Budapesti Hírlap, 1921. május (41. évfolyam, 94–116. szám)

1921-05-04 / 96. szám

2 I&BAKSTIUMU? 96. s*­ 1921 május 4. Almássy Deniz grófnő kihallgatása. — A le tárgyalás tizenhetedik napja. — Ma megkezdődött a tanúkihallgatás. A sort Almássy Deniz grófnő nyitotta meg. A hőslelkű grófnő, a ki saját éleét kockáztatva állott a gyilko­sok elé,­­hogy megvédelmezze nagybátyja, Tisza Ist­ván grófot s a ki maga is majdnem áldozatául esett a merényletnek, hiteles adatokkal szolgált a gyá­szos nap eseményeiről és Tisza István utolsó órái­ról. Almássy Deniz grófnő a tatai tárgyaláson nem­csak, mint tanú jelent meg, hanem mint sértett is. A tárgyalás megnyitása után az elnök behí­vatja Almássy Deniz grófnőt és fölkéri, hogy mond­jon el mindent, a­mit a Tisza-gyilkossággal kap­csolatban tud. Almássy Sasssz grófnő vallomása. Almássy Deniz grófnő: Október 31-én a reg­geli órákban kinézem­ a villából és láttam, hogy a villa körül néhány ember lézeng. Figyelték nagy­bátyám lakását. Aztán jöttek csendőrök, a­kik el­­mon­dták, hogy mi történik kint a városban. Figyel­meztették nagybátyámat arra az imm­inens vesze­delemre, a­mely fenyegeti. Én kértem nagybátyá­mat, hogy menjünk el a villából valahová m­ás­­hová. Megemlítettem, hogy autóval egyáltalán nem mehetünk, mert az veszedelmes, sokkal kevésbé exponált embereket szedtek ki az autóból, mint a­milyen­­, kértem, hogy kíséreljük­ meg, vájjon gyalog is,ta tudnánk-e valahová elmenni. A magam részéről a Bethezda-kórházat ajánlottam. Nagybá­tyám kijelentette, hogy nem megy közintézetne, mert az ottléte a közintézetre hozhatna veszedel­met Ajánlottam, hogy üzenjünk valami ismerős­höz, valamelyik barátjához. Megjegyeztem hogy tu­datában vagyok annak, hogy milyen nagy felelős­­séget veszek magamra, ha arra kérem, hogy gyalog­­szerrel lépjen ki a villából. Azzal érveltem, hogy ha­ itt marad, aj, a bizos halált jelentené. Nagybá­tyám azt válaszolta hogy hívatlanul nem megy senki házába. Majd elővett egy revolvert, megnézte és így szólt: Ha úgy látom, hogy segíthetek magun­kon, akkor lőni fogok. Rábeszélésemre megkértük Bokort, nézze meg, nem lehetne-e a villából vala­miképpen kijutni. Bokor kisvártatva visszajött az­zal, hogy lehetetlen innét eltávozni, mert a Her­­mina­ út torkolatánál már katonaság üik. Ajánla­tomra behívatta nagybátyám atyám házmestereit, Konrádot, majd két levelet irt, egyet Lukachich­­nak, egyet Hadik akkori miniszterelnöknek s meg­kérdeztük Konrádot, vállalná-e, hogy ezeket a leve­leket kézbesíti ? Konrád kijelentette, hogy vállalja. Nagybátyám figyelmeztette, hogy nem könnyű a feladat, a­mire vállalkozik. A­ki a villából kimegy, azt figyelik, a leveleket dugja tehát az inge alá. Újra figyelmeztette a veszedelemre, gondolja meg, — mondotta a nagybátyám, — hogy az életével játszik és csak úgy vállalkozzék, ha szívesen teszi. Konrád kijelentette, hogy mindenre szívesen vállal­kozik és ezzel eltávozott. Én akkor félrehívtam nagybátyámat és beszéltem vele. A beszélgetés köz­ben mondotta, hogy bizony szeretne élni, szeretné végveszedelemben lévő nemzetét a bajból kivezetni. ’ Nagynénim is bejött. Ekkor történt, hogy egyik­­ csendőrőm­ester jelentkezett és megerősítést kért. Nagybátyám azt mondotta neki: „Én ide nem hi­vattalak, jelentsd felettes hatóságodnak és onnan ■kérj megerősítést." A csendőrőrmester ekkor az én kérdésemre kijelentette, hogy a legénység hangulata olyan, hogy ha kell, életével is megvédi a kegyel­mes u­rat. Azt gondolom, hogy nagybátyám akkor már tudta, hogy mi vár rá. A déli órákban már