Budapesti Hírlap, 1922. január (42. évfolyam, 1–25. szám)
1922-01-14 / 11. szám
2 Budapesti Hírlap ui. «*.] 1922 január 14. csak vele szemben. Itt az országban egy olyan hatalom van, a mely ellensége az egész országnak, mely nem tud beleilleszkedni a megváltozott idők szükségleteibe. Szitányi Lajos: Kormányzói abszolutizmus van. (Zaj.) 1.iz elnök Szilágyit rendreutasítja. Rassay Károly: A nemzetgyűlés mandátuma lejár s ezért idejében meg kellett volna alkotni az új választójogi törvényt. A legnagyobb aggodalmakkal nézhetünk a választásiak elé, miután a választójogi törvényt nem állapodták meg. A szónok azt a gyanúját fejezi ki, hogy a kormány a nemzetgyűlési mandátum lejárta után a Wekerle-féle választói törvény alapján akarja elrendelni a választást. Határozati javaslatot nyújt be ezért, melyben azt követeli, hogy vagy alkossák meg az új választójogi törvényt, vagy pedig, ha ez nem történhetnék meg, akkor mondja ki a nemzetgyűlés, hogy a választásokat a Friedrich-féle rendelet alapján lehet megtartani. S-hozzáteszi, hogy más eljárás játék volna a forradalmi tűzzel. Majd a kiviteli panamák ügyével foglalkozik s követeli, hogy ezeket a bűnügyi iratokat tegyék le a Ház asztalára. Mert vannak vallomások arra, — úgymond — hogy a miniszterelnök úr a kormány egyes tagjainál kiviteli engedelmeket protezsál, s hogy a jövedelmekből pártkaszszát csináltak öz egységes középpárt számára. (Mozgás és zaj.) — A pénzen mandátumokat akartak vásárolni. Mintegy negyven milliót szedtek össze különböző célokra. A miniszterelnök ezt az állítást nem is tagadta s azt mondta, hogy annak idején erre a pénzre hazafias célokra valt szükség. Én kérem, hogy az utolsó fillérig számolják el az ily módon szerzett pénzeket. (Zaj balnál.) A miniszterelnökhöz közel álló egyén. Kőváry prolegálta a kiviteli engedelmek megszerzésénél. Ugyanezt a Kőváryt Fallavieniegy más vonatkozásban említette. Felkiáltások balról: Meg akarta ölni a királyt? Rassay Károly: Nekem azt a tanácsot adják, hogy ne hozzam elő ezeket a dolgokat, mert én kellemetlenségem támadhat. Én mégis előhoztam és ha bajom lesz, az én vérem fogja megpecsételni. (Mozgás és zaj.) Azt követeli azután, biztosítsák a választások tisztaságát. A kivételes hatalormral rendelkező kormány nem vezetheti a képviselőválasztást. ő előre is bejelenti, hogy nem riad attól vissza, hopp a megértő műveit külföld védelme alá helyezze magát és társait a választások alkalmával, minden atrocitással szemben. Nem riad attól vissza, hogy minden hűen dolgot a külföld itt levőelője elé fog vinni. Grieger Miklós: Ez a helyes, ezt tesszük. Rassay Károly: Mi annál inkább megtehetik mert a kormány tagjai is idegen védelem alá helyezték magukat kritikus időben. (Óriási zaj.) A miniszterelnök Zichier angol követ védelme alá helyezte magát Vass József: Nem igaz! Rassay Károly: Az indemnitást a nemzetnek három hónapra hajlandó megszavazni. A kormánynak azonban nem szavazza meg. (Zajos helyeslés, az ellenzéki oldalon a szónokot számosan üdvözlik.) Ezután következett Friedrich István mentelmi bejelentése, amelyet lapunk más helyén közlünk. Majd az elnök íaolvastatta azoknak a képviselőknek a nevét, akik a miltcórás üléseket kérő új ilyet aláírták. Minthogy az illető képivselők ötvennél nagyobb számmal voltak jelen, ennélfogva ez elnök jelentette, hogy az indítványról a holnapi ülésen fognak szavazni. Sréter István elsősorban a vitézi telkekről beszél. Hornyánszkyéves adatokat közölt. A Vitézi Rendhez 120 tiszt tartozik, közülük azonban