor már néhány percig a dezinficiáló kemencében volt a ruha, kiveszik s a jókedvű mu­zsikból a cárnak kissé gyűrött, de tiszta fogoly­katonája lesz. A fogolyszállitmányok először ide kerülnek, aztán a megfigyelőbe, de csak a ki gyanús. Itt hu­szonegy napig tartják őket, s ha nem tör­ ki rajtuk semmi, beosztódnak a többi fogoly közé. Elmentünk a tiszti pavillonok előtt. A kertben tisztek sétálnak. Négy-négynek egy szolgája van, az is fogoly. Olvas­gatva, sakkozva, beszélgetve, kártyázgatva ülik agyon az időt. Nagyon ragadós a vitatkozás, van is a szónak keletje. Külön, zárt barakkban vannak azok a fogoly tisztek, a­kik már egyszer megszök­tek, vagy szökni próbáltak. Valami nyolcan lehetnek. Ha egy ideig nem adnak okot panaszra, enyhítenek az őrzésen, s odakerülnek bajtársaik közé. Ebéd után az ezredes konszignáltatta a tűzoltó­ságot, mely három perc alatt az égőnek jelentett iroda előtt volt s ujabb négy perc múlva már a tetejére szöktek a vízsugarak, de mivelhogy bur­gonyavetés van köröskörül, a praktikus óbester oda­irányitotta a vizet. A tűzoltóság élén Horváth főhad­nagy áll, a legénység egy része orosz fogoly. Ezután sorra került minden, a­mi még érdekes. Láttunk műhelyt, melyben faragtak a foglyok. Nagy ambícióval, mert nekik való munka. Láttunk szabó, meg cipészműhelyt, a­hol szorgalmasan dol­goztak a muzsikok, kik valami kis fizetést is kapnak. Megnéztük a postát is. Orosz foglyok, intel­ligens emberek kezelik. Weiler Mihály moszkvai mérnök, egyéves önkéntes vezeti a levélosztályt. Azt mondják tisztjeink csodaember. Mindent tud, irá­nyít, kezel, szóval hasznavehető. Rengeteg korres­zpondencia bonyolódik itt le. A levelet, kártyát előbb dezinficiálják, aztán kerül tovább. A pénz- és cso­magosztályban Bergmann meg Svecsikov fogoly ön­kéntesek az intézők. Nagyintelligenciájú emberek, négy-öt nyelvet tudók. Az önkéntesek külön elbá­násban vannak, külön laknak. Az őrmesterek is. Nem lehet a legénység közé tenni a tekintély miatt, bár a barakkokban más fogoly altisztek parancsol­nak, a­kik erre megbízást kapnak. Ha tiszt lép a szobába, fölcsattan a hangjuk : — Szmirná! Mire ez a Válasz — Volna. Erre aztán megszűnik a feszes hap­­ák. A rekesztáborban a gyanúsak vannak. A jár­ványbarakk most üres. Erőteljes intézkedéssel elfoj­tották még a csiráját is, bár az új tiszta modern járványkórház most került, csak tető alá és benne dolgoznak még a foglyok. Ez a dolog lassú, vontatott, mint általában az orosz foglyok munkája. Tempósan csinálnak mindent.­ Még az aratást is. Most valami húsz­ezer van odakünn az egyes gazdaságokban. De ha jól tartják őket, és megfizetik mun­kájukat, ugyancsak vágják a rendet. Csak a kulcsot kell megtalálni és kinyílik az ő lelküknek zára. Délután időben bucsúztunk. A tisztektől is, a tábortól is. Kinn a vonatnál egy tizenhárom éves kis orosz katona várt ránk feszes vigyázzban. Az apja után ment a Kárpátokba. Az elesett, ő meg eljött fogolynak. Azóta mosolyogva szalutálgat a Sátorváros utcáin s örül, ha tisztet lát. Mert szereti, ha megsimogatják az arcát. K. L. Háborús szilánkok Budapest, jul. 15. Fanyar a Nedv Pétervárott. Rosenkrantz Palle, az ismert dán regényíró, a Politiken hasábjain leírja azokat a benyomásait, melyeket Pétervárott való tartózkodása alatt szer­zett. Cikke azt mutatja, hogy