körülöttünk mindenfelé zaj hallatszott. Nagybá­tyám az ablakhoz állott, egykedvűen nézett kifelé. Gaertner látogatása. — Ekkor, lehetett a déli órákban, belépett le­­lább hat katonával a villáiba, az ajtót benyomva az az egyén, a­kit Gaertner Marcell személyében fölismertem. Gaertner rendkívül izgatottan mon­dotta, hogy­ beszélni kivan négyszemközt a kegyel­mes úrral. A katonák félreállottak. Mi nem akar­tuk, hogy négyszemközt beszéljen nagybátyámmal ezekben a napokban, de ő azt mondotta, csak hagyjuk. „A kezemben a revolver, mondotta, egy az egy ellen, ebben nincs veszedelem, a kezem biztos.“ Tényleg félre is vonultak, a’ szalonba mentek. Én nagynénimmel a mellettük levő szobában voltam, ők mellettünk szinte izolálva voltak. Azt még lát­tam, hogy Gaertner, a­mikor a szalonba lépett, a­ramlagra vetette magát, de hogy mit beszélt nagy­bátyámmal, azt nem tudom. Távozása­ után nagybá­tyám elmondotta a beszélgetést és a látogatás tör­ténetét. Elmondotta, hogy a szalonba érve, miután látta, hogy a látogató na­drágzsebében revolver van, figyelmeztette, hogy ne nyúljon a nadrág­zse­­bébe, nála is revolver van s a látogató meg tudja érteni, hogy ezen a napon miért van szükség ilyen fi­gyelmeztetésre.­­ A látogató azt­­mondta, a világért sem gon­dol ilyesmire. Az egész beszélgetés két percig tartott, nagybátyám megkérdezte a látogatótól, a­ki beismerte, hogy revolver van a zsebében, hogy lá­togatásának mi a célja, mire ez azt mondotta, hogy egy Ruzicska nevű hadbírót keres, hogy nincs-e a nagybátyám lakásán? — Kérdeztem nagybátyám­tól, ismer-e ilyen nevű hadbírót, a­mire azt mondta, hogy nem. Csodálkozott is, hogy nála kereste és rögtön hozzátette, hogy ez az egyén nem is azért jött, hogy a hadbírót keresse, hanem hogy széjjel­nézzen. A látogató távozása után megkérdeztem az egyik katonától, a­ki a kísérethez tartozott, hogy hogyan jöhettek a­ kegyelmes úr házába? Gaertner is ittas volt egy kicsit, a katonák is. Láttam rajtuk. Azt mondták, hogy ők nem bántják a kegyelmes urat, csak legyen ezentúl is a nemzeté. Mikor Gaertner elment, halkan azt mondta, hogy ő úgy szereti a kegyelm­es urat, hogy még a térdét is meg­csókolná, de ezek előtt nem teheti. Mi aztán a pi­pázóba mentünk be. Két órakor megérkezett hoz­zám Radvánszky Béla báró rokonunk, a­ki el­mondta, hogy a városban járt, mindenfelé terjed a fölfifordulás és ajánlotta, hogy távozzunk a villából. Megebédeltünk, aztán két vendégünknek, Sándor­­ Jánosnak és Radvánszkynak azt tanácsolta nagy­bátyám, hogy menjenek el. Erre aztán mind a ket­ten elmentek. Az ablakból még egyszer kiszólt: Szerencsés utat.“ Azt mondtam, legalább Rad­­vánszkyt ne küldje el, a prize azt felelte, hogy ne legyen itt senki. .. Konrád visszaérkezett a két levéllel azzal, hogy Lukachich nincs a lakásán, Hadik pedig már nem miniszterelnök. Konrádot ezután ebédelni küld­tük s mi együtt maradtunk. Az inas ezután jelen­tette, hogy egy civil akar beszélni a kegyelmes úr­ral. Nagybátyám ki akart menni, de nem engedtük. Közben a fekete civilruhás egyénhez mi fs közeled­tünk és láttuk, hogy teljesen jóhiszemű. Szolgála­tait ajánlotta föl, mondta, hogy a telefon központban összeköttetése van és megtudhatja a titkos jelszava­kat Az feleltük neki: „Jó, ha meg tudja szerezni, szerezze meg." Tíz perc múlva a villa alsó vagy felső telefonján meg is szerezte a jelszavakat, hogy mi volt a két jelszó, azt már nem tudom. Három óra tájt az egyik csendőrőrmester jött föl jelenteni, hogy el akarnak menni, mert nincs elég kenyér­­porció. A cselédség odaadta a házban