Budapesti Hírlap, 1921. december (41. évfolyam, 271–295. szám)
1921-12-04 / 274. szám
n kát, össze kell és rendbe kell szednie a nemzetet. Mert most csak pártok vannak Magyarországon, nemzet nincsen. Amíg pedig nemzet nincs, addig rend sincs, addig nincsen szerves és egységes élet, addig nincsen országos munka, addig nincsen feltámadás. A válság, melynek tragikomédiája külső eredmény nélkül folyt le a szemünk előtt ezt az igazságot tárta fel még jobban előttünk, ébresztő hatással volt a lelkekre s a közönség érdeklődéssel és nem minden remény nélkül fogja nézni, miképpen szolgálja s esetleg miképpen valósítja meg Bethlen István ezt az egyetlen érdemes, egyetlen elérhető célt miniszteri segítő munkatársaival akár a nemzetgyűléssel, akár a nemzetgyűlés mellett, akár a nemzetgyűlés nélkül és esetleg akár a nemzetgyűlés ellen is. Az európai politika. •— A kommunisták és a spanyolországi helyzet. — A német jóvátétel. — A'- ir kérdés. — A rosenheimi monokista összejövetel. — Krasxint ■nem engedték be Amerikába. — A kommunisták már nem egyszer megpróbálták a lehetetlent is megkísérelni és csodálatos módon volt már rá eset,hogy sikerült is nekik. Most Bécsből Spanyolországot akartak forradalomba kergetni. Azt hitték nyilván, hogyha a világ minden táján az ő híreszteléseik alapján a spanyol forradalom kitöréséről fognak beszélni, akkor a spanyol forradalmárok sietni fognak nekik utólag igazságot szolgáltatni. A terv azonban már útközben megbukott, mégpedig a hivatalos cáfolat megérkezte előtt. Tegnap ugyan még nem lehetett tudni, hogy az egész spanyol forradalmat bécsi kommunista kezek dirigálták, a hírt mégis csak a legnagyobb bizalmatlansággal lehetett fogadni, annyira magán hordta a koholtság bélyegét. A kommunisták fantáziája határtalan, csak az a baj, hogy a világ ma már ennek a fantáziának nem ül föl. Bécsben még lehet a spanyol forradalomról ábrándozni, de a bécsi álmok még Bécsben sem teljesülnek mindig, hát még Spanyolországban. « December elsején járt le a határidő, amelyet a jóvátételi bizottság a német kormánynak engedélyezett arra, hogy az 1922. január 15-én és február 16-én esedékes fizetések ügyében a német iparosokkal folytatott tárgyalásainnak eredményéről közléseket tegyen. Minthogy a német kormány eddig a legközelebbi jóvátételi részlet tekintetében közléseket tenni elmulasztott, a jóvátételi bizottság most jegyeikben fordult a német kancellárhoz, amelyben nyomatékosan rámutat a januárban és februárban esedékes fizetésekre, egyúttal pedig közléseket kíván Németország helyzetéről és a kormány pénzügyi politikájáról. A német kormány most színvallásra kötelezve, talán fel fogja használni az alkalmat és elő fogja terjeszteni moratórium iránti kérését, noha a legújabb hírek szerint a moratórium ismét kétségessé vált. A moratórium gondolatának elejtését egyfelől a hozzáfűzött súlyos feltételekkel okolják meg, melyeket Németország el nem fogadhatott, másfelől azzal, hogy az angol kormány Németország gazdasági fölsegítésére más, de egyenlő értékű javaslatot dolgozott ki. Bizonyos, hogy az angol kormány Stinnes és Rathenan bevonásával már huzamosabb idő óta azon fáradozik, hogy a német gazdasági élet leromlását valamképpen megállítsa. Magát a mentő tervet azonban addig titokban tartja, ameddg annak megvalósítását nem sikerült biztosítania. Az angol kormány állandóan tájékozatja ugyan szövetségeseit a tárgyalások menetéről, Lloyd George azonban a jóvátétel