Budapesti Hírlap, 1921. június(41. évfolyam, 117–141. szám)
1921-06-25 / 138. szám
2. Budapesti Hírlap 213/ 1921 június 25. — Ez a törvény tegnap jelent meg a hivatalos lapban a költségvetési törvény alakjában, tehát a hatását eddig még nem éreztethette. Azonban ha ez volt a célom, akkor ragaszkodom ahhoz is, hogy az legyen az eredmény, amit én kontempláltam. Ezért nem mehetek bele abba, hogy kéz alatt történjenek vásárlások, amelyek a tőzsdét rém élénkítik és a papírok nívóját nem emelik fel. Készségesen kijelentem tehát, hogy részben a TÉtIE, részben a Giró egyesület által azon leszek, hogy kimutattassam, hol vétettek a papírok. Ragaszkodom ahhoz, hogy az illető vállalatok, amelyek élni fognak evvel a kedvezménnyel, azok ne a magánforgalomban, hanem a tőzsdén vásárolt részvényekkel zójják le a nigyodvakságukat. (Elénk helyeslés.) Egy dologban nem osztom az interpellálót. képviselő úr nézetét. Ő azt mondja, hogy a középosztály egy része úgy akarta vagyonát javítani, jobban mondva évi jövedelmét gyarapítani, hogy a tőzsdén vásárolt papírokat. Szerencsétlen dolog, ha valaki azt hiszi, hogy munkanélküli nyereségből lehet vagyont gyarapítani. Ez a felfogás az, ami anynyira befészkelte magát nemcsak nálunk, hanem egész Európában a középosztályba és ami igen veszélyes dolog. Csak a munka termelhet igazi értéket. Ennélfogva aki spekulációval vesz értéket, az okvetetlenül valakinek a munkateljesítményét veszi el, valószínűleg nem a saját magáét. A rendszerem igen keserű kúra, de szükséges kúra. Nem kel spekulálnia a magyar középosztálynak. A magyar középosztály legyen nyugodt: az ő bankjai, iparvállalatai jól állanak, azok a ptrafikfízist ki fogják állítni. Tehát tartsa meg a papírjátés vegyen állampapírt, záloglevelet. Ott semmi tini láttazés nincs, ott egész nyugodt lehet. Elszben a magyar középosztálynak ma az a nagyon különös szokása, — amit, sajnos, a sáboru vitt bele, — hogy elmegy a tőzsdére spekulálni. Erre semmi szükség nincs. — Ezzel kapcsolatban tisztelt barátomnak másik kérdésére is válaszolok. Hallom, hogy különösen azóta, amióta a vagyonváltság második és harmadik része megjelent, főkép a kisgazdatársadalmat azzal izgatják, hogy én a vagyonváltságnál a földet jobban terhelem meg, mint a többi vagyontárgyat. Ez a tisztára rémkép. Hiszen a túlsó oldalon folyton ezt a szemrehányást kapom, hogy nem vagyok elég kemény a földbirtokkal szemben. Én senkivel szemben sem vagyok kemény, én mindenkivel egyformán bánok el. Meg vagyok győződve, hogy a gazdatársadalommal együtt alkép fogjuk átalakítani ezt a javaslatot, hogy az mindenkit ki fog elégíteni. Hogy fizetni kell, azt tudja mindenki. Mégpedig fizetni kell az egyenlő teherviselés elve alapján. Azok a hírek, amelyeket részben nagykorú, részben pedig szellemileg nem egészen nagykorú egyének terjesztenek, hogy én megengedem, hogy 4-5 százalékot fizessenek a részvénytársaságok, ez tisztára bolondság, vénasszonyos pletyka. A helyzet úgy áll, hogy eddig a budapesti nagy bankok — talán három kivételével — nyilatkoztak, hogy készpénzben fizetik be a váltságot. Ezt be is fizették, mégpedig befizették a december 20-iki árfolyam alapján. Tehát nem 1—6, hanem legalább 22—23 százalékot fizettek. Általában a vagyonváltság 20 százalék; kisebb embereknél kevesebb, de 20 százaléknál sehol sem nagyobb. — Igenis, az ingó tőkét én megadóztattam. Éppen ezért van az, hogy én mindenféle módosításhoz hozzájárulatok, csak ahhoz nem, hogy azelső vagyonváltságról szóló törvénynek megváltoztassamazt a szakaszát, amely szerint szeptemberig készen kell lenni a második és a harmadik vagyonváltságtnak is. Én a szavamat nem változtathatom meg. A tíz mgyar pénzügyminiszter szavát csak egy másik pénzügyminiszter változtathatja meg. Egy másik