Budapesti Hírlap, 1922. január (42. évfolyam, 1–25. szám)

1922-01-14 / 11. szám

2 Budapesti Hírlap ui. «*.] 1922 január 14. csak vele szemben. Itt az országban egy olyan hata­­lom van, a mely ellensége az egész országnak,­­ mely nem tud beleilleszkedni a megváltozott idők szükségleteibe. Szitányi Lajos: Kormányzói abszolutizmus van. (Zaj.) 1.iz elnök Szilágyit rendreutasítja. Rassay Károly: A nemzetgyűlés mandátuma lejár s ezért idejében meg kellett volna alkotni az új választójogi törvényt. A legnagyobb aggodalmak­kal nézhetünk a választásiak elé, miután a választó­jogi törvényt nem állap­odták meg. A szónok azt a gyanúját fejezi ki, hogy a kormány a nemzet­gyűlési mandátum lejárta után a Wekerle-féle vá­lasztói törvény alapján akarja elrendelni a válasz­tást. Határozati javaslatot nyújt be ezért, melyben azt követeli, hogy vagy alkossák meg az új választó­­jogi törvényt, vagy pedig, ha ez nem történhetnék meg, akkor mondja ki a nemzetgyűlés, hogy a vá­lasztásokat a Friedrich­-féle rendelet alapján lehet megtartani. S-hozzáteszi, hogy más eljárás játék volna a forradalmi tűzzel. Majd a kiviteli panamák ügyé­vel foglalkozik s követeli, hogy ezeket a bűnügyi iratokat tegyék le a Ház asztalára. Mert vannak vallomások arra, — úgymond — hogy a miniszter­elnök úr a kormány egyes tagjainál kiviteli engedel­meket protezsál, s hogy a jövedelmekből pártkasz­­szát csináltak öz egységes középpárt számára. (Moz­gás és zaj.) — A pénzen mandátumokat akartak vásárolni. Mintegy negyven milliót szedtek össze különböző célokra. A miniszterelnök ezt az állítást nem is ta­­gadta s azt mondta, hogy annak idején erre a pénzre hazafias célokra valt szükség. Én kérem, h­ogy az utolsó fillérig számolják el az ily módon szerzett pénzeket. (Zaj balnál.) A miniszterelnökhöz közel álló egyén. Kőváry prolegálta a kiviteli engedelmek megszerzésénél. Ugyanezt a Kőváryt Fal­lavieni­­egy más vonatkozásban említette. Felkiáltások balról: Meg akarta ölni a királyt? Rassay Károly: Nekem azt a tanácsot adják, hogy ne hozzam elő ezeket a dolgokat, m­ert én kellemetlenségem támadhat. Én mégis előhoztam és ha bajom lesz, az én vérem fogja megpecsételni. (Mozgás és zaj.) Azt követeli azután, biztosítsák a választások tisztaságát. A kivételes hatalormral rendelkező kormány nem­ vezetheti a képviselővá­lasztást. ő előre is bejelenti, hogy nem riad attól vissza, hopp a megértő műveit külföld védelme alá helyezze magát és társait a választások alkalmával, minden atrocitással szemben. Nem riad attól vissza, hogy minden hűen dolgot a külföld itt levő­­elője elé fog vinni. Grieger Miklós: Ez a helyes, ezt tesszük. Rassay Károly: Mi annál in­kább megtehet­­ik mert a kormány tagjai is idegen védelem alá he­lyezték magukat kritikus időben. (Óriási zaj.) A mi­niszterelnök Zichier angol követ védelme alá he­lyezte magát Vass József: Nem igaz! Rassay Károly: Az indemnitást a nemzetnek három hónapra hajlandó megszavazni. A kormány­nak azonban nem szavazza meg. (Zajos helyeslés, az ellenzéki oldalon a szónokot számosan üdvözlik.) Ezután következett Friedrich István mentelmi bejelentése, a­melyet lapunk más helyén közlünk. Majd az elnök ía­olvastatta azoknak a képvi­selőknek a nevét, a­kik a miltcórás üléseket kérő új ilyet aláírták. Minthogy az illető képivselők ötven­nél nagyobb számmal voltak jelen, ennélfogva ez elnök jelentette, hogy az indítványról a holnapi ülésen fognak szavazni. Sréter István elsősorban a vitézi telkekről be­szél. Hornyánszky­­éves adatokat közölt. A Vitézi Rend­hez 120 tiszt tartozik, közülük azonban telket