Budapesti Hírlap, 1920. március (40. évfolyam, 53–78. szám)
1920-03-27 / 75. szám
■— ezt az emléket fogjuk lassan apránként összekapargatni s a tarisznyánkba tenni bucsuzásul. Miért nem hiszek abban, hogy Magyarország most készülő megesünk írása állandó legyen? Nem hiszek azért, mert a nagy erők ellene vannak s csak az erők gyengesége van mellette. A nagy erők Magyarország egysége mellett nyilatkoznak félreérthetetlenül. A Kárpátok medencéje megszabja földnek és víznek törvénye szerint az államalkotás egységes, központosított plakzatát. Állam, mely a geológia ellenére készült, jelesül, mint a sánta lajtorja. Itt nincs semmi kétség. Reclus Kliséé nem hiába mondta ezt a terepet földünk nagy könyvében nagyszerű és büszkén írott lapnak" s nem hiába irta meg francián a franciáknak, hogy itt a különböző népeket ,.hazájuk nevezetes területi egysége" tartja össze. Ezen semmi emberi irás nem változtat, meg a Kárpátokat le nem reszelik s a Dunát el nem akasztják útjában. Ezért a nagy erők mellett fiuk vannak. Ki ellenünk van, az nem más, mint az erőknek gyengesége. Amidist ma nem meri, vissza parancsolt,i a cseheket s románokat, mert ha megtenné, azol nem engedelmeskednének neki. Úgy járna, mint radiograaljaival, melyeket hetekig küldött Bukarestbe az őszön, de azok mindig eltévedtek. Az antantnak nincs ereje ahhoz, hogyjelivel, románnal szemben megparancsolja az igazságot és saját akaratát keresztülvigye, mert ha azok fittyet hánynak neki, megszűnt az antant presztízse, az antant pedig presztízsből él. Ez a nagy titok. Ez az erőknek gyengesége, is antant hatalmában hinni fogok, ha ki parancsoló diktátumánál: cseh és román engedelmeskednek. Addig sohasem hiszek megoldásainak állandóságában és várom, biztosra bázonyosan fogja tudni. — hogy anyja’e nélküle boldogtalan? Hiába kisértett meg az anyja mindent, hogy ezt a problémát kiverje szép leánya fejéből. Az úgy belekeveredett, hogy végre őt is egészen belekeverte. Már pedig problémával sem férjhez menni, sem férjhez adni nem lehet. De nem is szükséges. Tán nem is szabad. Mert ahol probléma van, ott nincs szerelem."Egyszóval, a kosár elment a tisztességes fiatalemberhez. Az többé nem is jött a kertre néző nyájas lakásba. Anya és leánya pedig, átesve ezen a problémán is, kimondhatatlan szeretettel borult egymás nyakába: „végre egyedül!" Ettől fogva, öntudállamil, olyan egyensúlyiban voltak egymással, mint egyazon emberi testnek két oldala. Észre sem vott egyik sem, hogy a másikban már önmagát is szereti. Egykét évtized után a korkülönbség jelei is mind kevésbé voltak feltűnők. Az anyu aránylag későn őszült, a leány gyorsan. Amaz fiatalos igyekezett maradni leánya kedvéért, emez viszont öreges tempókra szokott anyja példáján. Mindkettő kikérte volna magának, hogy őt bárki boldognak tartsa, de mindkettőt Ixadogtalanná lelte volna bármi életváltozás. Voltaképp semmi bajuk sem volt — s csak ez volt a baj. Vagyis érezték a probléma hiányát. Keresték is a problémát egyesült erővel. Csöndes estéken, félhomályban, folyton találtak ki egyelegget, de valósággal nem találtak egyet sem, mely bevált volna tartósan aggasztónak. Mi lesz belőlünk, ha államfőnk tesz és nem kapjuk meg többé apus után (aki ezredes volt) a nyugdíjat? Miha megbukik a biztosító társaság, amely a nyugdíjat évi járadékunkkal megkétszerezi? Mi, ha részvényekben ránk maradt kis örökségünk nem hoz osztalékokat? — És, jaj, ha be talál következni a pénz devalvációja? Államfőnk nem lett, a biztosító nem bukott meg, a részvények