Budapesti Hírlap, 1922. május (42. évfolyam, 100–123. szám)

1922-05-14 / 110. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 0OO K, félévre 560 K, negyedévre 380 K, egy hónapra 100 K. Egyes szám ára 5 korona, Ausztriában 50 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Arab korona. Vasárnap, május 14. Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 110. szám Budapesti Hírlap Szerkesztőség: Vili. kér., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-kurut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Jóvátétel: Budapest, máj. 13. Olvasom bécsi lapokban, a hirt, hogy az osztrák kormány megadta tisztviselőinek fizetésemelési követeléseiket s ezzel elhárította az állami hivatalnok-sztrájk veszedelmét. Ugyanott olvasom, hogy a folyó évi deficit közel ötszázezer millió korona lesz az állami költségvetésben. Jelenti erre a távirat, hogy e hírre katasztrofális hanyatlása állott be az osztrák értékeknek és pénznek, úgy, hogy maholnap már egy osztrák korona egy fillérnek csak a századrészét éri. Nol fog ez megállni? A fizetések mennek rohamosan, fölfelé, a pénz értéke hanyatt-homlok bukik lefelé. A kis Ausztriának az évi deficitje ma tán tízszer akkora, mint volt „a nagy, telhetetlen és büszke Ausztriának egy-egy, évi összes költsége. Ha Bécsijén valaki reggel elindul, hogy dolgát végezze, paktáskában viszi a pénzét, hogy napi költségét fedezni tudja. A módosabb milliomos (mert az egyszerű milliomos ma már nem számít) éppenséggel inassal hordatja maga után a költőpénzét. Pedig Ausztriának a nagylelkű antant el is engedte a ..jóvátételt... Nekünk nem akarja elengedni. Jelentik, hogy miniszter? Tanácsünk ma ezzel foglalkozott és jegyzéket is készített, melyben azt jelenti, a nyugati hatalmak uzsorabizottságának, hogy mi egyáltalán nem tudunk fizetni, és azt kéri, adjon egyelőre haladékot a követelt marhaszállítás dolgában. Azt szerencsére kétfelől is cáfolják, hogy bujdosó egyetemeink feloszlatását kívánnák tőlünk a jóvátétel költségeinek a fedezésére. E dolog csak annyiból állt, hogy átböngészték költségvetésünket, hogy hol pazar s hol reális, keresvén benne a megtakarítások lehetőségét, hogy mégis valahogy követelhessék rajtunk a marhaszállítást s e közben az egyetemek dolgát is fürkészték. Örvendetes tudomásul vesszük a kormánynak azt az álláspontját, hogy Magyarország nem tud jóvátételt fizetni. A haladékkiérésben pedig az egyelőre szón látjuk a súlyt. Ez nem jelenthet mást, mint hogy kapjunk haladékot addig is, amíg az antant is meggyőződik arról, hogy az öngyilkosság veszedelme nélkül csakugyan nem tudunk fizetni, illetőleg huszonöt-harmincezer állatot szállítani, melyet az államnak készpénzben kellene megvennie a mi leromlott pénzünkön. És valóságos pokoli kacajt gerjesztő dolog, hogy ezt a sarcot olyan államoknak kellene fizetnünk, amelynek egy koronája tíz-húsz magyar koronát ér. Igazán, olyan dolog, mint mikor a gazdag úr a koldustól kér alamizsnát. Igaz, azok az urak, akik a mi költségvetésünket vizsgálhatják, nem hajlandók készpénz gyanánt fogadni abbeli állításunkat, hogy nem tudunk fizetni. Valóság,hogy a torkunkra lehet tenni a kést. Hiszen mikor az útonállók mindenéből kifosztották áldozatukat , már a testi ruháját is mind leszedték és még mindig nem érték be a zsákmánnyal s ráripakodtak, hogy adja ide még a mije van, az ittas ember magyar humorral azt felelte: rabló uraim, már nem szolgálhatok egyébbel, mint a bőrömmel. De legyenek keresztények, öljenek meg, mielőtt meg is nyúznának. A választási mozgalmak zűrzavarába és vásári zsinatjába belesül ugyan most minden egyéb hang, de mindenki tudja, hogy az állam is, a társadalom is, a család is, az egyén is száz anyagi és erkölcsi sebből vérzik, ha a politikai érdek zsivaja túl is harsogja kiáltó jajszavát. Mégis, végső nyomorúságunkban is, a gyógyulás reményét kell hirdetnünk és ragaszkodnunk kell ahoz a hitünkhöz, hogy van még a számunkra is feltámadás. De ha a jóvátétel ürügyén akarnak bennünket tönkre és