pénzügyminiszter kell az én heyembe ahhoz, hogy ez megváltozzék. Nekem ehhez ragaszkodnom kell, mert hiszen a bankok és az iparvállalatok által befizetett összeget én már elköltöttem, mégpedig nem folyó kiadásokra, hanem váltókra, olyan váltókra, ■imelyeket a magyar állam hitele szempontjából ki kellett vázolom. Ma az a helyzet, hogy amagyar pénzügyminiszter az emberek áldozatkészsége következtében tud fizetni, és ezt adja meg hitelünk alapját. Mert így jártam, azért kaptam sokkal olcsóbban a pénzt, mint bármely szomszéd állam pénzügyminisztere ez egymilliárdos kölcsönben. Akkor, amikor a jugoszlávok 7 százalékra kaptak pénzt mint győzelmes állam, én 5,2 százalékra kaptam azért, mert a váltómat beváltottam. De elköltően az ingó váltságot, kell, hogy az ingatlan váltság is megszavaztassák. Ezek figyelembevétele után kérem, ttteltér'essék a válaszomat tudomásul venni. (Elásik helyesés.) Az interpelláló képviselő és a Ház is tudomásul vették a választ. A szatmári ügyek. Ezek után Tömöri Jenő interpolációja következett, amely a szatmármegyei visszaélésekről szólt. Előadta, hogy a műkor mentelmi joga megsértését bejelentette, nem akarta azokat a visszaéléseket és atrocitásokat megemlíteni, melyekért Szatmár megye néhány lelkiismeretlen tisztviselőjét teszi felelőssé. Kerületében 600 zsidó szavazó van, egy sem szavazott rá. Ha tehát zsidókat is véd most, akkor nem vádolhatják őt elfogultsággal, csak a keresztény erkölcsnek hódol, mikor egyenlő mértékkel mér. .Szatmár megye négy képviselője kérte a belügyminisztert, Péchy László főispán fölmentésére. A belügyminiszter azonban az óhajtásról kitér, ez okán közérdekből most előterjeszti konkrét adatait. Az oda nem való dologkerülő, destruktív tisztviselők eljávontását sürgeti, de távol áll tőle az egész szatmáriegyei tisztikart megbántani. Beszédét azután olyképp folytatja, hogy azt mondja: Rátér azokra a betyárságokra. (Zajos fölkiáltások középen: Hogy lehet ilyet mondani!) Az elnök kéri Tömörit, hogy ilyen kifejezést különösen előzetesen ne használjon. Tömöri Jenő fölolvassa a fehérgyarmati csendőrség jelentését, amely szerint Kerekes László földbirtokost és Tóth Tibor főszolgabírót Anderlik István és társai el akarták tenni láb alól, mert románbarátoknak mondották őket. (Mozgás.) Kassak Károl: Még akkor sem lehet láb alól eltenni. Tömöri Jenő: A tanúvallomásokból feltűnt, hogy egyik sem volt románbarát, sőt mind a ketten magyar tiszteket és tisztviselőket segítettek át magyar terü, fetté. Ezeknek az uraknak az útból való áttételére azért volt szükség, hogy a csengeri főszolgabírót, Suhatty Lászlót Fehérgyarmatra lehessen beosztani. A megyei szolgabírák közül egyik sem a saját járásában teljesít szolgálatot. Abdetlik valomásából kitűnik, hogy ő adta be a feljelentést Kerekes és Tóth ellen, de viszont lehetőséget adott nekik, hogy 48 órán belül átszökhessenek Romániába. Az interpelláló az elkövetett atrocitásokat Péchtz László főispán rendeletének tulajdonítja. Majd Szmrecsátmki László főhadnagy jelentését olvassa föl. E szerint Kölessy János főszolgabíró fölkereste , a főhadnagyot azzal, hogy százezer koronát kereshetnek, ha lehetővé teszi, hogy Csehorvárba dohányt csempésszenek át. A főhadnagy ezt visszautasította, és megmondotta, hogy ez tisztességtelen dolog, amire a főszolgabíró azt felelte, hogy ha így meggazdagodnak, az állam is gazdag lesz. A rendőrséges a csendőrség is tud a tervéről és csak a főhadnagy jóakarata szükséges még. Amikor a főhadnagy ezt megtagadta, erre a főszolgabíró kijelentette, hogy ő is eláll a csempészéstől. De Kölessy még mindig főszolgabíró. A főhadnagy jelentést tett följebbvalójának, aki arra utasította, hogy szinleg menjen bele a dologba. Az interpelláló azután a csengett vissza, élésekről