Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)
1922-05-16 / 111. szám
, hogy egyfelől Bethlen István oly passzióval s erővel — s tegyük hozzá — önfeláldozó megvetésével minden fizikai fáradságnak — vetette magát a küzdelembe, amire mondhatni, precedens nincsen, amire még emlékezetünk szerint magyar miniszterelnök nem vállalkozott; másfelől hasonló kedvteléssel járja kortesutjait Apponyi Albert gróf is, különböző pártok érdekében ő, a ki maga párthoz nem tartozik. Alább tudósításaink iparkodnak valamelyes képet adni a békés polgárháborúnak. ItSOAFESTI ISlRUP m. **.) 1922 május 16. , Bethlen körútja a Dunántúl. & minisateyeín©!* a politika kérdéséről beszélt a dunántúli városokban. — A kornsány reálszorá!6Nál követel. — Éles támadás Andrássyék ellen. — A király vagyona. — Fölemelik a tássiwiselők fizetását. — Maré a magyar kultúráért. — — A Ktinissterelnök, a b©iösyttslttissf©p és a kyltyssmSnisster beszéde. — Sopron, máj. lő. (Kiküldött tudósitónktól.) Ma későn délután érkeztünk Sopronba, a melyet Civitas fidelissima névvel tett örökéletüvé és az ülőkor előtt mindenkorkövetendő példává egy ujabb keletü törvényünk. Itt vagyunk, Bethlen István gróf miniszterelnök dunántúli utjának utolsó állomásán. Mi volt ez az út és mi volt a célja? Ez az ut a miniszterelnök személye és a kormány ellen intézett támadások visszaverése volt, ez az út áttörte azt a vasgyárat, melyet a pártviszály hozott a megmaradt, országa legértékesebb, kultúrában leggazdagabb és a múltban lég,dicsőségesebb részében a magyar kormány feje köré. Bethlen István gróf bejárta a Dunántúl nagy részét és áttörte ezt a gyűrűt és megnyitotta a maga számára a lakosság szivét. Ami ebben az útban politika, azt megtalálja az olvasó az elhangzott beszédekről szóló tudósításban, de ami ezen az úton szép, fölemelő, emberi és magyar volt, arról hadd szóljon ez a hevenyészett néhány ecsetvonás. . Állandóan halljuk, hogy a Dunántúl a kormány és a mögéje sorakozó egységes párt részére elveszett. A látszat csakugyan ez volt. De csak a látszat. Mert ha a fogadásnak azt a lelkes és fölemelő ünnepiességét, az önként megnyilatkozó nagy szeretetét, mely Bethlen István grófot mindenütt kisérte, nem lehet komolyan venni, azt kell hinnünk, hogy a politikából csakugyan elveszett minden őszinteség, minden igazság és hogy ma nem az ország megmentéséről, hanem a hatalom elbirtoklásáról, van csupán szó. Bethlen István gróf szemébenézett az állítólagos gyűlöletnek, szinte azt lehetne mondani, hogy nekirohant és le is szerelte. Nem ócsárolt, nem becsmérelt senkit beszédeiben, nem vezette az ellenfél lekicsinylése s talán a harcmodornak ez a nemessége okozta, hogy mindenütt tisztelettel és megértéssel fogadták. Csak Szombathelyen történt meg, hogy egy csoport Andrássy Gyulát éltette. A mikor a miniszterelnök Andrásaira ráolvasta azokat a dolgokat, a melyeket a mai szerencsétlen állapotok előidézőjévé és részesévé teszik, az éljenzés egyszerre némasággá csitult, és a mikor Bethlen azt kiáltotta a közbekiáltozók felé: — Parancsoljanak most éljenezni. — egyetlen hang sem emelkedett többé s az első pillanat csöndjét fölváltotta a taps viharzása. De ez a taps már Bethlen Istvánnak szólt. Az út hangulatát különben legjobban kifejezi a kőszegi fogadtatás. Ez a százados kultúrát lehelő városka, amelynek kies emelkedésen épült kálváriáidtól néhány száz méterre az ember szemébe vigyorog az osztrák finánc, az európai hatalmasságok „bölcsességéből és jóakaratából”* határvárossá lett. Az Irottkő gerince már osztrák terület, így mondja a „békeszerződést1, a kőszegiek ki sem rándulhatnak, szinte azt lehetne mondani, vízumra van szükségük, ha nagyobb sétára indulnak. Ez az a város a maga egyszerűségével, gyönyörű tisztaságával, aszfaltozott utcáival, régi házaival, nagyrészt még németül beszélő, de magyarul érző népével, gesztenyefasoraival, amelyen véges-végig nemzetiszinti zászlókat lobogtatott az enyhe szellő, ez az a város, amelyről azt állították, hogy a kormány ellenzékének egyik főfészke, impozáns lelkesedéssel és szeretettel fogadta falai között Magyarország miniszterelnökét. Mialatt a politikusok a Várkört megtöltő nép előtt beszéltek, én