dolgában elfoglalt álláspontját csak akkor fogja pontosan és véglegesen kifejteni, ha washingtoni útjáról, ahová elővetetlenül el készül menni, visszaérkezett. Lloyd Georgeék ezzel az útjával, amíg decemberközepe előtt aligha válóai adjó meg, van összefüggésben, hogy a washingtoni konferencia tárgyalásai holtpontra jutottak. Washingtonban most Lloyd George-ot várja mindenki s az ő megérkezte előtt semmiféle kérdésben nem akarnak befejezett helyzetet teremteni. * A hónapok óta állandóan napirenden levő írkérdés talán elérkezett utolsó stációjához. Az angol és ír képviselők egy új javaslatot dolgoztak ki, amellyel két színiévi delegátus azonnal Dublinba utazott. Amennyiben a sziniéii vezérek a javaslatot kedvezően fogadják, Ulster hozzájárulását is ki fogják kérni. Hivatalosan szigorúan titokban tartják a javaslatot, a sajtó azonban tudni véli, hogy a javaslat szerint Írország déli részének megadnák a dominion jelleget, egy második kamarával együtt. Ulsternek joga lesz valamivel később csatlakozni ehhez a második kamarához, amely ezután egész Írország parlamentje lesz. Ami a szintéin parlament szuverenitását illeti, azt olyasféleképpen tervezik, mint a britt birodalom önkormányzat alszó tartományaiét. Elhatározták továbbá, hogy határmegállapító bizottságot küldenek ki a Tyrone- és Fermanagh-grófságok közötti politikai és felekezeti határok kitűzésére, melyek ezidő szerint Usslerhez tartoznak, jóllehet a színtéiiek már régóta követelik maguknak. AZ angol politikai pártok, amelyek az ir-kérdésben jóformán egységesen állanak a kormány mögött, ugyan továbbra is a békés állapot fenntartását követelik, az angol sajtó azonban mégis Úgy tudja, hogy Lloyd George abban az esetben, ha az ír tárgyalások újból meghiúsulnának, el van szánva a királynak javasolni, hogy az 1922 január 30-ig elnapolt parlamentet oszlassa föl és rendeljen el újabb választásit. Nem lehet kétség benne, hogy Lloyd George fölhatalmazást fog kérni az angol néptől, hogy végszükség esetén Írországgal szemben erőszakhoz is nyúlhasson, és nem lehet késéges az sem, hogy ezt a fölhatalmazást meg is fogja kapni. » Bécsben a politikusok és az újságírók egy bizonyos tábora Károly király legutóbbi vállalkozása óta abban leli gyönyörűségét, hogy a különböző országok legitimista és monarkista köreiről — ők a kettőt állandóan összevegyülik — a legképtelenebb meséket tálalja fel közönségének. A legutóbbi mesében a magyar legitimisták nem jutottak szerephez, mert a bajor Rosenhoimbarn állítólag megtartott összejövetelen csak osztrák legitimisták és bajor monarkisták vettek részt. Napirenden volt Károly ex-császár száműzetése és egy új terv, melyet francia royálisták terjesztettek elő. Eszerint Bécset és Német-Ausztria nyugati részeit lefaragnák és Tirol, Vorarlberg, Salzburg, Karinta, Felső- Ausztria és Bajorország alpesi királyságot alkotna Rupprekl bajor ex-trónörökös királysága alatt. Elhatározták, hogy további lépések előtt értesítik az ex-trónörököst, mert kételkedtek hozzájárulásában, amennyiben több izben kijelentette, hogy a monarkia visszaállítását nem akarja a német egység rovására keresztülvinni. Az ilyenfajta hírek mindenféle variációban természetesen a külföldre is eljutnak és ott hielre is találnak. Nekünk magyaroknak is érdekünkben állana, ezekkel a hírekkel egyszer alaposan végezni, mert tudni kell, hogy ezek a hírek nagyon fontos külpolitikai tendenciákat szolgálnak, mégpedig olyanokat, amelyek