Budapesti Hírlap, 1919. október(39. évfolyam, 80–101. szám)

1919-10-23 / 94. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 220 korona, félévre 110 kor., negyedévre 66 kor. egy hónapra 20 kor.. Egyes szám ára helyben, videssen­es pályaudvarokon 30 fillér. Hirdetések milliméter számításnál, díjszabás zseriatt. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Cs?szHory Ferenc. Ttv Budapest, 1819. XXXIX. évfolyam. 94. szám. _ Cansursf: Ceten. Csütörtök, október 23. Szerk­esztőség: Vili. ker., Bü­kk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. szám. Telefonszámlok: József 43, József 53, József 63, József 23—84.­ ­ A művész hazajön. Irta Illy János. I. Mikor Gáspárdy az éjjeli vonattal megér­kezett, a kis városka zöldrepkényes vasúti állo­másán rajta kívül nem szállott le senki. Ő volt az egyedüli utas, a­ki az egy percnyi megállás­nál leugrott a vonatról. Mikor a vasparipa újra elhagyta az állomást, kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, egy mámoros­ mélyet szip­pantott az akácillatos csöndből, az állomásfő­nök ital fekete sziluettje, mint a kötelesség meg­kövesedett szobra állott a sötétben, egy csizmás vasúti bak­tér végigkocogott az állomásépület folyosóján lámpásai a kezében. Ennyi élet volt csak, a­mit Gáspárdy először ölelt magához mohó, régen szunnyadó vággyal. Az állomásfő­nököt megkérdezte, hogy van-e ilyenkor kocsi az állomáson. Tulajdonképpen nem is akart kocsin bemenni, jobb szeretett volna gyalog nekivágni az útnak, hogy minden apró házat, minden kaput, minden ismerős ablakot jól meg­nézhessen. De hallani akarta az állomásfőnök szavát. Az első ember hangját idehaza. A főnök beszédén keresztül akarta megérezni a kisváros csöndes, szelid magyar zsongását. A főnök el­mondta neki, hogy odakint rendesen ott szokott­ álldogálni a kocsi, ha siet, eléri még. Gáspárdy­ keresztülment a nehéz pipa­­szagú vártó termeken. Odakint csakugyan ott várt egy kocsi. A bakon csöndesen pipázgatott a kocsis. Szelid: Adj Istennel köszöntötte az éj­jeli utast. Gáspárdy hirtelen nem tudta, mint válaszoljon erre az üdvözlésre. Olyan egyszerű, meleg hangon simult a szívéhez a sok taps, forró mámoros ünneplés után, a­mi külországi bolyongásaiban esténkint hozzácsapódott, úgy hullott eléje ez a szelid magyar köszöntés, mint szürke, fáradt napi munka után a pihenésre kí­náló megvetett, tiszta, fehér ágy. A kocsisnak megszorította a kezét. Hosszú, fáradt, fehér ujjai boldogan simultak a kérges paraszttenyér­hez. Csöndes ügetéssel ment neki a kocsi a vak éjszakának. Gáspárdy megmondta a kocsisnak, hogy a „Fehér bárányában akar megszállani. A kocsis hátraszólt a bakról, hogy azt a fogadót már nem hívják „Fehér bárányá­nak, hanem „Fekete sas“-nak! Mintha egy ra­koncátlan légáram hirtelen megtépázta volna emlékei kibontott fehér lobogóját. A nagy, is­merős szállókaput el sem tudta képzelni a fehér gipszbárány nélkül és sehogy sem akarta el­hinni, hogy most kiterjesztett szárnyú fekete sas bámul le az alatta játszó gyerekekre. Úgy érezte, hogy az emlékei színes, eleven játéka ellen követtek el durva sértést azok az emberek, a­kik a fogadó nevét megváltoztatták. A város első házainál leszállott ,és gyalog folytatta útját. A kocsist busásan jutalmazta meg a rövid útért. Nem akarta, hogy haragos szitok tapadjon hozzá itt, ennek a városnak a falai között, melynek­­minden háza, minden ab­laka kacagást hirdet az ő számára. Egy pár sötét, lefüggönyözött ablaknál megállót­. Mintha csilingelő nevelést hallana mögöttük. Igen, ezek mögött a lezárt, néma éjszakai ablakok mögött csak öröm és boldogság tanyázhat, az ő gyer­mekkori gondtalan vidámsága, a­melyért ime most visszajött, hogy a lelkére ölelje minden apró emlékét, ezek mögé a hangtalanul bámuló sötét, ablakok mögé van elrejtve. „ . . ma még némák ezek az ablakok, de holnap . . . holnap káprázatos zuhogó bőséggel ömlik belőlük a jó­kedv, a boldogság ... • •­­Egy nyitott ablaknál­ hirtelen megtorpant. A sötétből csendes, felcsukló zokogás hallatszott ki az utcára. Gáspárdy megtántorodott. A fal­hoz kellett támaszkodnia. Hogyan! Az ő csodá­latos gyermekkorának gondtalan, vidám házai között ilyen keserű, néma zokogás fakad? .. . Már nem ment olyan könnyed, bohó örömmel tovább a sötét, néptelen utcán. Már úgy érezte, hogy valami durva, nehéz batyut kötöt­tek a hátára, a szomorúság