eddig senki sem kapott. A tisztek közül hetvenki­lenc római katolikus, negyvenegy más vallású. A le­génységi állományból, a­mely 204 főből áll, 134 római katolikus, 70 más vallású. Hornyászky 500 vitézről beszél, holott összesen 327 vitéz van. Barla-Szabó József: Ennyi hazugságot szoktak ők összebeszélni. Sréfer István: A Vitézi Rendbe való tartozás dolgába semmiféle felekezeti kérdést nem vontak bele, nem nézték semmiféle vitéznek a felekezetit, csak azt, hogy az illető megérdemli-e? .Az arany vitézség­ érem erre a tisztségre nem elegendő, mert az aranyérmesnek a nemzethez hűnek is kell lennie. Pal­avicin­nek arra a kijelentésére, hogy a csehek a királypuccs ide­in nem tudtak mozgósítani, meg­jegyzi, hogy az ismeretes rapallói egyezség értelmé­ben abban a percben, a­mikor a király Magyaror­szágba érkezett, a casus belli elkövetkezett. A kor­mány tehát csak két út között választatott Vagy elfogadja a helyzetet és az egész országgal a király mellé áll, vagy megszünteti a casas bellit. A kor­mánynak tehát meg kellett kérdeznie a hadvezető­séget, hogy vállalja-e a feladatot tekintet nélkül a esetekre, rácokra és tótokra. A hadvezetéséinek pedig meg kellett viszgálnia, hogy meg van-e a nem­zetnek a lelki diszpozíciója a háborúra. Mert ma a katona gondolkozik, ésszel csinálja a dolgokat. És ki tudja megmondani, hogy meddig tartott volna a három fronton való háború? Meg kellett vizsgálni, hol van a kellő emberanyag, élelmezés, pénz, nyers­anyag és a hadiipart Ha ezek megvannak, akkor valamennyi katona tudja, hogy mit kell cseleked­nie, a csehekre, rácokra és másokra való tekintet nélkül. Ha azonban a sikerre biztosíték nincs, nem szabad egy embert sem feláldozni. Nem szabad ugrást tenni a sötétben. Természetes, hogy a kor­mány ezt figyelemmel is kísérte. (Helyeslés jobb­ról.) Az egész nemzetet egyesítenünk kell és meg kell szüntetnünk a széttagoltságot, akkor azután közös akarattal mindent el tudunk érni. Nincs élet, erősebb nemzet, mint a magyar és nincs olyan ka­tona a világon, mint a mienk. (Taps az egész Ház­ban.) A legitimisták azt mondják, hogy ha a király bejött volna, valahogy el tudták volna intézni a diplomáciai kérdéseket. A­ki azonban tárgyalni akar, annak ereje is kell, hogy legyen, különben úgy jár, mint a monarkia, a­melynek ultimátumát Nikita is a papírkosárba dobta. Azt fejtegeti aztán, hogy a nemzeti hadsereg a dunántúli ellenforradalmi szervezetnek, a feldbachi szer­vezetnek és a szegedi hadseregnek az egye­süléséből jött létre, a szegediek vezetésével. Pallavicini azt kívánná, hogy a hadseregben a régi­ tradíciók érvényesüljenek. Hát a szólónak Haynau, Radetzky és Benedek nem tradíció, hanem Leinin­­gen, Bercsényi és az aradi vértanuló. A világhábo­rúban tapasztalhattuk, hogy valamennyi nagy győ­zelem gerincét a magyar katonák alkották. Ez az szóló tradíciója és semmi egyéb. A javaslatot elfo­gadja. (Taps jobbról.)# A veszprémi feanonoki n­allum. Rakovszky István sürgős interpellációt intéz Vass József kultuszminiszterhez, a miniszter kano­nokai kinevezése dolgában. Bármilyen kifogástalanul vezesse is a kultusztárca ügyeit első egyházi férfiú, mindig szívesebben lát egy világi férfiút a miniszteri székben. Azt híresztelik, hogy a veszprémi kápta­lannál az egyik kanonoki állásra a kultuszminisztert akarják kinevezni. A kultuszminiszterről szóló hír nagy nyugtalanságot keltett. Reméli, hogy ez a hír nem bizonyul valónak. Politikai nézőpontból is megengedhetetlen, hogy a­míg valaki m­iniszteri ál­lást tölt be, bármilyen egyházi javadalomban­ része­süljön. Interpellációjában