iránt Magyarországnak sem volna szabad közömbösnek maradnia. Ezt az alapos kivégzést azonban egy bármilyen erős és jól irányzott fejszecsapással elérni nem lehet. Ide az kellene, hogy elmondhassunk mindent, amit erről tudunk és föltárhassuk azt a hátteret, amelyet ezek a mesék takarnak. Minthogy pedig ez idő szerint erre alig lehet kilátásunk, be kell érnünk azzal, hogy a közönséget ezekkel a mesékkel szemben óvatosságra intsük. Lehet, hogy már ezzel is többet mondtunk, mint amennyit szabad lett volna. * Kraszin, orosz népbiztos, aki Angliában tartózkodik, Washingtonba szeretett volna átmenni, azzal az érvvel, hogy egy orosz kölcsön és az orosz adósságok dolgában az amerikaiakkal tárgyalhasson. Amerika azonban, úgy látszik, nem nagyon hitt a szavának, mert a londoni amerikai konzulátus az Amerikába való beutazási engedelmet megtagadta tőle. hez is értész . . . De ezek az emberek, ezek nem értenek semmihez, semmihez uram. Nem ismerik magukat sem, nem tudják, hogy ők is isten ők, hogy ő rajtuk is Fénykirály csordás palástja függ.A hogy különös értelemmel világit a bőrük, a szemük, ai egészalakjuk bele a sötétségifekete tengerébe. Nem tudják azt, hogy rajtuk és bennük él a fény s az árnyékkirály nem tudják, hogy ők hatalmasak, gyönyörűek, még a szennyben, az élet sarában is. Hisz Te is ezért szeretted őket. Uram . . . Igért... a cehmester! Hát én el is véden tőle a pénzt s a képet úgy hagyom, ahogy van. Úgy... A péz, az jó lesz az asszonyomnak, fésűre, egy fésűre, akit a múltkor lúttam. Kaalémein, a vén közbivaló zsidónál .. . De Uram. Te nem ismered az én asszonyomat. Ez nem az, nem a rém, nem Saskia. őt már eltemettem. Ide be a telkembe temettem el, a szikek tengerébe tmettem el. Úgy sülyedt el, a Szivárványszínű habok között, mint egy kristálygálya, az istenek kincsével terhesen. Vele eltemettem a tehetségem nyarát. Vele s a fiammal. Az én fiammal, az én drága, gyönyörű gyermekemmel. Gyönyörű gyermek volt az. Uram. Elmúlt ... De ahová ment, biztosan tudom, ott sincs még egy másik olyan, mint ő . . . Nincs, ugye nincs? Te tudod ezt, hiszen Te mindent tudsz. Ugye nincs? nincs! . . . Hál’ Istennek, tudtam, hogy tudod. . • A festő aggodalmasan tudakolta Krisztus arcát, félt nagyon, hogy mégis talál az ég házában még egy olyan gyermeket, mint az övé volt. Bizonytalan volt az arca, a szeme, kutató és réveteg a pillantása, aztán lassan megnyugodott, kihúzódott az arca, sima lett. Különösen nézett fel Krisztusra, s tétovázva, csendesen folytatta: — Ők elmentek, de élnek, tudom biztosan... Elmentek, itt hagytak engem, ezzel az asszonnyal. Az öreg cseléddel. Már én is öreg vagyok, s elpusztulnék, ha egyedül maradnék. De ő, az én öreg másik asszonyom, a cselédem vigyáz reám, ő még rendbe tart, s én szeretem- Már sokszor elmentem tőle, megszöktem. Idegen korcsmába jártam a tengerparton, ott éltem, s nem hittem, hogy megkeres és mégis mindig utánam jött és megtalált. Vagy én meguntam a korcsmát, s visszamentem fiakzá . . . így van, s így tesznek velem az emberek is. Most szidnak és zsarolnak. Rólam csak már mint züllött festőről beszélnék, de ha közülök elmegyek, akkor keresni fognak, akkor eljönnek utánam, s esküdni fognak a színeimre, Uram . . • A poharat felvette, s mikor hitta, reá nézett Krisztusra, s jóízűen felkacagott. — Hallod, Uram, ha meglátnának most az emberek Tégedet itt, az én asztalomnál. Téged, az Istent, meg Rembrandtot ülni egy asztalnál, itt