Budapesti Hírlap, 1921. június(41. évfolyam, 117–141. szám)

1921-06-25 / 138. szám

2. Budapesti Hírlap 213/ 1921 június 25. — Ez a törvény tegnap jelent meg a hivatalos lapban a költségvetési törvény alakjában, tehát a hatását eddig még nem éreztethette. Azonban ha ez volt a célom, akkor ragaszkodom ahhoz is, hogy az legyen az eredmény, a­mit én kontempláltam­. Ezért nem mehetek bele abba, hogy kéz alatt történjenek vásárlások, a­melyek a tőzsdét rém élénkítik és a papírok nívóját nem emelik fel. Készségesen kije­lentem te­hát, hogy részben a TÉtIE, részben a Giró egyesület által azon leszek, hogy kimutattassam, hol vétettek a papírok. Ragaszkodom ahhoz, hogy az illető vállalatok, a­melyek élni fognak evvel a ked­vezménnyel, azok ne a magánforgalomban, hanem a tőzsdén vásárolt részvényekkel zójják le a n­igyod­­vakságukat. (Elénk helyeslés.)­­ Egy dologban nem osztom az interpelláló­t. képviselő úr nézetét. Ő azt mondja, hogy a közép­­osztály egy része úgy akarta vagyonát javítani, job­ban mondva évi jövedelmét gyarapítani,­ hogy a­­ tőzsdén vásárolt papírokat. Szerencsétlen dolog, ha valaki azt hiszi, hogy munkanélküli nyereségből le­het vagyont gyarapítani. Ez a felfogás az, a­mi any­­nyira befészkelte magát nemcsak nálunk, hanem egész Európában a középosztályba és a­mi igen ve­szélyes dolog. Csak a munka termelhet igazi értéket. Ennélfogva a­ki spekulációval vesz értéket, az okve­­tetlenül valakinek a munkateljesítményét veszi el, valószínűleg nem a saját magáét. A rendszerem­ igen keserű kúra, de szükséges kúra. Nem kel spekulál­nia a magyar középosztálynak.­ A magyar középosz­tály legyen nyugodt: az ő bankjai, iparvállalatai jól állanak, azok a ptrafikfízist ki fogják állítni. Tehát tartsa meg a papírját­­és vegyen állampapírt, zálog­levelet. Ott semmi tini látta­zés nincs, ott egész nyu­godt lehet. El­sz­ben a magyar középosztálynak ma az a nagyon különös szokása, —­ a­mit, sajnos, a s­áboru vitt bele, — hogy elmegy a tőzsdére speku­lálni. Erre semmi szükség nincs.­­ — Ezzel kapcsolatban tisztelt barátomnak má­sik kérdésére is válaszolok. Hallom, hogy különösen azóta, a­mióta a vagyonváltság második és harma­dik része megjelent, főkép a kisgazdatársadalmat azzal izgatják, hogy én a vagyonváltságnál a földet jobban terhelem meg, mint a többi vagyontárgyat. Ez a tisztára rémkép. Hiszen a túlsó oldalon folyton ezt a szemrehányást kapom, hogy nem vagyok elég kemény a­ földbirtokkal szemben. Én senkivel szem­ben sem vagyok kemény, én mindenkivel egyformán bánok el. Meg vagyok győződve, hogy a gazdatársa­dalommal együtt al­kép fogjuk átalakítani ezt a ja­vaslatot, hogy az mindenkit ki fog elégíteni. Hogy fizetni kell, azt tudja mindenki. Még­pedig fizetni kell az egyenlő teherviselés elve alapján.­­ Azok a hírek, a­melyeket részben nagykorú, részben pedig szellemileg nem egészen nagykorú egyének terjesztenek, hogy én megengedem, hogy 4-5 százalékot fizessenek a részvénytársaságok, ez tisztára bolondság, vénasszonyos pletyka. A helyzet úgy áll, hogy eddig a budapesti nagy bankok — talán három kivételével — nyilatkoztak, hogy kész­pénzben fizetik be a váltságot. Ezt be is fizették, még­pedig befizették a december 20-iki árfolyam alapján. Tehát nem 1—6, hanem legalább 22—23 százalékot fizettek. Általában a vagyonváltság 20 százalék; ki­sebb embereknél kevesebb, de 20 százaléknál sehol sem nagyobb. — Igenis, az ingó tőkét én megadóztattam. Éppen ezért van az, hogy én mindenféle módosítás­hoz hozzájáru­latok, csak ahhoz nem, hogy az­első vagyonváltságról szóló törvénynek megváltoztassam­­azt a szakaszát, a­mely szerint­ szeptemberig készen kell lenni a második és a harmadik vag­yonváltság­­tn­ak is. Én a szavamat nem változtathatom meg. A tíz mgyar pénzügyminiszter szavát csak egy másik pénzügyminiszter változtathatja meg. Egy