telket eddig senki sem kapott. A tisztek közül hetvenkilenc római katolikus, negyvenegy más vallású. A legénységi állományból, amely 204 főből áll, 134 római katolikus, 70 más vallású. Hornyászky 500 vitézről beszél, holott összesen 327 vitéz van. Barla-Szabó József: Ennyi hazugságot szoktak ők összebeszélni. Sréfer István: A Vitézi Rendbe való tartozás dolgába semmiféle felekezeti kérdést nem vontak bele, nem nézték semmiféle vitéznek a felekezetit, csak azt, hogy az illető megérdemli-e? .Az arany vitézség érem erre a tisztségre nem elegendő, mert az aranyérmesnek a nemzethez hűnek is kell lennie. Palavicinnek arra a kijelentésére, hogy a csehek a királypuccs idein nem tudtak mozgósítani, megjegyzi, hogy az ismeretes rapallói egyezség értelmében abban a percben, amikor a király Magyarországba érkezett, a casus belli elkövetkezett. A kormány tehát csak két út között választatott Vagy elfogadja a helyzetet és az egész országgal a király mellé áll, vagy megszünteti a casas bellit. A kormánynak tehát meg kellett kérdeznie a hadvezetőséget, hogy vállalja-e a feladatot tekintet nélkül a esetekre, rácokra és tótokra. A hadvezetéséinek pedig meg kellett viszgálnia, hogy meg van-e a nemzetnek a lelki diszpozíciója a háborúra. Mert ma a katona gondolkozik, ésszel csinálja a dolgokat. És ki tudja megmondani, hogy meddig tartott volna a három fronton való háború? Meg kellett vizsgálni, hol van a kellő emberanyag, élelmezés, pénz, nyersanyag és a hadiipart Ha ezek megvannak, akkor valamennyi katona tudja, hogy mit kell cselekednie, a csehekre, rácokra és másokra való tekintet nélkül. Ha azonban a sikerre biztosíték nincs, nem szabad egy embert sem feláldozni. Nem szabad ugrást tenni a sötétben. Természetes, hogy a kormány ezt figyelemmel is kísérte. (Helyeslés jobbról.) Az egész nemzetet egyesítenünk kell és meg kell szüntetnünk a széttagoltságot, akkor azután közös akarattal mindent el tudunk érni. Nincs élet, erősebb nemzet, mint a magyar és nincs olyan katona a világon, mint a mienk. (Taps az egész Házban.) A legitimisták azt mondják, hogy ha a király bejött volna, valahogy el tudták volna intézni a diplomáciai kérdéseket. Aki azonban tárgyalni akar, annak ereje is kell, hogy legyen, különben úgy jár, mint a monarkia, amelynek ultimátumát Nikita is a papírkosárba dobta. Azt fejtegeti aztán, hogy a nemzeti hadsereg a dunántúli ellenforradalmi szervezetnek, a feldbachi szervezetnek és a szegedi hadseregnek az egyesüléséből jött létre, a szegediek vezetésével. Pallavicini azt kívánná, hogy a hadseregben a régi tradíciók érvényesüljenek. Hát a szólónak Haynau, Radetzky és Benedek nem tradíció, hanem Leiningen, Bercsényi és az aradi vértanuló. A világháborúban tapasztalhattuk, hogy valamennyi nagy győzelem gerincét a magyar katonák alkották. Ez az szóló tradíciója és semmi egyéb. A javaslatot elfogadja. (Taps jobbról.)# A veszprémi feanonoki nallum. Rakovszky István sürgős interpellációt intéz Vass József kultuszminiszterhez, a miniszter kanonokai kinevezése dolgában. Bármilyen kifogástalanul vezesse is a kultusztárca ügyeit első egyházi férfiú, mindig szívesebben lát egy világi férfiút a miniszteri székben. Azt híresztelik, hogy a veszprémi káptalannál az egyik kanonoki állásra a kultuszminisztert akarják kinevezni. A kultuszminiszterről szóló hír nagy nyugtalanságot keltett. Reméli, hogy ez a hír nem bizonyul valónak. Politikai nézőpontból is megengedhetetlen, hogy amíg valaki miniszteri állást tölt be, bármilyen egyházi javadalomban