osztaléka mind nagyobb várom azt a taktusát az időnek, mikor a nagy ritmus megváltozik. Megérem-e az új motívum fölcsendülését? Nem tudom. A múlandósághoz most nagyon hozzászoktunk. A nagy rossz háború s a nagy jó Beethovenmegtanítottak rá. Annál hamarább fog eljönni az a várandó akkord: minél több vonzó harmónia van a megmaradt országban s minél kevesebb taszító erőt termelnek politikusaink. Minden marakodó magyar messzebbre löki az eljövendő percet. Ez az ő hangos dolguk, a csöndes várás a miénk. Addig hallgassuk az adágiokat. Úgy képzelem, ■— s talán zenetudós barátaim meg tudják mondani, igazam van-e — ■hogy az Esz-dur Kavatinában a heiligenstadti végrendelet panaszai nyilainak felénk. S néha úgy álmodom, hogy nekünk irta az utolsó kvartettet, melynek utolsó tételének ezt a nevet adta: ..Mass es sein V' ..Es vili$8 sein, es mass sem." Kittiek igy kell lenni. Beethoven magyarázói közül Bokkerrel éltek egyet, ki azt, mondja — német írónál szokatlan az ilyen hasonlat. — hogy szonátáit úgy kell képzelnünk, mintha a mesebeli tóba mesebeli város sülyedt volna el s mikor lelkes a hold, ott a mélyben megvilágítja az eltűnt világot úgy, hogy az kiemelkedik elénk. Várjon mesebeli eltűnt országok , nem fognak-e szintén fölemelkedni, ha az ő zenéjük megérkezik? Bizonyára: igen és ámen. A magyar szonáta föl fog harsanni egyszer, mert mi megtanultuk az Igazság Úr-szineváltozását. Ebben a nagy városban fogunk mi élni. Addigelé meghalnunk is sokkal könnyebb lesz, mint agáinknak volt. Ők annyi mindent hagytak itt eltávozóban. Nekünk oly kevés maradt, amitől búcsúznunk jöhet. Nem is kell félni tőle. Az ősz eljön lassan. Megtört szemünk még látja a nagy Dunát, azután nem látja többet, megyünk vele a nagy Örökkévalóságba szép-csöndesen, szép-hangtalan. A lesodort levél földre ér s oly furcsa hangot ad, mikor a rögöt végigsorolja: si-mim, si-rrum. A naspolyacserjékről lehullik a madár-látta bogyó: kopp, kopp. Az utolsó akkord szétcsendül a légbe. A hur megszakad. Adágió. Hírlap m. 2 1920 március 27. lett, a pénz pedig mindig ért ennyit, hogy az ízlésüknek megfelelőszerény keretekben igen jól s gond nélkül meg tudtak élni belőle. A rémes drágulás problémája után is hiába kapkodtak. Az is kisiklott a kezükből, mihelyt a fiókba nyúltak régi takarékkönyvük után, melynek betét-rovata néhány oldalon át mind leli volt írva s még eddig a kivétel-rovatban egyetlen számjegy sem volt látható. Végre az a hir járt, hogy az ő derűs lakásuk nagyobb részét a törvénytelen hatóságok el fogják rekvirálni veszedelmes, vad, idegen rablók részére. Ők ketten beszorítódnak majd a cselédszobába s bútoruk és mindenük, tán egy éjjel az életük is, prédája lesz a betolakodottaknak. No hát, ilt a probléma! . . . Hallga csak! Már be is ront az ajtón. De nem az rontott be. Ellenkezőleg: a megoldása. Vagyis régi, hű bejáró takarítónőjük, kinek kulcsa is volt a konyhához. S az a derék teremtés már lobogtatta kezében az írást, mely szerint a méltóságáék lakása ő neki, meg az urának, meg a családjaiknak van, egy szoba híján, kiosztva. Ő hát az urával ide költözik a cselédszobába, a gyerekeket meg elküldi falura a testvéréhez, míg a veszedelem elmúlik. A méltóságáék pedig békés,égesen maradnak a lakásukban. És így lett. S még jobb is volt, mint előbb. Mert a jólelkű derék házaspár ott lakva, pontosabban tudta kiszolgálni az úrnőket, mint az asszony egymaga, míg csak bejáró volt. Bele kóstolva ebbe a nagyobb kényelembe, az úrnők részére már inkább az lett a probléma: mi lesz