másik pénzügyminiszter kell az én he­yembe ahhoz, hogy ez megváltozzék. Nekem ehhez ragaszkodnom kell, mert hiszen a bankok és az iparvállalatok által be­fizetett összeget én már elköltöttem, még­pedig nem folyó kiadásokra, hanem váltókra, olyan váltókra, ■i­melyeket a magyar állam hitele szempontjából ki kellett vázol­om­. Ma az a helyzet, hogy­ a­­­magyar pénzügyminiszter az emberek áldozatkészsége követ­kez­tében tud fizetni, és ezt adja meg hitelünk alapját. Mert így jártam­­­, azért kaptam sokkal olcsóbban a pénzt, mint bármely szomszéd állam pénzügymi­nisztere ez egymilliárdos kölcsönben. Akkor, a­mi­kor a jugoszlávok 7 százalékra kaptak pénzt mint győzelmes állam, én 5,2 százalékra kaptam azért, mert a váltómat beváltottam. De elköltően az ingó váltságot, kell, hogy az ingatlan váltság is megsza­vaztassák. Ezek figyelem­bevétele után kérem, tttel­­tér'­essék a válaszomat tudomásul venni. (Elásik helyes­és.) Az interpelláló képviselő és a Ház is tudomásul vették a választ. A szatmári ügyek. Ezek után Tömöri Jenő interpolációja követ­kezett, a­mely a szatmármegyei visszaélésekről szólt. Előadta, hogy a műkor mentelmi joga megsértését bejelentette, nem akarta azokat a visszaéléseket és atrocitásokat megemlíteni, melyekért Szat­már megye néhány lelkiismeretlen tisztviselőjét teszi felelőssé. Kerületében 600 zsidó szavazó van, egy sem szava­zott rá. Ha tehát zsidókat is véd most, akkor nem vádolhatják őt elfogultsággal, csak a keresztény erkölcsnek hódol, mikor egyenlő mértékkel mér. .Sz­atmár megye négy képviselője kérte a belügymi­nisztert, Péch­y László főispán fölmentésére. A bel­ügyminiszter azonban az óhajtás­r­ól kitér, ez okán közérdekből most előterjeszti konkrét adatait. Az oda nem való dologkerülő, destruktív tisztviselők el­­jávontását sürgeti, de távol áll tőle az egész szat­­má­rie­gyei tisztikart megbántani. Beszédét azután olyképp folytatja, hogy azt mondja: Rátér azokra a betyárságokra. (Zajos föl­kiáltások­­ középen: Hogy lehet ilyet mondani!) Az elnök kéri Tömörit, hogy ilyen kifejezést különösen előzetesen ne hasz­náljon. Tömöri Jenő fölolvassa a fehérgyarmati csendőrség jelentését, a­mely szerint Kerekes László földbirtokost és Tóth Tibor főszolgabírót Anderlik István és társai el akarták tenni láb alól, mert románbarátoknak mondották őket. (Mozgás.) Kassak­ Káro­l: Még akkor sem­ lehet láb alól eltenni. Tö­möri Jenő: A tanúvallomásokból feltűnt, hogy egyik sem volt románbarát, sőt mind a ketten magyar tiszteket és tisztviselőket segítettek át magyar terü­, fetté. Ezeknek az uraknak az útból való áttételére azért volt szükség, h­ogy a csengeri főszolgabírót, Suhatty Lászlót Fehérgyarmatra lehessen beosztani. A megyei szolgabírák közül egyik sem a saját járá­sában tel­jesít szolgálatot. Abdetlik va­lom­ásából ki­tűnik, hogy ő adta be a feljelentést Kerekes és Tóth ellen, de viszont lehetőséget adott nekik, hogy 48 órán belül átszökhes­senek Romániába. Az inter­pelláló az elkövetett atrocitásokat Péchtz László fő­ispán rendeletének tulajdonítja. Majd Szmrecsátmki László fő­hadnagy jelentését olvassa föl. E szerint Kölessy János főszolgabíró fölkereste , a főhad­nagyot azzal, hogy százezer koronát kereshetnek, ha lehetővé teszi, hogy Csehorvárba dohán­yt csem­pésszenek át. A főhadnagy ezt visszautasította, és megmondotta, hogy ez tisztességtelen dolog, a­mire a főszolgabíró azt felelte, hogy ha így meggazdagod­­nak, az állam is gazdag lesz. A rendőrség­es a csendőrség is tud a tervéről és csak a főhadnagy jóakarata szükséges még. A­mikor a főhadnagy ezt megtagadta, erre a főszolgabíró kijelentette, hogy ő is eláll a csempészéstől. De Kölessy még mindig főszolgabíró. A főhadnagy jelentést tett följebbvaló­­jának, a­ki arra utasította, hogy szinleg menjen bele a dologba. Az interpelláló azután a csengett