higgadt, elfogulatlan megfigyelővel van dolgunk, a­ki a felszín jelenségein keresztül meglátja a nép mélyebb, valódi hangula­tát. Azok a körök, melyekkel az orosz fővárosban érintkezett, legfőként a műveltebb osztályhoz tar­toznak. Ezek a körök, írja Rosenkrantz- tisztán lát­ják, hogy mi történik és nem kecsegtetik magukat túlzott reményekkel arra nézve, a­mi elérhető. Nem gurulnak dühbe, ha a németek harcmodoráról be­szélnek, hanem elismerik, hogy értik a mesterségü­ket, s hogy különösen a Tüzérségükkel és a vasúti hálózatukkal túlszárnyalják az oroszokat. Általában a művelt orosz nem beszél gyűlölettel arról a népről, melynek nagyságát elismeri és melynek széles réte­gét az általános műveltség egészen másként járta át,­­ mint az orosz birodalom népeit. Valamennyien egyhangúan hangoztatták, hogy nem akarták a há­borút, és Rosenkrantz azt hiszi, hogy nem téved, ha beszédeikből azt következteti, hogy nem várnak sem szerencsét, sem áldást a háborútól. Most mindenesetre rosszul áll a dolog, az el­hódított ország veszendőben van s az ellenség az orosz földet fenyegeti és hódítja meg. Ez a háború nem a nép háborúja, — ez az a benyomás, melyet Rosenkrantz Pétervárott szerzett. Ez a háború nem szent ügyért folyik, s nem beviti a sziveket. Ez a háború nem ádáz ellenség ellen folyik, a kinek kardja a hazát fenyegeti s legkevésbbé hódításért folyik. Mint súlyos kényszerűséget érzi mindenki a háborút s mert itt van csak azért harcolnak. A há­ború, a dán író véleménye szerint nem fogja a gyű­lölet magvát elhinteni a szomszédok iránt s nem fog sorompót fölállítani Németország és Oroszország közt, mely a németeket hosszabb időre Oroszország­ból kirekesztené. Az orosz nép elég friss és egész­séges arra, hogy a háború után ismét kezet nyújt­son az ellenségnek és a németeknek az a képessége, hogy mint kereskedő nép a vevők igényeihez alkal­mazkodjék, a háború után módját fogja ejteni an­nak, hogy az út ismét szabad legyen. Katonailag már nem várnak semmi különöset a háborútól, ellenben általános a panasz Oroszor­szágban a súlyos és haszontalan terhek miatt, me­lyeket a háború minden országban a polgárokra ró. Az sem volt az oroszok kedve szerint való, hogy a békés német polgárok nagy tömegét internálták és megkárosították. Francia és német hadiújságok. Németországban a nyilvános és magánkönyv­tárak, valamint a könyvbazárok és bibliofilek a há­ború kitörése óta szorgalmasan gyűjtik a jövő szá­mára a mai szörnyű öldöklésnek nyomtatott emlé­keit. Német és ellenséges nyelvű újságok, levelek, naplók, hirdetések, polgári és katonai fölhívások máris igen nagy számban vannak együtt.­ A francia Angolország géniusza. Az a nemes arcvonású női alak, a­ki Páris nagy terén, a Place de la Republique közepén a hatalmas emlékművön a köztársaságot megszemé­lyesíti, büszke lehet és boldog egy-két nap óta. A respublika nagy szövetségese, a hatalmas tőzsér híján volt egy ilyen nemes, méltóságos és mégis csábos géniusznak, a­kin gyönyörrel legeltethetné szemét valamennyi angol. Hála a sorsnak, a fogya­tékosság miatt nem kell immár pirulnia Angliának. A minap ugyanis jelentkezett a nemző, tánclépés­ben és obligát mosollyal kopogtatott a nyilvánosság kapuján és Angolország bomlott örömmel fogadta a jejes hölgyet, Deslys Gabit. A név fölötte ismerő­sen csendül: sikamlós