Budapesti Hírlap, 1921. május (41. évfolyam, 94–116. szám)

1921-05-04 / 96. szám

1921 május 4. 300AHST1 HÍRŰ? (96. ») * álljunk hátra. Engem az egyik félre is akart tolni, de nem mentünk el. Velem szemben egy szőke, kék­­szemű fiatal katona állott, a­ki Horvát-Sanovics le­hetett. A másik magas, barna, vállas férfi volt, ba­juszt viselt. Ha látnám, talán megismerném. A kom­munizmus alatt egy vörös katona kérdezte tőlem,­­hogy felismerem-e az egyik­ gyilkost Pogányban, azt feleltem, hogy nem ism­erem, ha látnám, akkor ta­lán tudnám. Az eljárás során fényképét mutatták nekem. Nem ismertem rá bizonyosan. A velem szemben álló fiatal katona szólt, hogy álljak félre. — Tisza egyszerre végignézett a katonákon, talán a­mint előre mondta, azt vizsgálta, hogy le- ölhet-e magán? Bizonyára látta, hogy nincs re­mény, mert nyolc fegyveres katona volt szemben, a­mire letette a revolvert a tükör párkányára. Ekkor egy pár percig durva beszéd folyt. Főképpen Dobó beszélt. Azt mondta, hogy Tisza a sok nyomorúság és a háború oka, hogy ő már nyolc éve katona, négyszer megsebesült és a felesége hűtlen lett­­hozzá. Tisza erre azt felelte, hogy „Én nem tudom fiam, én nem vagyok az oka.“ Nyugodtan állt a katonák előtt, rám nézett, mosolygott is, a vállamra tette a kezét. A negyedik katonához ekkor, a­ki az ajtónál állt és a­kit Sztanykov­szkyban vélek felismerni, Dobó hátrafordulva, odaszólt: „Megvan-e végig az összeköttetés?“ A negyedik azt mondta: „Igen, meg van." Dobó erre így szólt: „Kegyelmes úr, ütött a végső órája." — A fali óra e pillanatban félhatot ütött. Ti­sza erre nekem és a kegyelmes asszonynak búcsút intett, majd hirtelen mozdulattal előreugrott, úgy látszik Dobó puskáját akarta elkapni. Én is előre­­ugrottam és elkaptam a szemben álló katona fegy­verét. Erre egyszerre több lövés dördült el. Hogy ki lőtt először és hogy hol érte a golyó először nagy­bátyámat, azt nem tudnám megmondani. Azt sem, hogy a haslövés Dobótól származott-e? Az a golyó, a­mely engem a homlokomon ért, talán nem érte Tiszát, de az a harmadik katona, a­ki a kegyelmes asszonnyal állt szemben, egész nyugodtan célzott, azt hiszem, ennek a golyója találta Tiszát az oldalán. — A nagybátyám rám dőlt. Tompa ütést éreztem a fejemen, úgy rémlik nekem, hogy a szőke fiatal katona így kiáltott: „Ha most is véded, dögölj meg te is." Még egy lövés dördült, körülöttem elsö­tétült minden, Tisza egészen rám nehezedett és el­esett. Én is elestem. Úgy látszik, hogy ekkor elájul­tam, mert arra, hogy a gyilkosok hogy mentek el és mikor, egyáltalán nem tudok emlékezni. Arra emlékszem, hogy a­mikor körülnéztünk, ott feküdt Tisza a földön. Azt mondotta: „Végem van, ennek így kellett lenni." Azután még ennyit mondott hal­kan. ..A fejem", majd némán feküdt a földön. Én először nem láttam sebet, a fejét megtapogattam, ott sem volt seb. Csak a­mikor felbontottam a ru­háját, akkor láttam a golyó nyomát. Ekkor már alig élt. Az ajka gyöngén mozgott, a nevemet mondta. Úgy látszik akart valamit, s föléje hajoltam, ekkor még ennyit mondott: „Köszönöm, a viszont­látásra." Többet ezután nem szólt. A cselédek össze­futottak és én orvosért küldtem őket. Addig párnát tettem a nagybátyám feje alá, de láttam, hogy már meghalt. A feje erősen vérzett. Pár perc múlva ott kedvűen, nyugalommal és szeretettel viseltük, oh Frate Leone írd föl, hogy ebben van a tökéletes vigasság. S ha mi azután elkényszered­ve, összegém­­beredve az éhségtől és hidegtől, ismét kopogunk s nagy siránkozással az