szólt. Ártatlan embereket kínoznak és basáskodnak. Nem mondja, hogy mindezt Péchy csinálja, de az ő kormányzása alatt történik. Csengőében egy zsidót úgy megvertek, hogy Pestre kellett vinni szanatóriumba és mikor vissza akart menni, akkor Péchy főszolgabíró azt mondotta, hogy agyonveri, ha visszajön. A szóló megkérdezte Péchytől, hogy valóban mondotta-e ezt, mire a főszolgabíró azt felelte, hogy internálják azt a zsidót, mert különben veszedelmezteti a megye közrendjét. Péchy főszolgabíró négy jegyzőt függesztett föl, ezek közül három zsidó. Péchy Ferdinándy akkori belügyminiszter intézkedésére hivatkozott, amely szerint valamennyi zsidó jegyzőt el kell csapni. Ferdinándy kijelentette a szóló előtt, hogy ebből egy szó sem igaz. A negyedik elcsapott jegyző keresztény volt. Ezt azért csapta el Péchy, mert az egyetlen jegyző volt, aki a szóló mellett korteskedett. Ez a jegyző elcsapatása után Budapesten a Szent János-kórházban elvágta a nyakát és meghalt. A három zsidó jegyző a legkitűnőbb jegyző volt, az egyiknek a főszolgabíró később meg is bocsátott. Péchy intézkedéseit a hatalommal való visszaélésnek minősíti, így egy gyógyszerészt szaró OISSZOIHkirCidit. Sivár unalom terjeng a távozó zenei évad fölött, szürke ködéből egyetlen maradandó impresszió sem világít felém. A háború kitörése óta valamenynyi szezon közül ez volt a legjelentéktelenebb, értékben, érdekességben teljesen illásával minden följegyzésre méltó eseménynek. Muzsika helyett inkább harci zajt hallottunk a muzsikusok táborából. Igaz, jóformán minden tudományos és művészi intézményünk forrong, mindenhol világnézetek és generációk ütköznek össze. De talán sehol sem tombol oly ádáz harc, mint a muzsika szelid berkeiben. A különböző művészi irányok és politikai jelszavak mögött meghúzódó klikkek és érdekcsoportok vad dühvel rontanak egymásra. Talán a tusa hevében, az állítólagos elvekért vívott küzdelmekben, elesik valamelyik vezér s megürül egy hatalmi pozíció, vagy harcképtelen lesz az ellenfél s akkor az ostromlott stádiumot kényelmesen élvezheti tovább birtokosa. Természetes következménye ez a szerencsétlen helyzet a két forradalomnak, melyek a magyar zeneművészet legjobbjait barrikádokkal választották szét egymástól. Szomorú és mulatságos, hogy a vezérek, köztük világhíres nagyságok, mennyire nem akarják elismerni egymást. A ki tud olvasni a sorok között és ismervén a viszonyokat, érti a kulcsos regény megfejtésének titkát, az érdekes megnyilvánulását fogja látni a most mondottaknak egy nemrég megjelent szenzációs könyvben, mely ,,két küzdő művészről és egy stréberről" szól rendkívül szatirikus korrajzzal. A német nyelven megjelent íry szerzője egyik legnagyobb művészünknek a felesége ... És semmi halavány reménysugár sincs arra, hogy ez az áldatlan testvérimre megszűnjék. Az Old fireat Man, az öreg Mihalovich Ödön, kinek finom diplomáciája, megértő fogékonysága olyan sikerrel tudta mindig kiegyenlíteni az ellentéteket, érdemekben gazdag, hosszú pályájának fáradalmait piheni. A jelenlegi vezérek sokkal inkább harcos felek és sokkal szubektívebbek, semhogy a legkisebb áldozatot is meghoznák, talán az egyéni hiúság rovására, de a magyar zeftei művelődés javára. CsoábaMagyarország nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy mikor több zenei zsenije van, mint a környékező népek valómennyijének együttvéve, ezek ne tudjanak boldogulni idehaza s ne szolgálhassa mindegyik a maga tehetsége és hitvallása szerint az anynyiszor hirdetett magyar kulturális felsőbbséget. Ha a mesterek kezükben harci bárdot forgatnak, akkor az óriásfiókák is háborút üvöltenek, így mindkét tábor megszaporodva az élelmes konjunktúra lovagoktól, végül személyi üggyé torzítja el mindnyájunknak legfőbb és legszentebb Ügyét, a