vissza, élésekről szólt. Ártatlan embereket kínoznak és ba­­sáskodnak. Nem mondja, hogy mindezt Péchy csi­nálja, de az ő kormányzása alatt történik. Csen­gőében egy zsidót úgy megvertek, hogy Pestre kel­lett vinni szanatóriumba és mikor vissza akart menni, akkor Péchy főszolgabíró azt mondotta, hogy agyonveri, ha visszajön. A szóló megkér­dezte Péchytől, hogy valóban mondotta-e ezt, mire a főszolgabíró azt felelte, hogy internálják azt a zsidót, mert különben veszedelmezteti a megye közrendjét. Péchy főszolgabíró négy jegyzőt füg­gesztett föl, ezek közül három zsidó. Péchy Ferdi­­nándy akkori belügyminiszter intézkedésére hivat­­kozott, a­mely szerint valamennyi zsidó jegyzőt el kell csapni. Ferdinándy kijelentette a szóló előtt, hogy ebből egy szó sem igaz. A negyedik elcsapott jegyző keresztény volt. Ezt azért csapta el Péchy, mert az egyetlen jegyző volt, a­ki a szóló mellett korteskedett. Ez a jegyző elcsapatása után Buda­pesten a Szent János-kórházban elvágta a nyakát és meghalt. A három zsidó jegyző a legkitűnőbb jegyző volt, az egyiknek a főszolgabíró később meg is bocsátott. Péchy intézkedéseit a hatalommal való visszaélésnek minősíti, így egy gyógyszerészt szaró­ OISSZOIHkirCidit. Sivár unalom terjeng a távozó zenei évad fö­lött, szürke ködéből egyetlen maradandó impresszió sem világít felém. A háború kitörése óta valameny­­nyi szezon közül ez volt a legjelentéktelenebb, ért­ék­ben, érdekességben teljesen illásával minden följegy­zésre méltó eseménynek. Muzsika helyett inkább harci zajt hallottunk a muzsikusok táborából. Igaz, jóformán minden tudományos és művészi intézmé­nyünk forrong, mindenhol világnézetek és generá­ciók ütköznek össze. De talán sehol sem tombol oly ádáz harc, mint a muzsika szelid berkeiben. A kü­lönböző művészi irányok és politikai jelszavak mö­gött meghúzódó klikkek és érdekcsoportok vad düh­­vel rontanak egymásra. Talán a tusa hevében, az állítólagos elvekért vívott küzdelmekben, elesik vala­melyik vezér s megürül egy hatalmi pozíció, vagy harcképtelen lesz az ellenfél s akkor az ostromlott stádiumot kényelmesen élvezheti tovább birtokosa. Természetes következménye ez a szerencsétlen hely­zet a két forradalomnak, melyek a magyar zenemű­vészet legjobbjait barrikádokkal választották szét egymástól. Szomorú és mulatságos, hogy a vezérek, köztük világhíres nagyságok, mennyire nem akarják elismerni egymást. A ki tud olvasni a sorok között és ismervén a viszonyokat, érti a kulcsos regény megfejtésének titkát, az érdekes megnyilvánulását fogja látni a most mondottaknak egy nemrég meg­jelent szenzációs könyvben, mely ,,két küzdő mű­vészről és egy stréberről" szól rendkívül szatirikus korrajzzal. A német nyelven megjelent íry szerzője egyik legnagyobb művészünknek a felesége ... És semmi halavány reménysugár sincs arra, hogy ez az áldatlan testvérimre megszűnjék. Az Old fireat Man, az öreg Mihalovich Ödön, kinek finom diplomáciája, megértő fogékonysága olyan sikerrel tudta mindig kiegyenlíteni az ellentéteket, érdemek­ben gazdag, hosszú pályájának fáradalmait piheni. A jelenlegi vezérek sokkal inkább harcos felek és sokkal szub­ektívebbek, semhogy a legkisebb áldo­zatot is meghoznák, talán a­z egyéni hiúság rová­sára, de a magyar zeftei művelődés javára. Csoába­Magyarország nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy mikor több zenei zsenije van, mint a környé­kező népek való­mennyijének együttvéve, ezek ne tudjanak boldogulni idehaza s ne szolgálhassa mind­egyik a maga tehetsége és hitvallása szerint az any­­nyiszor hirdetett magyar kulturális felsőbbséget. Ha a mesterek kezükben harci bárdot forgat­nak, akkor az óriásfiókák is háborút ü­völtenek, így mindkét tábor megszaporodva az élelmes kon­junktúra lovagoktól, végül személyi üggyé torzítja el mindnyájunknak legfőbb és legszentebb Ügyét, a