Budapesti Hírlap, 1916. január-február (36. évfolyam, 1–60. szám)
1916-02-19 / 50. szám
10 BUDAPESTI HÍRLAP (50 sz.) 1916. február 19. , én magyaroznak a társai. Ingyenes sírásói ennek » Jobb kávébutikban, cukrászsboltban finom sütemény kapható — jópénzért. Két zsemlyenagyságu fehér sütemény egy korona, egy pici cukrossütemény ötven fillér. Az igazán fantasztikus árak az italoknál kezdődnek. Ásványvíz ára a francia pezsgővel vetélkedik. Az utolsó kis üveg margitszigeti vizet magam ittam meg, két koronát adtam érte. Amint a hatósági és katonai ármegállapítás megjelent , sok áru eltűnt. Általában azért itt nem lehetne bennünket kiéheztetni. A legszebb pulyka darabját hat koronáért vásárolja a szakács. A hal meg éppen potom árért kapható. A bazár sok lim-lomja között feltűntek nekem a tulipántos ládák. Valósággal azok. Alapjuk fehér színein teljesen a mi népünk által kedvelt erős vörös és zöld színek. Apró keleties motívumokkal keverve, teljesen a mi tulipánjaink és szegfűink. Az albán népviselet is sokban hasonlít a mienkhez. A férfiak halmaruhája olyan, mint a mi tótjainké vagy a székelyeké. S ami az asszonyokon színes, az messziről egészen mezőkövesdi benyomást okoz. Fejükön fehér kendőt viselnek — hollandi főkötő módjára s kétoldalt — a la Fedők Sári — a fülükre lóg egy-egy rövid hajtincs. Rövid szoknyájukkal messziről mind fiatal leánynak látszik — csak a közelben bontakozik ki az öreg anyóka. Mert a nép asszonyi mind öreg és mind csúnya. Amint mennek az úton be a városba, vagy ki a falvakba, a férfi egy bottal, legföljebb valami köpeny a vállán, utána az asszony éktelen nagy bugyorral a hátán. Azért mindnek görnyedt a háta. Az alig harminc éves asszony ötven évet mutat. Itt bő alkalom nyílik a feminista munkakörnek, hogy a nők helyzetén javítsanak. Bevonulásunk után az érseki templomban mondott nagy Te Deum-re megjelent a város apraja-nagyja. Külön látványosság volt közöttük a katolikus albán nők csoportja. Ellentétben a szegény falusi nőkkel, a városiak igen terebélyes hölgyek. Ruházatukkal még fokozzák a hatást. Alul ráncozott, bő nadrág, melyből lent kétoldalt kemény szélekből bújnak elő a rendesen kivétel nélkül karikalábak. A ráncok fölé a csipőre kötnek még egy kemény tunikát, mely olyanformán áll rajtuk, mint a somogyi parasztmenyecske tizenöt alsószoknyáján a legfelső. Vállukat kicsit derékon alul érő tűzvörös pelerin borítja. Ez a legszebb öltönydarab. Elől végig arasznyi széles kihajtását pazar színes himzés borítja dús aranyozással. Fejüket a pelerinen levő csuklyával fedik be, mely szintén himzett. Elől kilátszik a fehér ingváll, mely néha túlságosan dekoltált. Ezt a túlságot azonban bőven takarja az ékszer. Aranypénzekből és tenyérnyi aranymedáliákból egész kirakat ékeskedik a mellükön. És nem talmi arany. A férfiak öltözete nem olyan sajnos. Kivéve, néhány hivatalos személyiséget, a ki vetekszik az asszonyokkal. Vörös posztó, fekete hímzés az albán szinek, ezen van zsinór, lánc, táraka selyemöv, a melyből kilóg a kövekkel kirakott pisztolyagy. S a vörös sapkáról derékig csüng a sötétkék bojt. Sok járásomban gyakran megfordulok a városházán. Egy hivatal hová az évszázados tőrök-albán fölfogás után a mi katonai rendünk akar beköltözni! Múltkorában belépek egy várószobába. Körülük vegyesen egy sor ember. Az egyik sarokban pedig egy borbély borotvál egy jól öltözött klienst. Sokat kellett várnia, értékesítette az idejét. Két napon át összerekviráltam a városiban mindenféle faanyagot és szerszámfélét, kötelet és ezer egyéb apróságot. Tudja Isten hány üzletben megfordultam. De a nyájas tulajdonos mind sorra megkínál egy cigarettával s egy csésze feketekávéval. Nem lévén dohányos, annál inkább el kell fogadnom a kávét. Szerencsére csészéik gyüszünagyságúak. De 6—8 csésze délelőtt, ugyanannyi ebéd után mégis kiadós. Már várom, mikor hat az idegeimre. Még egy érdekes tünetet tapasztaltam az albán szívességnek. Nem