magyar muzsikát. A muzsikusok tehát személyes harcokkal voltak elfoglalva. Nem értek rá, hogy törődjenek az évaddal. Nagyon csalódnék, aki azt hiszi, hogy a jelen zenei sülyedés és elnemzetleniesedés a vesztett háború következménye. Az elszászi háború nyomában járt a francia művészet csodálatos fellendülése, mely a haldokló tizenkilencedik században csakhamar vezető helyet biztosított a gall szellemnek. A hetvenes években a franciák kibontakoztak az italianizmus és germanizmus halálos öleléséből, önmagukra eszméltek és művészetüknek csakhamar a Lajosok idejebeli fénykorát varázsolták vissza. Ida megfigyeljük ma az Európaszerte jelentkező erős faji irányzatot a muzsikában, a faji és nemzeti sajátosságoknak mind fokozottabb mértékben való hangsúlyozását, meg kell döbbennünk visszagondolván az elműt szezonra. Nem láttuk, nem éreztük a magyarság zenei öntudatra ébredését. Vájjon adott-e az Operaház ciklust magyar mesterek műveiből, vájjon felkarolták-e a filharmonikusok a náluk jelentkező fiatal tehetségeket, vájjon megtett-e mindent a Zeneművészeti Főiskola, hogy a művészet nemzetköziségében muzsikánk fajisága minél erősebben fel* domforodjéki. Az Operaház rég elvesztette szerves kapcsoltát a magyar muzsikával. Nem a jelenlegi vezetőség bűne ez, mert így megy ez már évek óta, de ez igenis bűnös abban, hogy nem akar szakítani az idegen bálvány V. kizárólagos kultuszával. Talán azt várja, hogy a berlini Opera réndez majd Erkel- ciklust, vagy Drágában fogják bemutatni a magyar újdonságokat. A filharmonikusok fenéteiig kísülték ! — rísi jészcikájukhoz híven — az iáin is a magyar műveket és szerzőket. Mikor Bartók Béla nevét visszhangozzák ma az óceán túlsó partjai is, a filharmónia derék cseh és német muzsikusai még mindig nem látják szükségét, hogy Budapest közönségének egy egész est keretében mutassák be a mester fejlődését. A Zeneművészet Főiskola kétségkívül kifelé legfőbb, legerősebb vára zenekultúránknak. De a főiskola is abba a hibába esik, hogy csak muzsikusokat akar nevelni, nem pedig magyar muzsikusokat. Így történt, hogy az idén már négy idegen nemzetkezi tanára van, akik közül kettő énektanár, ezeknek pedig sejtelme sincs a magyar prozódiáról és fonetikáról. Tessék csak meghallgatni, hogy ezeknek a növendékei hogyan törik kerékbe a magyar nyelvet a magyar állam jóvoltából! A hanyatlás, a sülyedés rohamos és mélyen elszomorító. A zenei produkciók, melyeket az idén hallottunk kevés kivétellel a kritika legenyhébb mértékét sem ütik meg. A névtelenség homályából bizonytalan existenciák bukkannak elő, kik kétesi eredetű vagyoni eszközeik segítségével a muzsika cégére és védelme alatt akarnak maguknak társadalmi mentslevelet szerezni. A hangversenyrendező uraktól több komolyságot és önmaguknak több meg- becsülését kérjük, hogy ne adják nevüket oda olyan szégyenletes botrányokhoz, mint amilyenekben nem egyszer volt részük. Sőt a Zeneművészeti Főiskolának és a Vigadó kezelőségének gondja lehetne arra, hogy egy állami illetve városi hangversenyterem ne alacsonyodjék le cirkuszi komédiák színhelyévé. Mikor olyan nagy a tusakodás ezekért a tervekért, akkor nem szabad annak megtörténnie, hogy komoly, fémjelzett művész elől elveszik a szereplés lehetőségét névtelen senkik. Lázas sietség jellemezte az egész évadot. Zenei üzérek és művészek féktelen mohósággal iparkodtak legyűrni egymást ebben a több termelési versenyben. Természetesen ezékíték: a produkcióknak ugyan kevés volt az értékük. Elmélyedésnek, igazi muzsikálásnak nyoma sem volt, de hát hogy is lágyon, mikor még neves művészeink is napszámos munkára adták oda májukat. Ez a türtetés, ez a kapzsiság teljesen megrendítette a magyar zenekultúra szolid alapjait, hiszen már az akadémisták és konzervatóristák írni akar.