levő kenye­ret. Én akkor a telefonhoz léptem és haza akartam telefonálni, hogy a többi holmival együtt küldjenek ki kenyeret is. A jelszavaik nem bizonyultak Helyes­nek, azt mondta a telefonközpont, nem kapcsol, hiába kérem. Nem is kapcsolt, hiába hivatkoztam a becsületre stb. A telefonálás után megint nagy csődület keletkezett a villa előtt. Nagybátyám nevét kiabálják, botokkal, ököllel fenyegetőztek, de be nem­­jön senki. A Liget felől lövöldözést hallottunk. A gyilkosság.. _ Majdnem egész nap az olvasóban ültünk, öt vagy negyed hat óra felé a kis szalonba men­tünk. A­mikor odaértünk, kívülről zaj és hangos lépések hallatszottak. Izgatottan berohant Dömötör László inas és mondta: „Kegyelmes uram, bújjék el, vagy ugorjon ki az ablakon." Tisza rátette a vállára a kezét és ezt kérdezte tőle: „Mi az fiam, ne suttogj, nem kell félni!" Ki jött? — „Nyolc katona jött, felelte Dömötör László, halálra keresik a ke­gyelmes urat, tessék menekülni!‘ — Erre Tisza azt felelte: „Isten áldjon meg László, ha cselédem voltálEzután, mintha csak magának mondaná, hozzátette még: „Nem bajok sehová, a­hogy éltem, úgy fogok meghalni." Ekkor már hallottuk, hogy künn a hallban sorakoznak a katonák. Nagybátyám azt mondta nekünk: „úgy­' látszik, eljött életem utolsó órája." Majd megkö­szönte, hogy vele vagyunk, odament az üvegajtó­hoz, széthúzta és kiment a hallba. A kegyelmes asz­­szony és én mentünk vele kétoldalt. — Elöttünk a hallban már ott állott három fegyveres katona, félig fölemelt fegyverrel. A külső előszoba bejáratánál, majdnem a közepén, talán egy kicsit jobbra, még egy katona állott, künn az elő­szobában még néhány. A­mint kiléptünk, ránk szól­tak, hogy Tisza István grófot keresik. „Az vagyok“ — felelta a nagybátyám. A közepén­ állót, a­kit Dobó Istvánban felismertem, azt kérdezte, hogy mi van a kezében. Nagybátyám nyugodtan felelte, hogy revolver, a tietekben pedig puska, tette hozzá. Ez­után háromszor-négyszer is rászóltak, hogy tegye le a revolvert. A katonák cigarettáztak. Az egyik az arcomba fújta a füstöt. Nekünk az mondták, hogy­ ­ Fioretti. __ Assisi Szent Ferenc virágoskertje. — Kaposy József régóta lelkes híve Szeratikus Szent Ferenc kultuszának. Most lefordította egé­szen a Fioretti-t, Assisi Szent Ferenc virágoskert­jét, bevezetésül pedig elmondja a szent életét. Le­hetően szószerinti fordítást ígér, de mi csak azt az ígéretét tudjuk ellenőrizni, hogy fordítása egyszerű, természetes és könnyen folyik. A bevezetés kimerí­tőbb lehetne. Szent Ferenc emlékezete, népszerű­sége, hosszú századokon át nemhogy elhomályoso­dott volna, hanem élénkebb, mint valahia. Kapo­v érdemét nagyban növelte volna, ha nem elégszik meg a szent életének vázlatával, hanem hátterül megfesti korát és óriási hatását az egész keresztény világra. A magyar közönség hálásan fogadta volna, ha bővebben kifejti, hogy mért volt valamikor Szent Ferenc rendje a pápaság után az első hata­lma a világon. De örülnünk kell annak is, hogy végre meg­kapták a (Géniusz díszes, illusztrált kiadásában) a magyar Fiorettit, Szent Ferenc és társairól szóló legendák virágoskertjét teljes épségben és hiteles­ségében. Ma, a lelki nyugtalanságok idejében, kedve­sebb, megnyugtatóbb olvasmányt alig tudunk el­képzelni, mint a Fioretti. Olvasása közben rájö­vünk, hogy a mi jó van lelkünkben, abból ellyet­­mást éppen Szent Ferenc naiv hitének, örökké de­rűit lelkének köszönhetünk. A­míg a keresztény­ségben fogjuk keresni a vérző, szenvedő világ problémáira a feleletet, addig a szegények érzé­keny, szomorú lelke az