azt kérdezi a kultuszmi­nisztertől, összeegyeztethetőnek tartja-e állásával és a politikai erkölcsökkel, hogy minisztersége alatt bármilyen egyházi javadalomban részesüljön. Vass József kultuszminiszter szólásra emelke­dik, mire a kisgazdapárt zajosan megél­lenzi. A mi­­niszter azzal kezdi, hogy vajn­em a kultuszminiszter­ségre alkalmas-e bármely felekezet papja, erre a kérdésre a nemzetgyűlés illetékes felelni és a többi alkotmányos tényező. Büszkén mondhatja, hogy a nemzetgyűlés jelentékeny részének bizalmát bírja. (Zajos éljenzés jobbról.) A kormányzó sem vonta­­ meg tőle bizalmát Az egyházi körök részéről sem észlelt úgymond azután, bizalmatlanságot, de min­dig is a teljes objektivitásra törekedett. Semmit sem tud arról, hogy a veszprémi püspök valamilyen javadalmat akar neki adni. Az egész csak kombiná­ció és nincs ok a nyugtalanságra. Ebben ő nem lát egyebet, mint támadást. Magyarországon minden egyházi szállaim adományozása a főkegyúri jog ha­táskörébe tartozik. A királyi jog hatáskörébe tarto­zik az egyházi kinevezés, a miniszter felülvizsgá­lása után. A királynak joga van bárkit más egyház­­i l­ézből is kinevezni. A mostani átmeneti idő alatt, a­mikor a királyi korona nem gyakorolja ezt a forsot, módot kellett találni a kinevezések dolgá­ban is. .A magyar korona és a katolikus püspökök között a pápa jóváhagyásával modus pivendit álla­pítottak meg a megüresedett kanonoki, préposti és egyéb stallumok betöltéséről, még­pedig olyanfor­mán, hogy a stallumokat a püspök tölti be, de elő­zetesen megkérdezi a káptalant és megszerzi a kul­tuszminiszter jóváhagyását. Hogy összeegyeztetheti-e tehát az ő politikai erkölcsével, hogy őt nevezzék ki, az fogas kérdés, mert ha azt mondja, hogy igen, akkor ez keringőre való fölhívás, fölhívás a püspö­köknek, hogy adjanak neki stallumot. Ezt tehát nem mondhatja, őt azonban nem kerülheti ki a dolog, ha ki akarják nevezni. Mert hiszen ő hozzá, mint kultuszminiszterhez kell fölterjeszteni az ak­tát. Eddig hozzá nem fordult senki s ha ez meg­történnék, megadná a választ. Az sem bizonyos. Csodák. Irta Kozma. Andor: Az ostobák mindent elhisznek, a még ostobáb­bak semmit Amazok nagy csodát csinálnak minden csip-csup mesebeszéd-csodácská­ból is. Eme­zek viszont minden csoda lehetőségét vakon tagad­ják, holott, tudtukon kívül maguk se mindennap látnak csodákat. Avagy, nem csoda-e minden jelenség, a­mely­nek magyarázatát nem tudjuk? Azt nem is vetem föl kérdésül: tudjuk-e mi emberek bizonyosan, hogy mi kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk. Mert, ha magát az élet­­csod­át is feszegetném, az sülne ki belőle, hogy min­den csoda. Ha pedig minden csoda, akkor semmi sem csoda. De kérdezhetek ennél sokkal kisebb jelentő­ségű s azért nekünk sokkal feltűnőbb csodadol­go­kat. Tudjuk-e mi, miért fordul a deleltit, az a kis, oktalan, szervetlen mágneses vasdiludbis a b­dvével észak felé? Tudjuk-e, miért van a gőznek, a villanynak annyi, meg annyi lóereje, hogy be le­het fogni sokkal nagyobb szekerek sokkal gyorsabb tovarepítésére, mint a lovat? Tudjuk-e, miért tük­rözi a foncsorozott fihátú üveg második hifi valóságul elénk a valót? S bizonyos vegyekkel bekent leme­zekre miért rajzolja rá a fény maradandóan a való­nak hű képeit? Ezek mindennapi, megszokott dolgok, tehát nem csodák,­­ mondják azok a kik az iskolában a fizikából megtanulták e csodák miként történését s azt képzelik, hogy ezért a miértjét is tudják. Én tudom, hogy nem tudják, de nem vitatkozom ve­lük. Inkább ezekről a csodákról sem beszélek. El­ismerem, hogy a­mi megszokott, az