Amszterdamban, ebben a rongy kis házban, együtt ülve és borozgatva. Vagy ha kifesteném magunkat itt, hisz Téged sokszor festettelek. Én értem a Te színeidet, meglátom Benned a fényt, s Rajtad az árnyékokat. Ezt itt pompásan ki lehetne keverni: a tobzódó, vén, részeges Rembrandt, a piktor, meg az Isten fia, a homályban ülnek egy asztalnál, egy kis, sötét szobában, az arcomon végigfolyik a szépellátás, meg a bor mámora,s. Te itt ülsz előttem, úgy, ahogy az emberek, még sohse láttak Téged, s a könyököd borfoltos, az asztalra csurgatott szőlőjétől. — A templomokban nem igy jótnak Téged az emberek. Ha igy megfestenélek, Te csak szent maradnál, de engem tönkre tennének az emberek, s mint egy ven bolondot becsukatnálnak. Be... S mi lenne akkor az asszonyommal? Mi lenne? A kikötőbe kerülne, dolgoznia kelletne neki, hajót vontatni, zsákot hordani... a vízbe kerülne, bizonyosan oda, oda, a szennyhordó fényes tengerből Oh, hogy utálom a tengert, s mégis, hogy szeretem a színeit, a nagyságát, a mélységet benne, a ködöt, amely felette áll, a mozgását... Ez nevelt, ez hozott a világra, ebben fogadtattam, ez szült engem, Rembrandtot, a tenger, a végtelen víz, nem Swannenburgh, s nem az anyám. — Onnan jöttem és oda is megyek, a nagy tengerbe. S az én nevem is csillogni fog a végtelen babok felett, ringatni fogják a nagy, zöld tajtékok a lépteimet, mint ahogyan a Tiédet ringatták, Uram. A tenger!... Az élet! A gyönyörű és szenyinyes élet, a mely kitárja keblét nekünk, a mely nekünk, a kik többek vagyunk, dús, illatos lakomát szerez és — aztán kifoszt. Te ismered, Uram, ezt az életet. Te isten vagy és ember. Ez az, amit az emberek benned nem értenek. Mert ostobák. Józanok. Lelketlenek. De én,... megértem, én megértettelek ... és lefestettelek... Én megláttam a tengert, s azért vagyok nagy festő, Uram, igen! Mikor festek, sokszor úgy érzem, hogy az arcok a végtelen tengerek titkos mélységeiből világítanak elő, a habokon lámpák parázslanak fel, finom tagok, lelkek, üszkösödő vonalakon, mint különös csodák, nedvesen izzanak át, s a barnára edzett ezüst boltozat alatt a tenger hajóin csendesen ring az élő fény örök verete. A tónusok éltek nekem. •, vagy csak álmomban éltek? Már nem tudom..., — mert sokat álmodom — sokat iszom és álmodom, és mégis mindig szomjas és álmos vagyok... Az álom jó, olyan, mint a végtelen. Olyan, mint egy nagy kút, melynek fénylő tükrére, ha lenézek, rajta, mint egy csodás mesét látom csillogni az arcom, a fiam és Saskiát, Saskiát s a fiam, s arcuk különös fénykiséretét... A fiam és Saskiát, csak még egyszer látnám őket, Uram! Csak még egyszer ültethetném őket magam köré dús lakomára, mint egykor, mikor még körülöttem voltak, mikor még szerettek, s veszekedtek. Oh! Fiam és Saskia! Látod, Uram, sírok... A szivem sir... öreg vagyok.... — Fázom, Uram. A tengerről bejön a szél, be kellene csukni az ablakot Sötét is van. Már nem nagyon jól látok. Egészen sötétségben ülsz, meg kellene gyújtani a gyertyát, ott a sarokban van, a kandeláberen... Már nem igen látlak... Sötét van, erős ez a bor, Uram, de Te nem ittál belőle. Gyújtsd meg a gyertyát, Uram! Hallgatnak. Krisztus kinyújtja a kezét, az ablak becsukódik, a gyertya a sarokban fellobban, a nagy rézkandeláberen. Csönd van. A gyertya vörösen világok Hosszú, egyenes a lángja. .Mintha üvegből volna a lángja! Vörös sugárzás van a szobában, s ebben a világosságban a tárgyak, a barna Budapesti Hírlap tm. », 1921 dacfttabsr4