a városkát figyeltem. Az ódon házak ablakai megteltek kiváncsi fejekkel, az ..Aranystrucc 11 felől és a térre torkolló utcákból százával jönnek az emberek. A hatalmas, szép vártemplomban nemrégen végződött, a mise. Ünnepi ünneplőruhás közönség előtt, virágok özönében áll Bethlen István gróf és beszél a néphez. A teret orgonaillat lengi át. A kertekben most van virágzásában ez a májusi virág és most nyitja kelyhét a lágyillatu gyöngyvirág is, ennek az illata kavarog a levegőben. Az aszfaltról nagy fekete hetűk néznek rám: „Éljen Bethlen István gróf!1* Ez a felirás, a mely számtalanszor ismétlődik. Diadalkapun haladok át. Az utcákon papiros-transzparensek, rajtuk Bethlen István és Rakovszky Iván, a kőszegi jelölt neve. Nézem a cégtáblákat, Lauringer vaskereskedő, Strand órás, Noll borbély, akinek Rákóczi képe a cégére, a név német, de az érzés, a szív mindenütt magyar. És azok a régi, ódon, nagyszerűen karban tartott házak, a melyek a XVII. és XVIII. század német stílusában épültek. . . - Milyen szép és barátságos itt minden. Egyszerre csak hatalmas éljen és hadi riadal hangzik föl. Bethlen István grófot ünnepli a tömeg, mely feszült figyelemmel hallgatta azimént beszédét. Ebben a beszédben epigramma rövidséggel jellemezte a miniszterelnök hazánk mai siralmas helyzetét: — Van — mondotta — önálló hadseregünk, de le van szerelve. Van önálló fegyintézetünk, de nincs pénzünk. És van önálló vámterületünk, de nincs területünk . A gyűlés véget ért. A miniszterelnök még felnéz a „bálház“-ra, ahol nagy társasebédet rendezitek tiszteletére. De az idő sürget, kocsira szállunk kihajtunk a vasútra. És a merre megyünk, ahol megállapodunk, mindenütt szívesen és lelkesen fogadják Bethlen István grófot. Szombathely, Celldömölk, Csorna, Sopron, mind megannyi diadalmas állomása a miiszterelnök útjának, melynek folyamán megtörtént még az is, hogy Répcelakon zászlói alatt felvonult lakosság feltartóztatta a vonatot, hogy a miniszterelnököt üdvözölhesse. Lesznek bizonyára sokan, akik ebben az útban csak disszonanciát látják meg, mely a választási küzdelem természetéből folyva, itt-ott közbekiáltások formájában felbukkant. Nem tesz semmit. Benczúr Gyula emlékezete. Részlet Berzeviczy Albertnek a Jl. T. Akadémia vasárnapi ülésén tartott felolvasásából. A hazánkat ért rettentő összeomlás nem lett volna teljes, ha ugyanakkor, gyors egymásutánban, majdnem minden téren legnagyobbjainkat, legjobbjainkat is el nem veszhettük volna: a politikában Tisza István grófot és Wekerle Sándort, a tudományban Eötvös Lóránt bárót, Beöthy Zsoltot és Ióczy Lajost, a művészetben Szinyeit és Benczúrt. Szinte azt kell hinnünk, hogy nem tudták túlélni ezt a változást. a régi nagy Magyarország nagy alakjai nem fértek be a mi mostani törpeségünkbe. Mint ahogy a halálban találkoztak Szinyei és Benczúr, úgy együtt indult meg művészi pályájuk is, melyen barátok lettek és azok maradtak mindvégig. Sokat ígérő, nagy idő volt a megindulásnak az az ideje, amikor Manksenben találkozik Benczúr a már régebben odaszakadt magyarokkal: Wagnerrel, és Liczenmeyerrel, amikor ott látja dolgozni Dobozyján Székely Bertalant, ott ismerkedik meg Ke- sety Gusztávval, Izsóval, utóbb lakótársa lesz Szinyeinek, majd összekerül Munkácsyval is. Ott állott össze észrevétlenül, sejtelenül az az egész csillagzat, mely azután a magyar művészet egét évtizedeken át beragyogta. Benczúrnak már tanulmányévei alatt megismerjük szülei, testvérei iránti rajongó szeretetében,mesterei iránti háláidban és barátaihoz való hű ragaszkodásában azt a szívnemességet, mely utóbbi saját családi életében is megnyilatkozik s művészete veröfényes derűjének is fonása. Lelki életébe úgy, mint művészetébe mindig beleszólt a’ haza szeretete. Bár tizenhétéves korától egész harminckilencedik életévéig Münnkhenben lakkott, onnan nősült, ott alapított családot, az ottani képzőművészeti akadémia tanára lett, ott aratta első sikereit, s maga a műpártoló, ábrándos lelkű fiatal bajor király megrendelői közé lépett, soha nemcsak meg nem tagadta magyarságát s el nem idegenedett hazájától, hanemteljes szivéből csüngött rajta, a mikor csak tehette, hazajött, legszívesebben