nem csoda többé. .. ’ " ' ' ~~ “ “ Hsmeri talán a távolbaltás drót nélkül! . . . Nem .Azt is elcsod­á­ll­a n i s ott a már a közhasználat, a megszokás. No, de a rádium! ... Az még ma is olyan drága, hogy cs­ak a tudósok laboratóriumaiban van­­ belőle. Ott is csak azt, hogy milligrammokkal mé­rik. Erről beszéljünk. Nos há­t, tudjuk-e, hogy miért fénylik a tel­jesen be­ötétízett szobában kísérteties, ezüstfehér világossággal az ezüst ér­vn, ha azon az asztalon fekszik, a­melynek fiókjában néhány mile­grammnyi fehér rádium-porocska van beskatulyázva? Mikor én, még a nagy Eötvös Loránd báró szívességéből, ezt a miértjét—nem tudom rádium-tü­­neményt láttam s a csipetnyi fehér porocskában rejtőző óriás energiákról hallottam, őszinte elámu­­lással rebegtem, hogy ez csoda. Aztán, mikor a la­­bortórium vakaötém­iából kimentem a na*pfényt men úszó kertbe, eszembe sem jutott arra gondolni, hogy az a fölöttem s az egész föl dkerekség fölött „kiterjesztett erősség*': a ragyogó kék mennybolto­­zat, meg az annak magasan vak­ó fehér, tűzsu­­gárzó gömb, a minden élőket éltető istenszem: a nap — szintén csoda. Kimondhatatlanul mérvább csoda, mint az az uj kicsiség, melyen az inént el­csodálkoztam Aznap késő éj élig folyton csak a rádium-cso­dára tudom gondolni. Mit sem isz­olam volna ter­mészetesebbnek, mintha lefekvés után arról álmo­­dom vala. De nem arról álmodtam, nem is affélé­ről Jól emlékszem, hogy éppen azon az énjelen ál­­momban kis gyermek voltam. Én az édesapám­, édesanyám és mindenki a­ki azóta meghal­, s én ál­omban még mászm tudtam nem is sejtettem mindabból, a­mit kis gyermekkorom óta tanultam­­ és tapasztaltam. Tökéletesen valószerű volt az ál­mom, félszáz esztendő előtti vidéki faluvároska díszleteivel s a pereces legénnyel, a ki az ablak alatt , megfujta kis trombitáját s felmutatta hosszú rúd­ját, melyre zsufolva voltak a kívánatos sósperecek felfűzve. Nem volt nekem ebben az álomhatásban semmi egyéb gondom, vágyam, csak valamely gyer­mekes fantalusi epedésem e szemem előtt lévő s mégis elérhetetlen jó falatok után. Mikor felébred­tem, csak nevetni tudtam a bohó á­mon s nem ér­­tettem, mint jutottam hozzá. Hiszen igaz, hogy én gyermekkoromra körülbelül két-hároméves koromig igen jól emlékszem, de éppen efféle ablakalatti pe­reces­ jelenettel sohasem foglalkozott a murát visz­­szavarázsló fantáziám. Miért és honnan szinte ösz­­sze ezt az álomképet éppen most? ... Ez a kérdés felmerül­ egy percre bennem, de mélyebb érdeklő­dés hi­ján, felelet nélkül is megint lemerült. Hogy az álom, még az ennél okosabb és bolondabb is mind csoda, arra nem gondoltam. Azt már nagyon megszoktuk, hogy álmodunk. Kivált, hogy bolondot álmodunk. Megint csak ott vagyunk, de még bizonyosab­ban, mint előbb, hogy a megszokott csodák, nem csodák. Nem azért mintha nem volnának azok, ha­nem, mert mi nem csodálkozunk rajtuk. Hát mi is az igazi csoda? Az olyan, a­min még csodálkozunk, a­mit még nem szoktunk meg. Például az volt nekem a rádium, mikor még újlág volt. Ma már nekem sem az. Mer' bér azóta, hogy egyszer láttam, nem volt hozzá többé személyesen szerencsém, annyit olvas­tam és hallottam róla, igazat és nem igazat, hogy megszoktam. Valóság, hogy van. Tudom, hogy mi mindent tud s részben hiszem, részben nem a mit róla az én csekély tudásomon felül mesélnek. Arról pedig bizonyos vagyok, hogy akármilyen ördörgős isis szerzet is, alá van vetve a természet örök tör* vényének. Heuréka! .­­ . Most megtaláljam _ a* Igazat. Nemcsak az igazat, hanem az igazinál is igazibb, a valódi csoda kritériumát.

Next