részesüljön. Interpellációjában azt kérdezi a kultuszminisztertől, összeegyeztethetőnek tartja-e állásával és a politikai erkölcsökkel, hogy minisztersége alatt bármilyen egyházi javadalomban részesüljön. Vass József kultuszminiszter szólásra emelkedik, mire a kisgazdapárt zajosan megéllenzi. A miniszter azzal kezdi, hogy vajnem a kultuszminiszterségre alkalmas-e bármely felekezet papja, erre a kérdésre a nemzetgyűlés illetékes felelni és a többi alkotmányos tényező. Büszkén mondhatja, hogy a nemzetgyűlés jelentékeny részének bizalmát bírja. (Zajos éljenzés jobbról.) A kormányzó sem vonta meg tőle bizalmát Az egyházi körök részéről sem észlelt úgymond azután, bizalmatlanságot, de mindig is a teljes objektivitásra törekedett. Semmit sem tud arról, hogy a veszprémi püspök valamilyen javadalmat akar neki adni. Az egész csak kombináció és nincs ok a nyugtalanságra. Ebben ő nem lát egyebet, mint támadást. Magyarországon minden egyházi szállaim adományozása a főkegyúri jog hatáskörébe tartozik. A királyi jog hatáskörébe tartozik az egyházi kinevezés, a miniszter felülvizsgálása után. A királynak joga van bárkit más egyházi lézből is kinevezni. A mostani átmeneti idő alatt, amikor a királyi korona nem gyakorolja ezt a forsot, módot kellett találni a kinevezések dolgában is. .A magyar korona és a katolikus püspökök között a pápa jóváhagyásával modus pivendit állapítottak meg a megüresedett kanonoki, préposti és egyéb stallumok betöltéséről, mégpedig olyanformán, hogy a stallumokat a püspök tölti be, de előzetesen megkérdezi a káptalant és megszerzi a kultuszminiszter jóváhagyását. Hogy összeegyeztetheti-e tehát az ő politikai erkölcsével, hogy őt nevezzék ki, az fogas kérdés, mert ha azt mondja, hogy igen, akkor ez keringőre való fölhívás, fölhívás a püspököknek, hogy adjanak neki stallumot. Ezt tehát nem mondhatja, őt azonban nem kerülheti ki a dolog, ha ki akarják nevezni. Mert hiszen ő hozzá, mint kultuszminiszterhez kell fölterjeszteni az aktát. Eddig hozzá nem fordult senki s ha ez megtörténnék, megadná a választ. Az sem bizonyos. Csodák. Irta Kozma. Andor: Az ostobák mindent elhisznek, a még ostobábbak semmit Amazok nagy csodát csinálnak minden csip-csup mesebeszéd-csodácskából is. Emezek viszont minden csoda lehetőségét vakon tagadják, holott, tudtukon kívül maguk se mindennap látnak csodákat. Avagy, nem csoda-e minden jelenség, amelynek magyarázatát nem tudjuk? Azt nem is vetem föl kérdésül: tudjuk-e mi emberek bizonyosan, hogy mi kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk. Mert, ha magát az életcsodát is feszegetném, az sülne ki belőle, hogy minden csoda. Ha pedig minden csoda, akkor semmi sem csoda. De kérdezhetek ennél sokkal kisebb jelentőségű s azért nekünk sokkal feltűnőbb csodadolgokat. Tudjuk-e mi, miért fordul a deleltit, az a kis, oktalan, szervetlen mágneses vasdiludbis a bdvével észak felé? Tudjuk-e, miért van a gőznek, a villanynak annyi, meg annyi lóereje, hogy be lehet fogni sokkal nagyobb szekerek sokkal gyorsabb tovarepítésére, mint a lovat? Tudjuk-e, miért tükrözi a foncsorozott fihátú üveg második hifi valóságul elénk a valót? S bizonyos vegyekkel bekent lemezekre miért rajzolja rá a fény maradandóan a valónak hű képeit? Ezek mindennapi, megszokott dolgok, tehát nem csodák, mondják azok a kik az iskolában a fizikából megtanulták e csodák miként történését s azt képzelik, hogy ezért a miértjét is tudják. Én tudom, hogy nem tudják, de nem vitatkozom velük. Inkább ezekről a csodákról sem beszélek. Elismerem, hogy