magyar muzsikát. A muzsikusok tehát személyes harcokkal vol­tak elfoglalva. Nem értek rá, hogy törődjenek az évaddal. Nagyon csalódnék, a­ki azt hiszi, hogy a jelen zenei sülyedés és elnemzetleniesedés a vesztett háború következménye. Az elszászi háború nyomá­ban járt a francia művészet csodálatos fellendülése, mely a haldokló tizenkilencedik században csakha­mar vezető helyet biztosított a gall szellemnek. A hetvenes években a franciák kibontakoztak az italia­­nizmu­s és germanizmus halálos öleléséből, önma­gukra eszméltek és művészetüknek csakhamar a Lajosok idejebeli fénykorát varázsolták vissza. Ida megfigyeljük ma az Európaszerte jelentkező erős faji irányzatot a muzsikában, a faji és nemzeti sa­játosságoknak mind fokozottabb mértékben való hangsúlyozását, meg kell döbbennünk visszagondol­ván az elmű­t szezonra. Nem láttuk, nem éreztük a magyarság zenei öntudatra ébredését. Vájjon adott-e az Opera­ház ciklust magyar mesterek műveiből, váj­jon felkarolták-e a filharmonikusok a náluk jelent­kező fiatal tehetségeket,­ vájjon megtett-e mindent a Zeneművészeti Főiskola, hogy a művészet nemzet­köziségében muzsikánk fajisága minél erősebben fel* d­omf­orod­jéki. Az Operaház rég elvesztette szerves kapcso­ltát a magyar muzsikával. Nem a jelenlegi vezetőség bűne ez, mert így megy ez már évek óta, de ez igenis bűnös abban, hogy nem akar szakítani az idegen bálvány V.­ kizárólagos kultuszával. Talán azt várja, hogy a berlini Opera rén­dez majd Erkel­­- ciklust, vagy Drágában fogják bemutatni­ a magyar­­ újdonságokat. A filharmon­ikusok fenéteiig k­ísülték ! — rísi jészcikáj­ukhoz híven — az iáin is a magyar műveket és szerzőket. Mikor Bartók Béla nevét visszhangozzák ma az óceán túlsó partjai is, a fil­harmónia derék cseh és német muzsikusai még min­dig nem látják szükségét, hogy Budapest közönsé­gének egy egész est keretében mutassák be a mes­ter fejlődését. A Zeneművészet Főiskola kétségkí­vül kifelé legfőbb, legerősebb vára zenekultúránk­nak. De a főiskola is abba a hibába esik, hogy csak muzsikusokat akar nevelni, nem pedig magyar mu­zsikusokat. Így történt, hogy az idén már négy ide­gen nemzetkezi tanára van, a­kik közül kettő ének­tanár, ezeknek pedig sejtelme sincs a magyar pro­­zódiáról és fonetikáról. Tessék csak meghallgatni,­ hogy ezeknek a növendékei hogyan törik kerékbe a magyar nyelvet a magyar állam jóvoltából! A hanyatlás, a sülyedés rohamos és mélyen­ elszomorító. A zenei produkciók, melyeket az idén­ hallottunk kevés kivétellel a kritika legenyhébb­ mértékét sem ütik meg. A névtelenség homályából­ bizonytalan exis­tenciák bukkannak elő, kik kétesi eredetű vagyoni eszközeik segítségével a muzsika­ cégére és védelme alatt akarnak maguknak társa­dalmi mentslevelet szerezni. A hangversenyrendező uraktól több komolyságot és önmaguknak több meg-­ becsülését kérjük, hogy ne adják nevüket oda olyan szégyenletes botrányokhoz, mint a­milyenekben nem egyszer volt részük. Sőt a Zeneművészeti Főiskolá­nak és a Vigadó kezelőségének gondja lehetne arra, hogy egy állami illetve városi hangversenyterem ne alacsonyodjék le cirkuszi komédiák színhelyévé. Mikor olyan nagy a tusakodás ezekért a terv­ekért, akkor nem szabad annak megtörténnie, hogy ko­moly, fémjelzett művész elől elveszik a szereplés le­hetőségét névtelen senkik. Lázas sietség jellem­ezte az egész évadot. Zenei üzérek és művészek féktelen mohósággal iparkodtak legyűrni egymást ebben a több termelési versenyben. Természetesen ezékíték: a produkcióknak ugyan kevés volt az értékük. Elmélyedésnek, igazi muzsikálásnak nyoma sem volt, de hát hogy is lágyon, mikor még neves művészeink is napszámos munkára adták oda májukat. Ez a türtetés, ez a kapzsiság teljesen meg­rendítette a magyar zenekultúra szolid alapjait, hiszen már az akadémisták és konzervatóristák írni akar.

Next