nehéz, szürke ba­tyuját, mely elkíséri az emlékei színes, tarka tanyáin, vele van, már nem­ engedi el, hallja annak a finom, fájdalmas zokogásnak a hang­ját és nem tud szabadulni tőle. II. A kisvárosi nyári reggel rakoncátlan jó­, kedvvel kopogott be az ablakán. Felengedte a redőnyt. A nap bőkezűen ömlött be a szobájába. Odalent a város piacán hangos vásár folyt. Mo­hón hajolt ki az ablakon, hogy végigjárassa a szemét a zsivajtcsapó embereken, az életen, a mely elhullámzott előtte és a melynek minden apró árnyalatát tikkadt szomjúsággal itta fel. Dél felé lement a sétatérre. Egy jó barát­jával találkozott. Túláradó jókedvvel sietett fe­léje. Boldogan tárta ki a karjait: — Szervusz, Szobotov! Hát nem ismersz? A Budapesti Hirlap mai száma 8 oldal * .1M's­. '­)s/ 1 A Honcesfráeiéról. Budapest, okt. 22. Partum­unt montes . . . Ebből most szójátékot is lehet csinálni, mert nem a hegyiek, hanem a Pártok vajúdnak és valósággal minden nap nascitur Hdicidus mus: megszületik az egér. Mentül többet alkudoznak, hangoztatják az erők kon­centrációját­, oszolhatnak és tömörülget­­nek, annál messzebb esnek kitűzött cél­juktól. Hihetetlen dolog, hogy egy ország­nak ilyen sújtott állapotában fiai nem tudnak az egységesnek látszó érzelemből hidat találni a megkí­vánt­ató egységes értelemre. Mindnyájan hirdetjük, hogy soha­sem volt a nemzetnek akkora szüksége az egyetértésre, mint a megpróbáltatás mai napjaiban. A nehézséget, azt gondolom, az fokozza, hogy mást és mást értünk a kon­centráció alatt. Itt van egy tucat párt, polgári párt, keresztényszocialista párt, szociáldemo­krata, radikális,­­ demokrata, országos nemzeti, egy kisgazdapárt és még egy kisgazdapárt, köztársasági és még egy­néhány, melynek a neve nem jut eszem­be és ez a sok párt az, mely mint a nap­rendszerben a bolygót, keringenek, egymáshoz köze­lednek, majd ismét távolodnak egymás­tól és egymásba hullani nem akarnak, vagy nem mernek, de tényleg nem tudnak. A pártok ily elszaporodását csak két véglet teheti lehetővé: vagy az elvhű­­ségnek a túltengése, vagy az általános, az epidemikus elvtelenség. A túltengő elvhűség az, a­mikor, ha a világ össze is dűl, senki sem enged a maga negyven­­nyolcából. Az elvtelenség járványa az, a­minek oly elrettentő példáit láttuk az utolsó esztendőben, a­mikor utcáinkon hol a háborús lelkesedés, hol a pacifiz­mus láza tombolt, majd a királyhűség állt szinte ércből vágott sorfalat, majd a köztársaság kikiáltása ment végbe ellen­állhatatlan áradattal; egyszer a világ­­áramlat szédítette el az elméket, majd a keresztény világfölfogás­­hódított a soka­ságban és így tovább, nemcsak a politi­kában, de az irodalomban, sőt a művé­szet, mi több, a tudomány terén is. Mér most a közhangulatok ily ug­­­rásszerű változása mellett a férfikarak­ternek is nehéz a maga lelki egyensúlyá­nak föntartása, ambiciózus emberek ál­tal vezetett pártokéé szinte lehetetlen. A pártok az alkotmányos életben azért keletkeznek, hogy tagjaik és irá­nyuk a közéletben érvényesüljenek és nem azért, hogy más pártokba beleolvad­janak. A­hol aztán sok párt alakul, ott egy sincs, a­mely magában elégséges volna arra, hogy az ország kormányzásá­nak gondját mint egységes irány és aka­rat, magára vehesse. Többnek kell össze­­állania (ez a fúzió, koalíció, blokk vagy koncentráció), hogy erre képes legyen. Ez jelenti a személyi, dologi és elvi meg­alkuvások oly tömegét és mértékét, a­mely egy ilyen elvhű és elv szilárd ország­ban, milyen a mi hazánk­, szinte a lehe­tetlenségek közé tartozik. És ha vala­mely csoda, vagy valamely felsőbb inspi­ráció szerint mégis egyszer létrejönne,­­egészen világos, hogy nem egy akaratot, nem egy irányt jelentene, hanem az aka­ratok és irányelvek folytonos és állandó megalkuvását, a­mi mellett szilárd kor­mány el sem képzelhető. De ennél is bi­zonyosabb az, hogy tartós semmiképp sem lehetne. Egy-két esztendejg ilyet is el lehet viselni, mert hisz az országok nem dűl­nek egyszerre össze. De gondoljuk meg, a mi szegény, máris düledező országunk mai helyzetét. Ezzel nem szabad kísérle­­tezni. Ma teljesen lényegtelen, hogy mely párt, vagy ember milyen irányelvekkel veszi­ kezébe nemzeti ügyünket, — ter­mészetesen kivéve oly irányokat, a­me­lyek nemzetellenesek — ma csak egy gond lehet a fejünkben: kivezetni a nem­zetet abból a romlásból, melybe a viszon

Next