magyarokkal barátkozott s mindig magyar dolgokon járt az esze. A történeti festésiben is, bármennyire vonzotta a francia rokokó világa, kezdettől fogva magyar tárgyak is foglalkoztatták, hogy utóbb egészen azoknak szentelje magát. S a mikor életében beállott a nagy fordulat: hazahívták, abban a súlyos összeütközésben, mely feleségének, megszokott baráti körének tartóztató szava, már elfoglalt szép pozíciójának féltése és a csábító hívás vonzóereje között lejátszódott, ez utóbbi bizonyára nemcsak azért lett győztes, mert művészi ambíciója s családjának jól felfogott érdek® is mellette harcolt, hanem főképp és mindenekfölött hazájába vágyódása’ döntötte el ránézve a kérdést. Mikor a művész 1881 nyarán, harminchétéves korában, a magyar kormány meghívásáról először értesült, a modern festőművészeiben már mindenképp kiváló helyet foglalt el. Könnyen áttekinthetjük addigi pályájának állomásait.. 1861-ben lépett be a müncheni képzőművészeti akadémiába s négy élő tanulás és előkészület után, 1865-ben sikerült régi vágyához képest a Pirsy iskolájába bejutnia, melyben négy évig maradt, miközben a magyar kormánytól ösztöndíjat kapott s 1869 végén teljesen önállósította magát. Ez időbe esett első utazása Parisba, ahol Makarttal benső barátságot kötött; ez útjának benyomásai alatt adta magát azután rokokó interiőrök tanulmányozására a közeli Schleissheimi várában. Már 1873-ban meghívást kapott a prágai képzőművészeti akadémia igazgatói s a következő évben a weizaari akadémia tanári állására; egyikeit sem fogadta el, hanem bevárta, amíg 1875-ben magán a müncheni akadémián, melynek még nemrég növendéke volt, foglalhatott el egy tanszéket. Hogy hazánk művészet dolgában sem olyan kulturáltan és barbár ország, aminőnek ellenségeink és sajnos, néha magyartalan magyarok is feltüntetni szeretnék, annak csattanós bizonyítéka, hogy a Benczúr pályája akkor lendült fel igazán, amikor Magyarországba jött. Münchenben — mint maga panaszolta — gyakran kellett napszámosmunkát végeznie, hogy élhessen, itt válogathatott a megrendelésekben, melyekkel elhalmozták; már 1885-ben maga írta, hogy két fejre és nyoc kézre volna szüksége, hogy minden megrendelést elfogadhasson. 1885-ben rendelte meg nála a székesfőváros Budavár visszavételének nagy képét; ezt követték utóbb a Szent-István-bazilika oltárképe és angyalcsoportjainak kartonai s a millennáris hódolat óriásképe, melyen tizenkét évig dolgozott, végül a királyi palotának szánt Mátyás-ciklus, melynek teljes befejezését már halála gátolta meg. Már nagyon fiatalon, mikor az akadémiai tanulmány még lenyűgözte képzeletét, sóváran gondolt arra az időre, amidőn majd visszatérhet a termeszethez, „mely mégis csak mindig a művész egyetlen igaz tanítója fog maradni11. Mikor már első sikerei s hosszabb magyarországi idézés után visszatér Münchenbe, azt találja, hogy a művészetben új irány tör utat magának; ő is erősebben neki akar feküdni a természet utáni tanulmányoknak, nehogy festése petyhüdtté váljék. De az irányt sohasem fogadja el oly értelemben, hogy csak a festői hatás után induljon. Vajk keresztelésének némely jóakaró, de fonák bírálójával szemben csak magánlevélben védekezve, elárulja, hogy a kép gondolati tartalmát nem hajlandó a festői hatásnak föláldozni, Rafaelt és Michelangelót tartja a világ két legnagyobb művészének, de mégis a velenceiek gyakorolják reá a legerősebb hatást, különösen kolorizmusukkal. Azt találja, hogy az élet túl rövid arra, hogy az ember az olasz reneszánszot egészen fölfogja, kivált a mi alantjáró korunkban. Rendkívül türelmes volt az övétől eltérő irányok iránt is és jóakarata a törekvő fiatalokkal szemben. A kritika iránt sem volt közönyös, bár a dicséret el nem szédítette, a gáncsot tárgyilagosan ítélte meg. Az volt a hite, hogy a művésznek szabadság kell, hogy dolgozni tudjon, menjen minden idétlen izgató befolyástól; hagyjuk szabadon fejlődni művészetünket, ne kényszeresük az idegen sallang utánozására. Miért legyen a magyar művész franciáskodó, vagy német majmoló? Magyar legyen! Az igazi művésztehetség nem is tud mást tenni, mint ami, a többi mind csak üres frázis. Terrorizálásnak e téren nincs helye! Attól, hogy mi