volt aprópénzem, egyik kereskedőnek nem tudtam fizetni és meg sem tudott váltani. Nyájasan kitessékelt a boltiból, hogy majd fizessek holnap, hisz nem sürgős. Ez is csak egyszer esett meg velem néhány év előtt a távol nyugaton. Igen érdekes társaság volt és részben van még itt. Újságírók, festők és fotográfusok a sajtóhadiszállásról. Voltak tizenhatan. Az újságírók és fotóozók mér elmentek, de a lassabban dolgozó rajzok és festők még maradtak. Mind nálunk étkeznek s természetesen nagy becsben állnak. Agyonfotografáltak bennünket és mozgó filmre vettek minden élő és mozgó katonát. Az újságírók kiszedtek belőlünk mindent. Az első ebédnél egy bécsi művésztanár sokat beszélt az osztrák hadseregről és osztrák hősökről, éppen jó helyen. A végén kivágta, hogy: Éljen a magyar vitézség! Most Károly Szalvátor királyi herceg tartózkodik itt, ő fensége hadnagy egy pionirszázadáan. Százada itt utakat javít. Délről százéval hozzák a szerb foglyokat. A menekülő sereg utolsó itt rekedt roncsai. Csak háborúban edzett katonának kell lenni, ha az ember látja őket Leírhatatlan a megjelenésük. A kiéhezettség olyan stádiumában vannak, hogy mikor itt enni kapnak, utána tömegesen összeesnek s meghalnak a szivszélhüdésben. Minden transzport után tucatszámra szedik össze a holtesteket az utcákon. Borzalmas mivé lesznek emberek s mi sorsra jut egy életerős szép java férfia. A Karagyorgyevics-ház áldozatai. Csöndes napok a harctéren. Északi harctér, február hava. Galíciáiban minden magyar mostan. A magyar Galíciából valók ezek a szelid, vértelen följegyzések. Az arbájcmancsaft. Halulsittatlan galiciai bőrsubás alak jön az utcán. Nem a megszokott alázatossággal köszön. — Jó napot adjon az Isten... — Valósággal meglep. Pedig hát nagyon megszokhattam a magyar szót ..idehaza" — Galíciában. Nézem embereimet. Csak most látom, hogy értelmes arc, buzavirágos magyar szem. Kikívánkozik ebből a galiciai ruhából az egész ember. Olyan tiszaháti magyarnak becsülöm. Nem hazudok, ha nem valami jó buzaszagot érzek ki beszédjéből. Mert kérdezni sem kell. Maga mond el mindent sorjában. Nem alázatosan beszél, de nem is valami hetykén. Valahogyan öntudatosan: — Tudja, az anbájcmancsaftból vagyok, tizedes úr. —Ez meg én volnék, bár egy valóságos öreg káplárnak mindig idegen az, ha honvédül szólítják meg.) Folytatja a civil: — Tudja, már két napja keresem az etápenparancsnokságot. A stáfli cvájba bevágott egy csomag, aztán négy lovat, meg két embert kellett eltisztítani. Két jó magyar kocsisembert. Borsodiak voltak. Hanem a ló, az már virslibevaló volt mind a négy . . . Ezt persze — ha nem ismeri az ember a harctéri nyelvet — külön meg kell magyarázni. A „stáflicvát" az egy csomó civilkocsit honvédül igen egyszerűen fordítják le. A Beiwagenkoronne-StafTel : Mellékkocsi oszloplépcső.) A csomag, az ágyúgolyót jelent. Az eltisztitás meg annak az agyonvágott két borsodi szegény embernek, meg a négy lónak az eltemetését. Az arbájcmancsajt ellenben munkáscsoport. Az én magyarom tovább beszél: — A fejét szakította el az egyiknek, a másiknak a gyomrát szedte ki. Hát kell valakinek ott kint lenni az első vonatban? Mink is, lám, mikor ott voltunk a Kárpátokban, tovalb ilyenkor nem pusztultunk úgy meg, mint most a nyárban. Közénk lett a nyomorék muszka, de úgy, hogy ha komámnak a lábát, akit ellőttek, be nem kellett volna kötöznöm, — szégyen, nem szégyen —» magam is elszaladtam volna. De hát a komámat mégse hagyhatom », » Négy kis családja van . . . Nem állhatom szó nélkül: — Hát magának öreg? — Nekem, uram, azaz hogy: tizedes úr, nekem három volt, de azóta megírták a negyediket is. De azt is megírták, hogy már azt is mondja, hogy napa. Merthogy már tizenegy hónapos a kis látatlan . . . Magam meg a tizenötödiket nyomom becsülettel ... De most mégis belátom . . . — Persze, szabadságra megy? — Majdhogynem oda. Előbb azonban berukkolok. Merthogy én is beváltam. Most már én is recrua