Isten nevében bebocsátásért esedezünk s az most már dühösebben ordítja: Tűr­hetetlen gaz fickók, man­d dpüf­öllek én benneteket érdemelek szerint, azzal kezében fütykössel kijön, megragad bennünket csuklyánknál, földhöz ver, belehempergett a hóba s botjával hatalmas ütése­ket mér ránk: ha mindezt békével és vidáman tűr­jük el az áldott Jézus szenvedéseire gondolva, oh írd Frate Leone és jegyezd isiöl, hogy ebben van a tökéletes vigasság. És most halld a végét. A Szent­lélek összes malasztjai és ajándékai között, melye­ket Krisztus az 5 választottjainak ada, a legfőbb, ha valaki önmagán győzedelmeskedik. S a Krisztus szeretetéért minden bajt, igazságtalanságot és gya­lázatot készséggel elvisel. Mert az Isten többi aján­dékaiban nem dicsekedhetünk, mivel, hogy nem a mieink, hanem az Istenéi. Azért mondja az apos­tol: van-e valamid, a­mi nem az Istentől volna? s ha nincs, mért dicsekszel, mintha a tieid lennének? De a nyomorúság és szenvedések keresztjében bát­ran dicsekedhetünk­, mert az apostol is mondja: nem a­karok másban dicsekedni, hanem csak a mi ignznnk Jézus Krisztus keresztjében. Gondoljon mindenki a most vajúdó világra, az önmatgát marcangoló emberiségre, a gyászos ma­gyar sorsra és a kétségbeesés gondolataival, kísér­téseivel álítsa szembe a legenda tanítását, örök nyomorúságban lesz részünk, a­míg a népek egy­­m­ást akarják legyőzni és nem lesz addig tökéletes vigasság a földön, míg a népek önmagukon nem győzedelmeskednek. volt az orvos és konstatálta, hogy nagybátyám már meghalt. Hány lövés dördült el ? — Körülbelül fél órával a tett után megszólalt a telefon. Sándor János telefonált, hogy beérkezett a városba. Pár szóval megmondtam neki, hogy mi történt. Később Radvánszky Béla is érdeklődött. Estefele újságírók jöttek és a rendőrség emberei. Egy főhadnagy, mint Radvánszky mondta, szintén ott jött a hadügyminisztérium megbízásából, a­zt akarta megnézni, hogy valóban és egészen meghalt-e Tisza?. Csak az ajtóból nézett be a halottszobába. Be nem ment, ezzel is beérte. Az inas később azt mondta, hogy a gyilkosok közül kettő visszajött, vigyázzak én is. Többet a dologról nem tudok. Az elnök: Méltóságod hány sérülést szenvedett? Almássy Deniz: Az orvosok, azt mondják, hogy kettőt, én azt hittem, hogy csak egy sebem van. Az elnök: Ezek külön lövésektől származnak.? Almássy Deniz: Néhány lövés dördült egyszerre, azután még külön lövések. Legalább öt-hat lö­vés volt. Az elnök: Az ajtó felől is történt lövés? Almássy Deniz: Talán a­mikor már a földön feküdtünk. Még a­mikor feküdt, akkor is rálőttek. Az elnök: A középső katona milyen messze ál­lott a kegyelmes úrtól? Almássy Deniz: Közvetlenül közel. Az elnök: A helyszínen megállapították, hogy mindössze fél lépésnyire volt? Almássy Deniz: Igen, a baloldali valamivel messzebb állott, a jobboldali egészen mellette. Az elnök ezután átadja Almássy Deniz grófnő­nek a Vasárnapi Újságnak a kommunizmus alatt megjelent egyik számát, a­melynek címlapján Po­gány József fényképe van és megkérdi, hogy felis­­meri-e a fényképen a harmadik katonát. A grófnő kijelenti, hogy az alakját kellene látnia. Ha szembe­sítenék vele, talán felismerné. Az elnök: A kegyelmes úr biztos volt abban, hogy elpusztítják? Almássá Deniz: Holt biztosra vette, tudta, hogy ő az egyetlen akadály, tudta, hogy az ő életére éhesek. Az elnök: Az okot is tudta? Almássy Deniz: Nem precizirozó, de meg lehet érteni. Nagybátyám már évek óta névtelen levele­ket kapott, barátai figyelmeztették, hogy állandóan