assisi szent életéből fog vi­gasztalást meríteni A ház meggyőződéseit senki sem tudta oly egyszerű eszközökkel a szív mélyébe jut­tatni, mint ő. Tökéletes alázatossága mellett derült világnéz­ete ■ a legmegkap­óbb vonása. Kaposy írja róla, hogy könyörületes vigasztalója volt századá­nak és a halált fa énekelve várta. Hogy a mai szo­morú időknek is jusson valami ebből a vigasztalás­ból, közöljük a Fioretti nyolcadik fejezetét, mely­ben Szent Ferenc kioktatja Leó testvért a­ tökéletes vigazságról. Szent Ferenc, szól a legenda, egyszer télvíz idején Perugiából jövet. Leó testvér kíséretében .An­gyalos Boldogasszony ki ostroma felé tartott. A ke­mény hidegben fázva és dideregve, magához hivta Leó testvért, ki előtte ment s így szólott hozzá: Frate Leone, ha mindjárt megesnék is, hogy a ki­sebb atyafiak (a szerzet tagjai) az egész földön nagyszerű példáit adnák az életszentségnek és az istenfélelemnek, azért írd és jegyezd szorgosan, hogy nem ebben van számunkra a tökéletes vi­gasság. Aztán tovább menve, másodszor szólt rá: Ó Frate Leone, ha testvéreink vakokat és bénákat gyógyítanának, ördögöket űznének, a sük­eteknek visszaad­hatnák hallásukat, a sántáknak járásukat, a némáknak beszédüket s a mi még ennél fa több, négynapos halottakat támaszthatnának föl: h­ol, hogy nem ebből álll a tökéletes öröm és vigasság. Kevéssel utóbb ismét hangosan fölkiáltott: O Frate Leone, ha kisebb atyafiak minden nyelvben, az összes tudományokban és írásokban jártasak len­nének, ugy hogy jövendölni tudnának , kinyilat­koztathatnák nemcsak az eljövendőket, hanem még a lelk­ismeret legrejtettebb titkait fa­­ird, hogy nem ebben van a tökéletes vigasság. Majd kissé előbbre jutva, mondó: a Frate Leone, Istennek juhocskája, ha a kisebb atyafiak az angyalok nyelvén beszélnének s tudnák a csillagok járását és a füvekben rejlő titkos erőt; ha föltámli­nának előttük a föld mélyének kincsei; ha ismer-­­nék a madarak, a halak, az állatok, az emberek, a fák, a kövek, a gyökerek és a vizek erejét: ird, hogy még ebben sincs tökéletes vigasság. Egy darab után csak hallgattak, de aztán Szent Ferenc harsá­nyan fö­lkiáltott: Ő Frate Leone, ha atyánkfiai nem tudnának prédikálni, hogy az összes hitetleneket Krisztus vallására térítenék, még ebben sem állana a tökéletes vigasság. S ily módon beszélgetve jó két mértföldnyi utat tettek meg, mikor végre Leó testvér nagy cso­dálkozással kérdezte: Ugyan atyám, az Isten szerel­mére kérlek, mondd meg hát, miben áll a tökéletes vigasság. S Szent Ferenc felesé: Ha majd átázva, a hidegtől vacogva, sárosan és éhesen elérjük Angya­los Boldogasszonyt, zörgetünk az ajtón s a kapus mérgesen rárak r­vad­: Kik vagytok? s mi azt mond­juk : Ketten atyádfiaitok közül, ő pedig így vála­szol: Hazudtok, ti­gaz naplopók vagyok, kik csal­játok a világot s eillopkodjátosti a szegények elől az alamizsnát; takarodjatok — s nem nyitja ki az ajtót, hanem ott hagy bennünket ücsörögni késő estig a hóban és vizbetni, éhezve és fázva, — akkor ha ezt a kegyetlen igazságtalanságot, ezt a gyaláza­tot békében, zúgolódás nélkül tárjuk s szerényen és szeretettel azt gondoljuk magunkban, hogy a ka­pus csakugyan jól ismer bennünket s hogy az Is­ten akarja, hogy igy támadjon ellenünk, oh­ird Frate Leone, hogy ebben van a tökéletes vigasság. Aztán, ha tovább is állhatatosain zörgetünk s ő fel­háborodva jön ki újra s mint alkalmatlan tolako­­dókat szidalmakkal és ökölcsapásokkal üz el és így szól: El innen, hitvány csavargók, menjetek az is­potályba, itt nincs számotokra hely. Ha ezt is jól

Next