történetek emléke elevenedik meg s eszünkbe jut, hogy igen, már hallottuk Deslys Gabi nevét, sőt láttuk is őt itt, Budapesten, vala­melyik orfeum színpadán. Most­­ immár hónapok óta a londoni Alhambra színpadán táncol és mímeli az éneklést ez a nagyon tehetségtelen nő, a­kinek kétes szerencséjét tudvalevően egy aprócska feje­delmi ház gyermekhercegének a szerelme alapította meg és tette maradandóvá. Dessys Gabi csak estén­kint szerepel, nappal ráér és ráérő idejét Angolország rendelkezésére bocsátotta. S mit tehet egy ilyen kényes, parfümös, finom teremtés? Mosni, vasalni, varrni, muníciót gyártani nem tud, sebesültet ápolni nem akar, marad tehát annál, a­mihez úgy a­hogy mégis ért: a csóknál. Dessys Gabi ajánlatot tett a londoni toborzó irodának, hogy mindennap elmegy a Recruiting Officeba és ott minden jelent­kezőt­­ megcsókol. Valószínűen Kitchener lordnak tette az ajánlatot, a­ki a há­rom - egy - k­i­rá­l­y­s­ág nevé­ben el is fogadta a nemeslelkű ajánlatot s néhány nap óta most már reggeltől estig is osztja a csóko­kat a kedves teremtés. Tudjuk, hogy a magyar lapok most épp oly bajosan jutnak el Angliába, mint az angol újságok hozzánk, csakis ezért írunk meg egy-két dolgot Anglia újonan beszerzett nemzőjéről. Tudniillik semmiesetre sem akarnánk elvenni az angolok ked­vét ettől a legfrissebb háborús gyönyörűségüktől. Tehát : a franciás nevű brettliművésznő osztrák szár­mazású, a morvaországi Meszeritzben született meg­lehetős régen. Neve, melyet nem a világhistóriába, csupán az anyakönyvbe írtak be, igen prózai hang­zású: Navratil Hedvig s a pálya, a­melyre először lépett, szintén nem valami különös, ugyanis a szobalány volt. Most nemzeti géniusz lett Angolországban ... A­ki belefáradt a harcba. Találós kérdésnek is beillenék: Ki az, a­ki már belefáradt a háborúba? Valószínű, hogy a­ki fejtörésre érdemesnek ítélné a kérdést, mindenki meg is oldaná szerencsésen. Igen, a hős, a­ki már elfáradt, a­ki már nem győzi tovább a háború iz­galmait, a szörnyű fáradtságot, a tenger veszedelmet, a­mely verejtékessé és véressé teszi a csábító di­csőséget.­gen, ez a hős csakugyan D'Annunzio, ba­bérövezeti lantosa a háború­s előjátékának. A komoly torinói újság, a Stampa irja, hogy számos drámának, versnek s legújabban egy nagy va­gyonnak szerzője hazautazott Peszkarába s most anyjánál tartózkodik. A költő már évek óta nem látta az anyját s most fogadalmat tett, hogy az idős hölgyet soha többé el nem hagyja. D'Annunzio tehát lemond a hősi halálról, a­melyről oly sokat és oly szépen szavalt az olasz városok utcáin. Mi mindenre nem képes egy nagy olasz költő csupa fiúi szeretetből! . . . a ritkasággyűjtők legkedveltebb csemegéje a német tábori újság. Még keresettebbek a Németországban levő francia hadifoglyok lapjai. Az egyik ilyen új­ság, a Zossen-ben megjelenő Le Héraut című li­tografált lapnak, nagy folió alakjával sikerült után­zata a párisi lapoknak. Főszerkesztője (rédacteur principal) Eugène Dienne, felelős szerkesztője Lue Fichtner. Csinos tollrajzok ékesítik adalait. A Le Hérautnak 1870-ben volt már őse, a Prov­éthée, melyet a Spandauban levő francia foglyok szerkesz­tettek és a melyből egy példány a berlini királyi könyvtár birtokában van. Szóval a milliomos ama­tőröknek lesz miért kiadni a pénzüket a háború után is.

Next