életére törnek, de ő minezekre nem adott semmit. Aznap azután már érezte. Az elnök: Nem tudták volna módját ejteni an­nak, hogy megmentsék? Almássy Deniz: Nem, di nem akarta, igaz ember és férfi volt. . Elmondja ezután a grófnő, hogy aznap a szom­szédságukban lakó Balázs Béla főispán ebéd után egy levelet dobott át a kertbe, a­melyben azt írja, hogy biztos forrásból értesült, hogy Tisza élete el­len ma vagy holnap támadást intéznek, kéri ennél­fogva megtenni a szükséges intézkedéseiket. Tisza a levelet átolvasta, nyűgödésn összehajtotta és így szólt: — A szükséges inézkedéseket megteszik ott, — és az égre mutatott. Az elnök kérdéseire továbbá elmondja a grófnő, hogy a geszi uradalom titkára a gyilkosság napján félhárom­­óra tájt Nagyváradról vagy Budapestről telefonértesítést kapott, hogy Tiszát és őt is megöl­ték. Ebből is látszik, — mondja a grófnő — hogy a ki ott volt a déli órákban, az referált. — Szent meggyőződésem, — mondja a grófnő — hogy előre meg volt határozva az egész dolog. A csendőrök lefegyverzése. Az elnök: lyen-e tudomása arról, hogy a csend­őrök lefegyverzése hogy történt? Almássy Deniz: Rövid pár perc volt az egész. Az inas jelentette, hogy, a katonák megérkeztek, halálra keresik nagybátyámat. Mi, alig hogy kinyí­lott az ajtó, már láttuk, hogy a csendőrök sora­koznak. Nem kellett azoknak se erőszak, se rábe­szélés, hiszen fizikai idő sem volt erre. Még a leg­halványabb kísérletet sem lelték az ellentállásra, már délelőtt sem, a­mikor Gaertner kijött a kato­nákkal. Az elnök: Az inas jelentette, hogy jönnek és azt is mondotta, hogy ketten-hárman lementek a csendőrökhöz? Almássy Deniz: Igen, ketten-hárman. Négyen bejöttek, de én többeket láttam még a háttérben. Ezek végezték a lefegyverzést. Az elnök: Méltóságod észrevette, hogy ittasok voltak a gyilkosok, vagy talán alkoholszagot érzett rajtuk? Almássy Deniz: Nem, pedig egészen közvetlen közel állottam hozzájuk. Az elnök: Megmarad a mellett, hogy mind a három gyilkosnak kellett lőnie? Almássy Deniz: Igen. Az elnök: A kegyelmes úr órája is megsérült? Almássy Deniz: Darabokra tört. A szemüveg rajta maradt, azt én vettem le. A grófnő ezután elmondja, hogy a­mikor má­sodszor szembesítették Dobéval, már jobban ráis­mert. Ez beszélt a legtöbbet, ez vitte a szót. Sztany­kovszszyról azt mondotta a hadbírósági tárgyaláson, hogy az alakja megfelel, a szilhuettje egyezik azzal, a­ki az ajtóban állott. Ezt a vallomását most is föntartja. Dobót a főtárgyaláson határozottan fel­ismerte. Szembesítés a vádlottakkal. Az, elnök ezután szembesíti a vádlottakat­.a. grófnővel. Először Gaertnert szólítják elő, a kire ráad­ják azt az esőköpenyeget, a melyet a villában, tett látogatása alkalmával viselt. A grófnő teljesen ráismer. Majd Sztanykovszkyt szembesítik a grófnővel.. Sztanykovszkyt katona­ruhába öltöztetik s úgy állt­­ják a grófnő elé. Almássy Deniz: Már láttam katonaruhában őt, de az alakját úgy is teljesen felismerem. Hüttnert nem ismeri föl a grófnő, Kéri Pált Az elnök: A család kitől féltette Tisza István grófot? A csőcseléktől vagy a forradalom vezetőitől­ Almássy Deniz: Én inkább az utóbbitól. Évek, óta bujtogattak ellene, azt tudtuk. Az elnök: Megmaradt méltóságod a mellett a vallomása mellett is, hogy Tisza István elejtett sza­­vaival elárulta, hogy a forradalom vezetői tőle tar­­­tanak és ő benne látják az akadályt? Almássy Deniz: Igen. Azt mondotta, hogy sze­retne élni, hogy végveszélyben lévő nemzetét meg­mentse, de már nem lesz idő. Az elnök