ami megszokott, az nem csoda többé. .. ’ " ' ' ~~ “ “ Hsmeri talán a távolbaltás drót nélkül! . . . Nem .Azt is elcsodálla n i s ott a már a közhasználat, a megszokás. No, de a rádium! ... Az még ma is olyan drága, hogy csak a tudósok laboratóriumaiban van belőle. Ott is csak azt, hogy milligrammokkal mérik. Erről beszéljünk. Nos hát, tudjuk-e, hogy miért fénylik a teljesen beötétízett szobában kísérteties, ezüstfehér világossággal az ezüst érvn, ha azon az asztalon fekszik, amelynek fiókjában néhány milegrammnyi fehér rádium-porocska van beskatulyázva? Mikor én, még a nagy Eötvös Loránd báró szívességéből, ezt a miértjét—nem tudom rádium-tüneményt láttam s a csipetnyi fehér porocskában rejtőző óriás energiákról hallottam, őszinte elámulással rebegtem, hogy ez csoda. Aztán, mikor a labortórium vakaötémiából kimentem a na*pfényt men úszó kertbe, eszembe sem jutott arra gondolni, hogy az a fölöttem s az egész föl dkerekség fölött „kiterjesztett erősség*': a ragyogó kék mennyboltozat, meg az annak magasan vakó fehér, tűzsugárzó gömb, a minden élőket éltető istenszem: a nap — szintén csoda. Kimondhatatlanul mérvább csoda, mint az az uj kicsiség, melyen az inént elcsodálkoztam Aznap késő éj élig folyton csak a rádium-csodára tudom gondolni. Mit sem iszolam volna természetesebbnek, mintha lefekvés után arról álmodom vala. De nem arról álmodtam, nem is afféléről Jól emlékszem, hogy éppen azon az énjelen álmomban kis gyermek voltam. Én az édesapám, édesanyám és mindenki aki azóta meghal, s én álomban még mászm tudtam nem is sejtettem mindabból, amit kis gyermekkorom óta tanultam és tapasztaltam. Tökéletesen valószerű volt az álmom, félszáz esztendő előtti vidéki faluvároska díszleteivel s a pereces legénnyel, a ki az ablak alatt , megfujta kis trombitáját s felmutatta hosszú rúdját, melyre zsufolva voltak a kívánatos sósperecek felfűzve. Nem volt nekem ebben az álomhatásban semmi egyéb gondom, vágyam, csak valamely gyermekes fantalusi epedésem e szemem előtt lévő s mégis elérhetetlen jó falatok után. Mikor felébredtem, csak nevetni tudtam a bohó ámon s nem értettem, mint jutottam hozzá. Hiszen igaz, hogy én gyermekkoromra körülbelül két-hároméves koromig igen jól emlékszem, de éppen efféle ablakalatti pereces jelenettel sohasem foglalkozott a murát viszszavarázsló fantáziám. Miért és honnan szinte öszsze ezt az álomképet éppen most? ... Ez a kérdés felmerül egy percre bennem, de mélyebb érdeklődés hiján, felelet nélkül is megint lemerült. Hogy az álom, még az ennél okosabb és bolondabb is mind csoda, arra nem gondoltam. Azt már nagyon megszoktuk, hogy álmodunk. Kivált, hogy bolondot álmodunk. Megint csak ott vagyunk, de még bizonyosabban, mint előbb, hogy a megszokott csodák, nem csodák. Nem azért mintha nem volnának azok, hanem, mert mi nem csodálkozunk rajtuk. Hát mi is az igazi csoda? Az olyan, amin még csodálkozunk, amit még nem szoktunk meg. Például az volt nekem a rádium, mikor még újlág volt. Ma már nekem sem az. Mer' bér azóta, hogy egyszer láttam, nem volt hozzá többé személyesen szerencsém, annyit olvastam és hallottam róla, igazat és nem igazat, hogy megszoktam. Valóság, hogy van. Tudom, hogy mi mindent tud s részben hiszem, részben nem a mit róla az én csekély tudásomon felül mesélnek. Arról pedig bizonyos vagyok, hogy akármilyen ördörgős isis szerzet is, alá van vetve a természet örök tör* vényének. Heuréka! . . Most megtaláljam _ a* Igazat. Nemcsak az igazat, hanem az igazinál is igazibb, a valódi csoda kritériumát.