a halálba kergetni, akkor elháríthatatlanul Bécs sorsa vár ránk, magyarokra is. De mielőtt ebbe a sorsba is belenyugodnánk, számot fogunk magunkkal vetni. Mert ha mi jóvátétellel tartozunk az országnyomorító békét ránk parancsolt hatalmasságoknak, a világháború gyászos győzteseinek, akkor feltámad mibennünk is egy gondolat. Nekünk is tartozik valaki jóvátétellel, mert az nem lehet, hogy ennyi anyagi, erkölcsi és lelki sérelmet valaki egyszer jóvá ne tegyen. •És ha a földön nem akad jóvátételi bizottság, amely emberi voltáról megemlékezik, akkor akad Isten az égben, aki elkönyvel minden követelést, elkönyveli a miénket is. És eszünkbe fog jutni a francia közmondás: segíts magadét, hogy Isten is megsegítsen. Nem fogjuk bevárni sem azt a sorsot, melynek Bécs a küszöbére ért, sem azt a borzalmas katasztrófát, amely Oroszország tartományait pusztítja. Mert minden visszavonás csak addig tart, amíg van mit nyerni, van mint osztozkodni, van, a mit máséból megkíván a kapzsi ember — akár pénz, akár hatalom legyen; — ám a hol egyaránt koldus, üldözött, kizsarolt és bántalmazott mindenki, a hol már veszteni való sincsen, ott föltárnád az üldözöttekben az egyetértés, nem is az önvédelemre már, hanem a kétségbeesett bosszúra. És ott fog kezdődni a jóvátételnek az a része, amelyet Isten végez el. A kassai harangok. Irja Vargha Gyula. Kassára rászakadt az éj, Minden szabad szót vérbe fojt a zsarnok; Az ajkak némasága mély, De hangosan beszélnek a harangok, Nem érzi azt meg a pribék, Hanem a föld, hanem az ég, S minden magyar, ki nem süket, Megérti jól beszédüket. Szavuk nem olvad szét a légben. Szél föl nem issza hangjukat, Én is hallom a messzeségben A kassai harangokat. Ha megkonditják a delet, Felbúg a hang a dóm felett, A szentek érc zokogva kong: „Gyász, gyász, sötét gyász, néma gond, Kárpátok ormán gyász borong. Komor gyász a Dunán, Tiszán, Maroson s a kék Adrián, Gyászol a sík, völgy és orom, Tegnap nagy ország volt, ma rom. Nem földrengés döntötte le, Patkány fúrt száz lyukat bele, S a patkány fúrta, túrta föld Üregein a viz betört, S nem bírta többé az alap, Az ezredéves szent falat. Most a leomlott ősi ház kövei közt görény tanyáz, Zsákmányra álnok róka les, S koncot falánk farkas keres. Van habzsolás, gyűl a harács, S mérget gonosz kigyómarás, Tiprott erényt nyers gőg sanyar, Szegény magyar, szegény magyar, S nem kelnek-é a siri mélyben Fájó, keserves sóhajok? Rákóczi nem nyög-é az éjben. Ma kétszer hontalan vagyok, Öh, boldog az a hontalan, Kinek, bár távol, honja van,, Most az a föld borul reám, A mely hazám volt s nem hazám. Pihenni mért nem hagytatok A Máim órának partinál, Hisz azt csak e zúgó habok S a jajgató fehér sirály, Itt elnyomott népem zokog." Így kong, borong, jajgat, jajong A döndön kongó harang. De halld! A jajt az esteli Harangszó már engeszteli: „Elmúlt nap, múljék a gond, Nappali gond jármát ne vond, Emeld föl Ahhoz lelkedet, Ki bekötöz minden sebet. 'Álmodni rabnak is szabad, 'Álmodd hát vissza múltadat, A múlt erős, gazdag gyökér, Jelen, jövő e múltból él. Nehéz pillád mihelyt lezárul, 'Álmodj a nagy magyar hazáról. Ung mezején Árpád vezér, Hős jobbjában a kard beszél, Itt Béla küzd, és áll Pozsony, A császár tolvajként oson. Örök fény Cserhalom felett, így bűnhődik rabló kelet! Éret pezseg, vidám, zajos, Földjén a szép magyar hazának, Az Adrián végig Lajos Liliomos lobogói szállnak. Áll Hunyadiak Nándor fokán, Győz a kereszt, fut a pogány. Mint förgeteg, ha port ragad, Mátyás hada előre tör, S Kárpátalján a várakat kisöpri a rabló csehtől. Nézd Bocskayt, hogy’ ront elő, Hit és szabadság hőse ő. S ha törne frigy uj had had, Két Bethlen s a Rákócziak, Szabadság zászlaját magasra kitűzve lobogtatja Kassa. Az est álomba ringató Harangja nyájas, enyhadó, De édesebb a hajnali Harangszó hangját hallani. Ha megcsendül friss hajnalon, Feddése is hit, bizalom: Nézd az élet ébredését, A pihent szív pezsdül és ég, Rab magyar nép, csak reménység! ▲ Budapesti Hírlap mai száma 20 oldal.