kérdésére ezután elmondja a grófnő, hgy 1919. szeptember 5-én Geszten fölkereste őt két detektiv, kihallgattak és azt mondották, hogy jöj­jön Pestre. Az egyik detektivnek,­­ Enyedinek, úgy­* látszik, utasítása volt, hogy kérdezze meg, hogy hajlandó volna-e följönni. Figyelmeztette azonban,­ hogy nem köteles vallomást tenni. Ő azonban ki­­jelentette, hogy hajlandó Budapestre menni és val­lomást tenni és átadta fényképét az utazási igazol­­vány céljára. Átadott továbbá a detektívnek egy levelet, a­melyet Radvánszky báró írt Diamandi román miniszternek, a­ki akkor Pesten volt. A le­vélben a báró az igazolvány gyors kiállítását kérte. Utólag a rendőrségen azt mondták, hogy a levél és a fénykép elveszett, azért nem tudták az igazolváyt megszerezni. — Négy hétig vártam — mondja a grófnő —, nem jöttek. Talán azért, mert egy kicsit többre em­lékszem, mint a­mennyi alkalmas volna. Erre mi magunk megszereztük az igazolványt, a­mi nagyon gyorsan sikerült. A rendőrségen azonban nem akar­ták megtenni, különben nem tettő föl, hogy a személyi adatok és az elveszett fénykép helyett ne tudtak volna mást szerezni. Már akkor világosnak tűnt föl előttem, hogy hatalmi tényezők vannak az ügybe belekeverve. Friedrich István akkor minisz­­terelnök volt, nyilván csak róla lehetett szó. Az elnök: Ezt a gyanút méltóságod egyéb okokkal nem tudja alátámasztani? Almássy Deniz: Személyesen Friedrichről akkor még nem tudtam. A későbbi események tették­ világossá előttem, hogy ő az. Az elnök: Ezt a gyanúját Friedrich István el­len fentartja akkor is, hogy ha kiderül , hogy mint miniszterelnök ő rendelte el az ügyben az erélyes nyomozást? Almássy Deniz: Ennek dacára föntartom. **­Az ügyész és védők kérdései után az elnőtt szembesítette a grófnőt Gaertner Marcellel. A­­gróf­nő szemébe mondta mindazt, a­mit kihallgatása so­rán reá vonatkozóan vallott. Gaertner kijelentette, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Almássy Deniz grófnőt ezután vallomására megsikettették. Jo- ReeSosinszky Sé­s­zérd N­ika ml­ga rósa. A biróság ezután Radvánszky Béla bárót hall­gatta ki. Az általános kérdésekre elmondja, hogy harminchárom éves, orvos, nagybirtokos, Tisza Isti­ván gróf a nagybátyja volt, Almássy Deniz grófod pedig a rokona. — Október 31-én — úgymond — lövöldözé­seket hallottam, gondoltam, hogy forradalom lehet, s miután villamosok nem­ jártak, gyalog indultam el a Roheim-villába, a­hová két órakor érkeztem meg. Beszélgetésünk alkalmával Tisza gróf csak úgy mel­lékesen említette, hogy egy reá félbolond benyomá­sát tevő ember járt itt, valamit beszélt, majd eltá­vozott. Azután a nagybátyája a politikai klubba akart menni a városba, de erről nagynénim lehett­szélte. Erre Sándor Jánosnak mondta, hogy vigyen­ üzenetet a klubba és arra kért engem, hogy az üze­netet majd én vigyem hozzá vissza. Mondtam, rend­ben van, csak egy kikötésem volt, hogy éjjel ott al­­­hassak nála. Féltem, hogy akkor készül valami. A­ Nemzeti Kaszinóból átmentem a klubba, Sándor­ János azonban még nem volt ott. Csodálkoztam­ ezen, hiszen neki előbb kellett volna megérkeznie- Néhány perc múlva azonban izgatottan jött a te­­­rembe s jelentette, hogy nagybátyáimat meggyilkol­ták, Almássy grófnő pedig megsebesült. A' mentők­' höz rohantunk autóért, csak egy volt, mondták, és az már kiment a gyilkosság színhelyére. Mivel kocsit nem tudtunk kapni, gyalog mentünk a villába. Nagybátyám úgy feküdt a parketten, a­hogy a gyil­kosok ott hagyták. Azután átvittük a másik szót 3

Next