leszek. De, útközben — ha bezárnak is, — meg kell néznem azt a látatlan porontyot . . . Meg hát gondos gazda voltam vagéletemben, illik körülnézni a kis gazdaságban . . . Három ember ér oda. Illendően köszönnek. Az nagy, szomorú temetőnek. Pipa a szájukban. Csak úgy lassan kérdik: — No, merre van? Magyarázom aztán, hogy arra nyugatra, a második faluban van az ..etápe", a mi hadtápot jelent magyarul, ami meg viszont — ha jól sejtem — a hadseregszállitás eredményének megfelelő jó magyar szó . . . Magyarjaim valamit súgnak. Ugy félfüllel hallom: — Tán eladna ... Dehogy is adok el... Tudom, dohányról van szó. Mondom is nekik, hogy cigarettázom. Abból adhatok egypárat. Csak olyan „tábori memfiszt", magyarkát. Az divatos itt. Köszönik szépen, de az csak urnak való, meg bakának. Az „arbájcmancsaft" pipázik... És már megy is a négy magyar: — Isten megáldja... — Az én emberem még visszafordul: — no, mit ízen, tizedes úr, haza, Magyarországba? Azt sem tudom, hová valók. Ugy elfelejtettem valahogy megkérdezni. Valahogy ugy nem is volt rá szükség. Olyan jó alföldi buzaszaga volt a beszédjének. Vagy tán ugy ráfeledkeztem, hisz otthon vagyunk Galíciában. Mind magyarok vagyunk . . . Jó öreg népfölkelők. A téli este már szomorú, ködös árnyat kezd hintegetni a havas völgybe. Alig van négy óra s már a hegytető fölött egy piros pávafark naplementét rajzol az égre. Egy-egy öreges dörgés reszketteti a levegőt. Így szürkületkor ágyúzni szoktak a szomszédos, „Mari néni"-nek becézett tizenötös nehéz tarackokból. A balka azt mondja: „Liebesgabe" megy újévre a ruszoknak. A baka egyébiránt német szavakat használ, bár nem a kvóta arányában és kénytelen a nyelvét kitörni, míg kiejti, hogy: „Aufklärunge patro trilekommandos tolvertreter lesz ma éjszaka. Bezzeg a honvéd más! Ott már értelmesen megy minden. Itt jön belőle két öreg példány. Nem csukaszürkék, még nem is ,,csuka"-zöldek, mint az új zöld uniformist hívják a bakák. Piros zsinóros gallér látszik a kopott öreg köpenyből. Hosszú pan ganét veri az öregesen lépkedő lábszárakat. Száz lépésről biztos: két népfelkelő öreg vitéz lépdel az úton. Csak most látom,, hogy a sapkáján ott a 20-as szám. Tehát „födi" a két öreg. Zalai népfelkelők. Egy kicsit megcsapja az embert a zalai lankás dombok szellője — itthon, Galíciában. Egy kicsit, mintha a Balaton tükrét adná vissza az ég kékje; mintha a badacsonyi szőlők virágjának illata vágna az ember arcába; mintha az öreg göcseji ,,polgármesterember" értelmes beszédje ütné meg az ember fülét —• itthon, Galíciában. Ja, persze . . . * Az egyik népfelkelő beszél : — Messzi van még . • . (Egy falunevet mond.) — Valami nyolc kilométer —, felelek neki s hozzáteszem: — Ugye, jó zalai postaúton könnyebb lenne, mint itt a nyakig sárban? Egy cseppet sincsenek meglepődve, hogy valaki zalaiakra ismer bennük. Úgy vélik, a zalai férfiak is mind átköltöztek ide, a magyar Galíciába. De azért mégis megkérdi egyik : — Zalai róna, tizedes úr? Mondom, hogy az, mire aztán megállnak egy kicsit ,riomázni". Lelógó, őszes bajusza mindegyik. Lemi róluk az otthoni hat-hét gyerek fejenkint, meg a nehezen élő, kisírt szemű, otthonmaradt aszszony . . . — Ritkán kapunk levelet, — mondja az egyik. — nehézkezű az asszony. A gyerek meg még csak harmadikba jár ... A két első meghótt. — teszi hozzá magyarázóan. A másik a békét kérdezi: — Nem írnak róla? Pedig már erkönt... Árván maradt otthon a négy kis cseléd. Az anyjukba bekészült valami ördög. Azt írják, összeállt azzal a keresztlábú favágóval... Én már tizenhét hónapja bent vagyok... Hát isten más asszonynak is elég vóna... De ha má' van négy olyan szép kölyke... A kutya se hagyja picinyeit... Hej, tizedes úr, nagy háború lesz nekem a béke... Meg kell kérdeznem: •— Hát a gyerekek kinél vannak? ... Még jó, hogy él a mostoha nagyanyjuk. Az nevédi őket az édesanyjuktól... Hej, Isten, ha elvitték volna őket a lelencbe, úgy elszöktem , éni értük, hogy... .