belőlünk, ha a közrend helyreáll s mi kellen minden éjjelre egyedül maradunk az egész larkasban? Akedves öreg doktor bácsi, aki már régesrégest háziorvosuk volt, de sohasem kurválta őket egyébbel, mint hogy hetenként egy estét elvisztezett velük, hallván ezt az utolsó ijífffizetgyűlés, ma folytatta a pénz felülbélyegzéséről és a kényszerkölcsönről szóló* törvényjavaslat tárgyalását. Többen szóltak hozzá a két többségi párt köréből, de mindmeganynyian inkább másról — általános és részletező gazdasági, szociális, sőt politikai kérdésekről — beszéltek, mint magáról a konkrét kérdésről, amely szakszerű ludást és gyakorlati avatottságot kivált. A fölszólalók közül jóleső feltűnést keltett Vess József dr. szónoki készségével, formásan kicsiszolt lendületes eszmemenetével. A mai pártközi helyzetet belekapcsolva a tárgyaló javaslatba, ilyeneket mondott: Gyanakszunk egymásra, felülbélyegezzük egymást és a bizalmat kényszer kölcsönnel öklözzük ki egymásból . . . Így lassan kiaakul a telkekből a keresztény gondolat s minden marad a régiben ... Meg kell javítani a lelkek valutáját . . . A keresztény nemzeti párthoz tartozó papképviselőnek jelentékeny sikere volt, amelyért melegen üdvözölték a Ház minden oldalán. Az általános vita berekesztése után fölszólalt Korányi Frigyes báró pénzügyminiszter s egyórás szakszervi beszédben föltárta intencióit, megokolta intézkedéseit s bevilágított messzebbmenő pénzügyi céljaiba is. A pénz felülbélyegzését az első lépésnek jelezte a valutánk megjavításának útján. Hogy ezt az első lépést helyesen választotta meg, azzal bizonyította, hogy rámutatott arra az emelkedésre, amelyet koronánk Zürichben napokon belül elért. A miniszter nem vonta kétségbe, hogy javaslatát bírálni is lehet, mert hiszen nem takart el semmit s nyíltan be problémát, gondolkozóba esett. Aztán helyeslően bólogatott a fejével s komoly, méltányló hangon azt mondta: bizony! bizony! Mind a két úrnő megrettent. Miért mondja ezt doktor bácsi? Hiszen eddig minden egyéb problémájukra csak mosolygott s azt mondta, hogy bolondság. — Nos, azért mondom most, hogy „bizony.", mert ez az egy csakugyan nem bolondság. — Miért nem bolondság? — Mert végre is, valljuk be, a méltóságos asszony már nyolcvanon jóval túl van. Ilyen korban, ha még olyan ép, egészséges is valaki, mint ő, hirtelen meglepheti némi múló gyöngélkedés. Az anya és leánya dúli arccal, megriadva nézett össze. Mintha valami olyan óriási probléma villant volna fel egyszerre előttük, melyre soha eddig nem gondoltak. Nem mertek gondolni. — Nono, hölgyeim, — dadogott kiméletessen a doktor bácsi, — nono, hölgyeim! Hiszen ■ eddig még semmi baj. De a mi korunkban, a természet rendje fokozott óvatosságra int. Elyikük ii jóval túl nyolcvanon, másikukon! hatvanon ... Gondolják meg" Ez nem tréfa . . . Doktor bácsi azzal az érzéssel ment haza, hogy ma egy fájdalmas kötelességet teljesített, mer már rég nyomta a lelkét. Amint kihúzta lábát a nyájas lakásból, az anya és leánya dideregve simult össze. Mind szorosabban és szorosaban ölelték át egymást, nyilván dacolva azzal a rémes hatalommal, mely kérlelhetetlen bizonyossággal közeleg, hogy elszakítsa őket egymástól. Most vémeti volt a probléma! A nagy, a megoldhatatlan, az igazi. Szóval nem mondták ki. De hosszú, egy- idehangzó, keserves zokogásuk az égbe sírta fel — Mi tesz belőlünk, ha mi a n egyzerre halunk meg? . . . -----——------------------------fi pénzigymíniszter a pénz fetülvét pizeseről. — A nevazet RiwHes ülése. — Budapest, mire. 26.